Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám
Ezen az éjszakán Rozi se sokat aludt. Hiába várta Lacit, nem jött el. Ha pillanatra elszunnyadt az ágyon, úgy rémlett neki, valaki jár az udvaron. Egyszer meg, mintha megverték volna az ablaküveget. Óvatosan kitekintett az udvarra. A szederfa alatt csak a kutyát, Bogárt látta, amint a teliholdra vicsorítva ugat. A hideg rázta, ahogy visszafeküdt az ágyba. Előfordult már máskor is, hogy egy nap nem jött a Laci. De annak nem volt jelentősége. Csak a kehös Panni tegnapi látogatása, meg az anyja beszéde tette előtte végzetessé mostani elmaradását. Hiába akarta megnyugtatni magát. A szíve tájékán ott hűvösödött a veszély, a baj érzete. Emiatt kínlódott reggelig szemhunyás nélkül. Szinte megkönnyebbedett, amint a hajnali szellő lefújta az ablakról a sötétséget. Lassan megéledt a ház. Az ólban rákezdett a kakas. Odaát a szegényszobában a nyughatatlan Barics Ferkó csapkodta az ajtót. Hallatta nehéz lépéseit, amint bocskor-csattogtatva megy etetni a bika-istálló felé. A másik ágyon sóhajtozva ébredt az anyja. Az apja is kecmergett le az ágyról. Megállt az ablak előtt.
- Szép, tiszta üdő lösz. Fehér fölhőbű gyün elő a nap. Peig tennap nagy udvara vót a holdnak. Asztuttam, meggyün az eső.
Hosszút ásított az anyja.
- Csak a hétön még ne gyüjjön. Úgy számitom, szombatra elvégzünk a krumpli-ájást...
Erről eszébe jut, hogy Rozit is föl kell cibálni az álomból. De az már nyujtogatja karjait.
- Siess fölszödölőzni, te lány. Megkezdöd az ájást magadba. Összekészítöm én apádnak is az ebédöt, osztán mire tető fölé lösz a nap, én is ott löszök.
Kelletlenül szedte magára a ruháit. Mosdott, megfésülte a haját, aztán ivott egy-két kortyot a melegített tejből. Alig csúszott le torkán az étel. Betegnek érezte magát. Mintha nehéz úton hajszolták volna egész éjszaka. Lecsukta a szemét. Most bizonyosan el tudna aludni. De az anyja már kiabál a gangról.
- Összekötöztem a zsákokat. Meg a kapa is itt van. Eredhetsz.
Fejére teszi a köteg zsákot, vállára a kapanyelet és elindul. A mezei út füvén még javában ott csillog-villog a harmat. Megnedvesedik tőle mezítelen lába. A talpától a haja tövéig fut a hideg. Nyomja fejét a sok csalán-zsák. A tüzesedő nap melengetése jólesőn símogatja. Csak pillanatig tart ez. Akkor újra a hideg nyugtalanság szilánkjai sebesítik. A zsákköteg alól kutatón tekinti szeme a mezőt. Már csak a széltépett, esővert kukorica-szárak zöldelnek. A gabona-tarlók a pusztulás szomorúságában szürkélnek. Kutyatej, meg vadmuhar verte föl a fejét. Friss szántás is feketül már a sorban. A gyérlevelű szilvafán varjak ülnek hangtalan.
Ledobja fejéről a zsákokat. Hajlítgatja ide-oda a nyakát. Legjobb volna hanyatt feküdni és megmeríteni szemét az ég kékjében. De keze már a kapa nyelét szorítja. Végignéz a nagy darab krumpliföldön. Mint öreg, elvénhedt kotlók, úgy ülnek a csenevész bokrok és maguk alatt rejtegetik a gumókat. Azt mondják, húsz-huszonkét szöm is megtermett az idén egy kump alatt. Belevágja kapáját a porhanyó földbe. A göröngyből kigömbölyödnek a krumplik. A föld szélén rakásba dobálja őket. Már nem igen gondol semmire. Csak hajuldozik, vágja a földet és dobálja a krumplit. Csakugyan van olyan bokor, amelyik alatt huszonötöt is megolvasott.
- Jó munkát adjon Isten, Rozi! - köszönt rá valaki.
Felüti fejét.
- Része legyön benne, Nanica neném!
- Lösz is, lányom. Hozzá köll fogni a krumpli-ájáshoz, merd eccörre meggyün az eső...
Hangya Nanica leoldotta nyakáról a fekete berliner-kendőt és a szomszéd földön hozzálátott a munkához. Frissen járt a keze és csakhamar egyvonalba került Rozival.
- Hálá Isten, termött az idén kolompér dosztig. Van a tiétök alatt is, ugye?
- Nem panaszkodhatunk. Má húszná is többet megolvastam egy kump alatt.
- Löhet az idén disznót hízlalni.
- Löhet. Csak a korpa drága. Egy kis zsákkal attak a malomba három pöngőér.
- Nem csoda. Ojjan búzatermést adott az Isten, hogy megnyomorodhatunk belé. Én má úgyis elkárhozok, annyit zúgolódok.
- Nem hiába.
- Nem ám, lányom, mikor olyiknak csakúgy megtermött, mint más esztendőbe. A kehös Panniék tennap is akkora kocsival vittek Dombóvárba, hogy majd a tengöly leszakatt alatta...
Rozi hallgatott. Csak vágta a földet. Fölvett egy hatalmas rózsakrumplit.
- Nézze keed Nanica néném, mekkora!
De az mintha nem is hallaná. Folytatja, ahol elhagyta. Nem is, úgy örül, hogy erre téríthette a szót!
- Aszongya a Fikarc Éva, húsz mázsa is löhetött a kocsin. A tetejibe meg ott ült a Laci mellett nagy bögyösen a menyecske.
- Nem bánom én, Nanica néném.
Az ledobta kezéből a kapát és átment Rozihoz.
- Dehogy nem bánod, édös lányom. Tudgya azt mindönki, hogy majd két esztendeje járós hozzátok a Laci. Köszönd a terpedt, vérösszömű Zsiros Márinak, hogy a körösztlányát másodszor is férjhöl adi a Rabék házába. Merd az csinyáta ki ezt az egészet.
Végre kimondhatta ezt is. A harag megvörösítette képét. Szinte a hangja is elfulladt. Mindig úgy jár, ha a Zsiros Mári nevet a szájába veszi. Mert bizony nem felejtette el mái napig sem, hogy elszerette az urát. Sok éjszakát megkínlódott emiatt. Az ura rá se nézett. Hajnalfelé járt haza. Fáradtan, tohonyán, mintha kaszállatból jönne. Pedig csak a harmadik házig volt. A Tóka Márinál, aki akkoriban özvegyült el. Jöttek mesélni, hogy slingölt alsószoknyát vett neki az ura, meg nagy-rózsás kasmir-kendőt. Nem lehetett ezt elhallgatni. Megleste egyszer a Hüsi-közben Tóka Márit és biztosan agyonveri a gereblye-nyelével, ha arra nem jön az éjjeli őr. Bizony, sok keserves órát szerzett neki a Zsiros Mári. Nem restelli most se kimondani.
- Ismeröm én űtet, lányom. Rosszabb a gyűdi boszorkányná. Megszenvettem én űvégette. Átkozod még te is. Mert eszödbe se jusson má, hogy a Lacit elengedi a körösztlánya mellű. Nem azér hordi a házáhol a Petróc Pétör a sok fát, lisztöt, meg tudgya Isten mi mindönt. Az a szegény Treszka meg vakon jár a világba. Se láti, se halli, hogy az ura odaédösödött ahhó a cafathó. Ijjen embör lögyön első a faluba! Ijjen embör házára tögyék ki a táblát, hogy: «községi bíró». Két felesége van a szégyöntelennek. De én csak a Treszkát sajnálom. Azt a másikat, azt a kövér cemöndét, tűzön kéne megégetni.
Rozi kezében is elpilledt a kapa.
- Hát ű csinyáta ki?
- Mondom, lányom. Ojjan igaz ez, mind az írott bötű. Mast má egy küjet fuj vele a kehös Panni, meg az a málészájú ura is. Csak verd is má ki a fejedbű a Lacit. Le se veti még a mönyecske a gyász-szoknyát, má viszi pap-elejibe a sógorgyerökit.
- Igazán mondi keed?
- Száz embör előtt is szömbeköphetsz éngöm, ha nem így lösz. Beszéli ezt má a kehös Panni is. Meg hát a Treszka fönnszóval kimonta a Bojti Pistának, amikor kérőbe mönt...
Akkor hát igazat szólt a kehös Panni. Megmarkolta szívét a hideglelős remegés és, ha rá nem támaszkodik a kapa nyelére, menten elvágódik. Szerencsére Hangya Nanica már a saját földjükön szedte a krumplit, nem láthatta az elsápadását. Jaj, csak el ne aléljon itt. Belehalna a szégyenbe. Nagynehezen nekilendül kezében újra a kapa. Fehéren hasadva kerül a föld alól a krumpli. Hármat, vagy talán négyet is szétvágott. Alig lát. Vereslő karikák forgolódnak a szeme előtt. Fülébe belehasít a kehös Panni mondása a Kecskés Veronról. Cifra dáma lett és rendőr kísérte haza. Mintha a földet látná megnyílni maga előtt. Majd hogy föl nem sikolt. Átnéz Hangya Nanicához. Az meghajoltan vágja a földet. Odaszól neki.
- Elmék Nanica neném a Lapi-kútra. Megszomjútam...
Ledobta a kapát és elindult a keskeny úton. Amikor a Lapi-kúthoz vezető völgy elé ért, óvatosan hátranézett. Hangya Nanica egy-tempóban vágta a földet. Ahelyett, hogy a kút felé ment volna, nekivágott a szőlők alatti mesgyének. Kerülő volt ez, de nem akart az anyjával találkozni. Lelket se látott erre. Elkezdett futni. Ahogy csak bírta. A temetői úton átvágott. Így észrevétlen eljuthat a Bora néni házához. A keze remegett, ahogy benyitotta a léc-kaput. Az öregasszony a kertben volt. A sarjú-paprikát szedte. Odament a kerítéshez és csendesen mondta:
- Gyüjjön be keed, Bora neném...
Meg se várta, osont a házba. A bábaasszony még kis ideig szöszmötölt a paprikaágyásban, aztán ő is bement. A köténye tele volt pirosló paprikával. Rá se nézett Rozira. Beleöntötte a paprikát egy szapuba, aztán az ágy alá tette. Leverte kötényéről a fonnyadt leveleket. Most szólt csak a lányhoz.
- Ülj le Rozi a ládára.
Ijedten nézett körül a szobában. Volt már itt máskor is. De most különös jelentőséget kapott minden bútor és kép.
Lesütötte szemét. Hangjában rekedtség szintelenkedett.
- Azér gyüttem Bora neném...
Elakadt. Nem tudta, mit mondjon. De az öregasszony megértően bólogatott feketekendős fejével.
- Tudom lány. Ne is beszéld néköm. Nem fértök a bőrötökbe. Elkókadtok a legény mellett, mind a vízililiom. Akkor szakaszt le bennőtöket, amikor akar. A férfiembör nem bánja meg, de tik szaladtok holtraváltan a Bora nénihöl. Asztugyátok, hogy én csak ráfujok, osztán kész...
- Csak a keed segítségibe bízok én má, Bora néném.
Az öregasszony mintha nem is hallaná. Lehajolt az ágy alá és elővette a paprikás-szaput. Kivett egy nagy, vöröslő paprikát.
- Ládd-e, hogy megnyőtt! Fölfűzöm űket cérnára, osztán ha megszáratt, megtöröm apróra. Jobb ez, mind akit a bótba annak.
- Csak a keed segítségibe bízok...
Visszadobta a paprikát a többi közé.
- Nem fértök a bőrötökbe. Azt gondulitok, én meg csöndér-kézre adom magamat miattatok. Nem késértetöm én magamat kakastollasokkal. Csak eredj szépön haza. Amit főzté, ödd is meg.
Csak ült meredten és megint úgy látta, a föld nyílik meg előtte. Nagy, sötét hasadás tátja feléje száját.
Fölugrott a ládáról. A sírás forróságán át bugyborékolt a szava. Két kezét összetette és, mint a feszület előtt, úgy könyörgött.
- Segítsön keed rajtam. Édös Bora néném, segítsön keed. Elemésztöm magam, ha nem segít...
Az öregasszony érzéketlenül nézte. Sokat látott ő már ilyet. Mind így tesz, ha bajba van. Turkál a paprika között.
- Aztán arra nem gondolsz lány, hogy Krisztus koporsóját se őrözték ingyér?
Fellélegzik. Akkor hát mégis segít.
- Édös Bora neném, elhozom keednek a kávészín selömszoknyámat. Kétször vót csak rajtam. Meg a fehér berliner-kendőmet is. Megföstetheti keed feketére. Ojjan meleg, mind a ködmen...
- Pézöd nincs?
- Pézöm? Van, van, Bora neném. Tizenkét pöngőm benn van az uraságná napszámér. Vasárnap kifizetik. Akkor elhozom. Vesszek meg, mind a veszött kutya, ha el nem hozom...
- Hármat még szörző hozzá. Tizenöt pöngő, meg a kávészín selömszoknya. Meg a berliner. De nem rágta-e ki az egér?
- Nincs azon semmi hiba. Mintha mast takarták vóna ki a bóti papirosbú.
- Vetkőzz le, osztán ne beszéjj má. Feküggy az ágyra.
- Édös Bora neném, nagyon fáj-e?
- Ne beszéjj má! Csak vetkőzz. Én megyök a konyhára, tüzet rakni. Vizet melegítök. Ha vinnyogsz, ha félsz, akkor csak eredgy. Neköm ne óbégass, hogy a szomszédok összefussanak. Engöm meg csöndér késérjön.
- Nem félök én. Hangomat se halli keed.
Levetkőzött és lefeküdt az ágyra. Künn a konyhán edényekkel zörgött az öregasszony. Csakhamar hallotta, hogy nyitja az ajtót. Leoldotta fejéről a kendőt és a szemére takarta. Szorosan összecsukta a fogait. Meddig feküdt így, ki tudná. A vénasszony taszigálása riogatta föl elaléltságából. Hasogató fájást érzett a testében. Nem törődött vele. Csak azt kérdezte mohón:
- Kész?
- Máskor több eszöd lögyön. Fölszödőzhetsz.
Ijedten nézett körül. Végigsimította tüzes homlokát. Lángok nyaldosták a torkát.
- Adgyon keed vizet, Bora neném.
- Ippen azt! Húnapra aztán hideg-ágyba tögyenek. Koszorút a fejedre, a kezedbe rózsafüzért. Engöm meg késérjön a kakastollas. Déli harangszóig kortyot se végy a szádba. Mast meg siess szödölőzni.
Ha lehetne. Tagját se bírja mozdítani. Tompán felnyög, amint meglátja az alája gyűrt, vértől ázott alsószoknyát.
- Jaaj...
- Ne óbégass. Lött vóna több eszöd. De nem fértök a bőrötökbe.
Nagynehezen lemászik az ágyról. A bábaasszony segíti felöltözni. Ellátja utasítással és már tuszkolja kifelé.
- El ne feledd ám! Tizenöt pöngő, kávészín selömszoknya, meg berliner. De megmondom; egérrágás ne lögyön rajta...
Bemegy újra a kertbe és szedi tovább a paprikát. Ő meg vonszolja magát rogyadozó térddel. Nem érez, nem lát semmit. Az ég kékjéből aranylón porzik az őszeleji nap. Bogarak zümmögnek, pillék röpködnek a levegőben. Kedd van. Kezdődött a krumpli-ásás. Már biztosan lesi az anyja. Mit is fog mondani?
Nem, nem bír odáig elmenni. A kapa nyele is kiesne kezéből. Hazamegy és lefekszik. Ha agyonverik is, lefekszik. Csak már otthon volna.
A gangon ott ül a Csecséné. Dödög, dörmög magában. Jaj, csak hamar be a szobába. Lefeküdni...
Ez jó. Füléig betakaródzik. Alig hallja a kovácsműhely lármáját. Csak vizet ihatna. Hát sohasem harangoznak már delet? Enyhül a fájása. Csak a szomjuság kínozza. Gyengeséget érez. Mintha elfolyna a vére. Talán meg fog halni. Fölteszik a hideg-ágyra. A fején koszorú lesz. A kezében olvasó. A Bora néni bizonyosan akkor is eljön a kávészín selyemszoknyáért, meg a berlinerért. A napszámpénzt is fölveszi vasárnap. Jár neki. Kialkudták. Szemfödelet, koporsót a malacok árából kell venni. Hogy káromkodik majd az apja. És Laci? Most gondolt rá a testi fájdalmak óta először. Milyen messzi kerültek egymástól! Széles, nagy víz van közöttük. Laci a másik parton áll, valamit kiált. De nem hallani, mert a szél elviszi a hangot...
Ajtócsapás téríti ki aléltságából. Az anyja. Hazajött a krumpliásásból. Talán már este van? Akkor vizet is ihat. Régen elharangozták a delet. Amint az anyja föléhajol gondteli arccal, úgy érzi, kislány még. Leesett a körtefáról és most betegen fekszik. Jaj, kigyullad a torka.
- Vizet, édösanyám...
Hozza az üvegkorsót. Föltámasztja a fejét, úgy itatja.
- Rozikám, aranyos magzatom, mi lőt?
- Én nem akartam fölmönni a fára. Osztán ojjan erősnek látszott az ág, akin a sárga körte vót...
Lerúgja magáról a párnát, mely égeti testét. Vértől pirosodik minden. A kanászné érti már az egészet. Nem érez haragot. Csak azt látja, hogy a gyerekét vér borítja. A rémület kiáltásától hasad meg a szája.
- Megölték, tisztára megölték...
A lármára bedöcög Lakatos Kati. Megáll az ágy mellett. Sokat megért életében. Börtönben is ült. Mert a gyerekére rátette a vánkost és az megfulladt. Úgy segít az ember magán, ahogy tud. A Rozi is segített magán. Az Isten se veri meg érte.
- Ne kajabálj Nanóka. Lögyön eszöd. Nem szabad errü tunni senkinek. Kilábal majd ez a szegény lány, aztán nem kérdöz senki, semmit. Éntülem ne félj. Az én számbú nem tudgya meg senki... Eredgy csak vissza a krumpli-fődre. Majd én megápolom.
Nagynehezen megnyugodott a kanászné. Visszament a krumpliásáshoz. A nap még magasan állt, amikor a Fikarcék vője, a Gyula ment arra kocsin. Tiszta ing volt rajta és kravátli. A kalapját a főbíró is bátran föltehetné. A szájában meg vastag szivar. Szegény nyálas Peti meg szederfalevéllel kevert kapa-dohányt tömköd a pipájába... Megállítja a kocsit.
- Elvinnéd-e Gyula ezt a négy zsák krumplit?
- Üresen mék. Elvihetöm. Rakja föl keed.
A végén még őt is fölinvitálta az ülés-deszkára. Útközben sírva panaszolta, amit a Hangya Nanicának is elmondott.
- Ojjan szaggatás gyütt annak a szegény lánynak a derekába, hogy úgy köll forgatni az ágyba. Szömmel verték-e, vagy mi lőte, a jó Mária tudgya.
Gyula csak fujta a jószagú szivar-füstöt. Talán azt se hallotta, mit beszél. Ahogy a községháza elé értek, lesegítette a zsákokat és még a köszönő-szóra is alig válaszolt.
Rozi lehúnyt szemmel feküdt az ágyon. Mellette ott bóbiskolt a Lakatos Kati. Kezében az olvasót morzsolgatta. A pargett-szoknyáját viselte legfölül. Ilyenkor már őszt érez az öregcseléd.
Lassan pusmogta a kanásznénak:
- Aluszik. Most aludt el. Röggelre megkönnyebbödik...
A kanászné szemét törölgette a kötényébe.
- Rozikám, aranyos magzatom...
Lakatos Kati dagadozva a sok ruhától kullogott kifelé.
- Úgy segít az embör magán, ahogyan tud. Az Isten se veri meg érte.
Az ajtó előtt ott kárált, lármázott a sok baromfi. A hidasban moslékot-várón sivalkodtak a göbék. Nem állhatott az ágy mellett, mint a fancsali feszület. El kellett látni a dolgát. A java baj még úgyis hátravan. Ha megjön az ura. Csak már reggel volna...
Korábban alkonyodott már. Hat felé járhatott, mikor hajtott haza a kanász. Kényelmesen lépegetett a falka nyomán. Jani bojtár, meg a Bogár kutya terelte a disznókat. Messziről figyelte már a házuk kéményét. Füstöl-e? Készít-e vacsorát az asszony? Délben sem volt főtt étel. Krumpli-ásással veszkődtek az asszonyok. Készül is most a vacsora. Igen nagyon pipázik a kémény. Alighanem túrós-csusza tortyog a vaslábasban. Töpörtyű levivel megöntözve. Kellemes éhséget érez. Nyelve alatt már előre megforgatja a túrós-csusza vékony levelét.
A gangon ott dödög Nani néni. Köszönését se fogadja. Csak mordul magában, mint a koncát féltő kutya. Rágja az örök keserűségét, marcolja az Imre fiát. A konyha nyitott tűzhelyén barátságosan lobban a tűz. Az asszony nekipirultan kavarja a lábast. Aligha el nem találta. Mert ez túrós-tészta szaga.
- Jó érzöm, te asszony? Túrós-tészta?
- Az hát. Gondultam, ebéd se vót.
Nyitná be az ajtót az ember, de ő eléje áll.
- Talánd kőne egy félliter vöröset hozni a kocsmábú...
- Szalaszd el a Janit.
- Nem löhet azt, merd a kopasz-nyakú csibe fölröpült a szödörfára. Azt akarom megfogatni vele.
Már a kilincsen a keze.
- Akkor nem is köll. Én má el nem mék. Hacsak a Rozi...
Nem lehet most tétovázni. Csak ki vele.
- Ippen azt akartam mondani. A Rozit. Betegség gyütt rá. Szömmel verték-e, kitunná? A derekát fájlali. Fekszik az ágyon.
Igen-igen megrezdül a hangja. Szedeli Farkas benyitja az ajtót. A sötétedő szobában alig látja a lányt.
- Mi baj, te Rozi?
Csak a szaggatott, nyugtalan lélegzést hallja. Lámpást gyujt. A sárga fény odaloccsan az ágyra.
- Hej, te nagyszakállú Úristen!
Úgy fekszik a lány, mint akinek a nyakát elmetszették. A párna, a lepedő sötétlik a vértől. Világosodik már agyában minden. Meghördül a melle, mintha fojtogatnák. Karja szakítja az ajtót és fut kifelé a konyhából.
- Leszámolok avval a kutyával. Megölöm, ha fölkötnek is érte!
A gangon utoléri az asszony. Elkapja a dolmányánál...
- Legyön eszöd Farkas. Kódissá teszöl minnyánkat. Hógass énrám. Nincs má semmi baj. Röggelre megkönnyebbödik. Aszonta a Bora néni is.
- Ezt tötte az én lányommal! Megölöm érte!
- Ne kajabájj Farkas, legyön eszöd. Meghallik. Osztán meggyelölt lány lösz holtig az a szegény Rozi. Hógass énrám. Gyere be ha én mondom...
Sírva, könyörögve cepelte vissza az urát. Odabent leesett a székre Szedeli Farkas, mint a tuskó. Teste meg-megrándult a kikívánkozó indulattól. De fékezte az asszony, aki sok esztendőn át verte ki belőle a zsiványvirtust, szelidítette, mint a karikára fűzött medvét. Őt tanogatta, ostorozta a pap-házból hozott igékkel. A legkisebb lányát, a legkedvesebbiket meg cemöndének nevelte.
- Te vagy az oka! Összeeresztötted a legénnyel. Ha szótam, lepisszögté. Ezt nyerted vele. Te vagy az oka, istenös-beszédű. Te szömforgató, ájtatos dög. Te vagy az oka...
És lecsapott ökle az asszony fejére, arcába. Ütötte, verte, amíg a lány föl nem jajdult álmából.
- Ne bántsa keed édösanyámat...
Megdőlt megint, mint a kiásott fa. Fullasztotta a szoba levegője. Kiült a gangra. Gyulladt szemét megmerítette az ismerős csillagokban. A göncöl rúdját halavány felhő bodrozta be. A nagy esti csillag úgy sziporkázott apró pajtásai közt, mint a királyok gyémántja...
Félénken érintette vállon az asszony.
- Kitálaltam a vacsorát...
Igazság szerint nem szabadna most bemennie. Hanem benyitni a kocsmába. Fölrakatni az asztalt törköly-pálinkával és ha lobog már ereiben a szesz, megkeresni azt a legényt. Megszorította ő már a gégéjét különb legénynek is.
- Gyere be Farkas. Elhűl a tészta. Töpörtyű levével öntöztem.
Oda a régi virtus. Megölte benne a pap-ház valamikori cselédlánya.
- Megyök má, csak eredgy.
Úszik a felhő az égen. Vereslő udvar gyűrűzik a hold körül. A harmat is későn szállt le. Aligha eső nem lesz hajnalra. Hiába kívánta az omlós-levelű túrós-tésztát. Csak turkálja a tányéron. Egy-két falatot gyűr le torkán. Oda-odapislant az ágyra. Végre kibökkenti.
- Ű nem öszik?
- Édöstéjt ivott. Aluszik.
Csendben megülnek a lámpa világában. Alig hallják, hogy nyikordul az ajtó.
- Jóétvágyat a vacsoráhol...
Mintha kígyó csípte volna, felugrik helyéből Szedeli Farkas. Kigyulladt, ég, lobog benne az indulat, amit huszonhét éve kezdett oltogatni az asszonya.
- Elgyütté, gazembör!? Jókor! Innen nem mész élve...
Lesujt az ökölbe csomósodott kar, amely valaha börtönbe juttatta gazdáját. De nem a régi acél már. Gyöngébb a bodzafánál. Elkapja a legény és hátracsavarintva szorítja.
- Elmönt a keed esze?
Gyöngébb a bodzafánál. Szélben, esőben, hóban, fagyban erőtlenedett. Összeroppan a szorításban. El is ereszti a legény.
- Mit vétöttem keednek?
Erre a hangra Rozi szeme is kinyílik az álomból.
- Átgyüttél a vízön? Peig de szélös vót. Kajabáltam, de elvitte a szél a hangot...
- Mit vétöttél?
Csak mutat az ágyra és hasogatón, zihálva tépi a zokogás. Világéletében se látta még senki Szedeli Farkas sírását. Asszonynépnek, megvert gyereknek való az. Nem tanulta soha. Látszott. Így zihál a fa a szél sodrában, így bömböl a vad, ha golyót eresztenek a mellébe.
- Mit vétöttél?! A gyerökömet elpocskultad. Bolondítottad, osztán megölted...
- Édesapám, ne űtet bántsa. Engöm vergyön agyon...
Zihálásba fulladt a nehéz zokogás.
- Takarodj innen! Vidd a sátorfádat, míg beléd nem merítöm a késömet...
A ágyon kínban hánykolódott a lány.
- Édösapám, engöm vergyön keed. Én érdömlöm...
Laci már az ajtóig hátrált.
- Nem akarok keeddel ökölre mönni, hát eltakarodok. De lösz még szavunk egymáshol. Beszélhettek keetöknek akármit, csak űtet akartam én. Értő szóval kimondtam. Más beszédjit hitték, a lányikat meg bába-kézre adták...
- Eredgy, ha Istent ismersz! Oszt ha eccör még benyitod a mi ajtónkat, ha eccör még beszédöt akarsz evvel a lánnyal, megmerítöm benned a disznóölőkést...
- Akkor hát jójcakát...
Mint a hosszú égzengésre következő csend, úgy feküdte meg a kis szobát a hallgatás. Az asszony olyan kis határrá kuporodott a padkán, mint az ázott ködmen. Összeesetten, félve pislogott az urára. De az csak állt a szoba közepén az indulattól szétvetett karokkal, ahogy kihajkurászta a legényt. Lassan megtágultak a feszülő inak és a kanász visszaesett a székbe. Rozi halkan szipákolt az ágyon. A lámpa körül esti-pillék járták veszett táncukat. Néha nekiütődtek a cilindernek, és a sárga tüzességtől elaléltan, porzó szárnnyal estek az asztalra. Nanóka, mintha bársonyon járna, nesztelen lépegetett a szobában. Leszedte a túrós-csuszát, hordta kifelé az edényt. Visszajött és az órát nézte.
- Kilenc elmulott...
Senki nem felelt. Nagyfélénken megkérdezte:
- Nem fekszünk le?
- Feküdhetünk...
A csend feszülő madzaga megereszkedett. A régi hangján szólt a kanász. Nem érződött már benne harag. De valami búsongás. Mint a tücsök cirrenésében, aki most kezdte el őszi muzsikáját a sifonér alatt.
Az ágy felől, mint a sóhaj, szállt.
- Tücsök...
Roziban felfelhőzött a lágy bánat. Nem érzett testi kínt. Most már tudta, hogy nem fog meghalni. Nem lesz a fején koszorú, a kezében olvasó. Nem fog meghalni. Talán holnap, vagy holnapután hozzáfog megint a krumpli-ásáshoz. Aztán jön a kukorica-szedés... Aztán semmi. Nagy-nagy üresség. Jobb volna talán, ha fölfektetnék a hidegágyra...
- Igyál lányom egy kis édöstéjt...
Elfogadta anyjától a kék bögrét. Visszaejti fejét a párnára. A másik ágy szélén ül az apja. Egyik, lehúzott csizmáját a kezében tartja. Gondolkodón néz maga elé. Lágyra hangolódott a hangja, amint mondja.
- Tanulhattá mast, Rozi. Ezután lögyön eszöd. Elkerüld azt a gyerököt, mind az ördög a szentölt vizet. Nem töhet ű sem róla, de el nem vöhet, azt láthatod. Merd hiába akarni, ha a Kehös Panni összefog a bíróékkal. Csak verd is ki a fejedbű. Elmulott, osztán kész...
- Úgy, úgy, édös lányom. Rendöl néköd az Isten másikat. Vereködéssel, civalkodással nem mén az én gyerököm senki házába se. Pántlikás lovakkal, kasmér-zászlós kocsival vitték a nénéidet is. A Vicát meg hintó elibe fogott, nyírott farkú lovak. Meggyün a te szöröncséd is.
Oda sem hallgatott. A tücsökre figyelt, aki a sifonér alatt az őszt muzsikálta.