Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám
Nahát akkor még mindig ki sem mozdultam a szobából, - folytatta Sa.
Csak úgy hallottam Zndrovickiéktól Lisenkáról.
A tisztek menázsa a földszinten éppen az ablakunk alatt levő szobában volt. És harmadnap éjjel, majdnem reggelig hallottuk a grammofont és közben egy női hangot.
És nem tudtam, ki az a Lisenka, aki a tisztek társaságában mulatott és énekelt. Zndrovickiéktól hallottam csak róla, persze nem nagyon válogatott kifejezésekkel, hogy ki ez a Lisenka.
Hogy valami mulatóban énekel, vagy táncol. És hogy az anyja egy vén parasztnő. Azelőtt régebben alig látogatta meg a faluban és olyankor majd elsöpörte a házakat a fodros szoknyáival. Gyalázatos személy! Most persze, orosz lány létére, az osztrákokkal dáridózik. És így tovább.
Hát nem mondtam Zndrovickiéknak, hogy lám, engem nem féltenének Herterichhel ugyanilyen szereptől, mint a Lisenkáé, akiről ilyen szépen nyilatkoznak előttem. De ők maguk vették észre magukat, jól láttam rajtuk.
Én különben is inkább arra gondoltam, hogy most már jobban értem, ha Herterich nem háborgat engem többé, ha már ilyen kellemes társaságra akadt.
De aztán ebben tévedtem.
Másnap reggel Zndrovickivel bejött hozzánk a manipuláns irnokja.
Nahát előbb persze a passzirseinról kellett tolmácsolnom neki a Zndrovicki háromezer kérdését. Az írnok persze képtelenségnek tartotta, hogy azt a passzirseint meg lehessen szerezni. A Herterich támogatására is azt mondta, hogy aligha lehet elég arra, hogy ellenséges állampolgároknak, hadizónából passzirseint szerezhessen.
Aztán már csak megint mindenféléről beszélgettünk az írnokkal.
Így tudtam meg, hogy Herterich nem mulatott szintén Lisenkával a menázsban, hanem tiszttársai is csak azért mulathattak Lisenkával ott, mert az őrnagy és Herterich két napra a divizóhoz lovagoltak be és egy hadnagy a parancsnok.
Lisenkára az írnok így tett, a két tenyerét a plafonra emelte:
- Hát ha én azt a nőt megfojtanám, egy enyhítő körülményem már volna, ha maguk is hallották itt fenn, hogy milyen hamisan énekelt. De képzeljenek aztán el engem! Hogy ott a menázs mellett, egész éjjel nem tudtam aludni ennek a nőnek a vonyításától. Még szerencsém, hogy Herterich kapitány úr parancsára máma ide fel kell költözni az irodával az emeletre. Igaz, itt a Herterich kapitány úr szobája lesz maguk mellett a szomszédom. De inkább eltűrök naponta öt pofont Herterich kapitány úrtól, mint azt a nőt halljam énekelni közelről.
Szóval Herterich nem volt itthon.
De már nagyon nyújtom ezt az egész rossz históriát.
Másnap reggel éppen nem volt otthon Zndrovicki és mi nők a hálószobában kártyát vetettünk: - Úgy tetszik kopogtak, - mondja egyszerre Zndrovickiné.
Mondtam, hogy a kis nappali úgy tele volt egymásra állított bútorainkkal és a hálószoba elé is egy szekrény volt húzva, amögött jártunk be, hogy ez elfogta a hangot a folyosóajtótól.
Én keltem föl, megnézni, ki kopogott? De mikor kinyitottam az ajtót, nem látok senkit.
Erre napok óta akkor először végigmegyek a folyosón. A szomszéd szoba ajtaja, amelyikben Herterich lakott, ki volt nyitva. Csak úgy futólag néztem be. De csak egy katonát láttam, egy csizma húzva rá az egyik kezére és így bámul rám.
Hanem mikor visszajövök, hát Herterich lép ki az ajtaján:
- Itt vagyok. Jó reggelt! - mondja így, mintha már várt volna. Aztán mikor látta, hogy én bámulok erre, azt mondja:
- Az inasommal akartam kéretni. De azt mondta, kétszer kopogott maguknál, hiába. De legyen talán szerencsém, - utalt az ajtajára. - Itt a folyosón magának is tudom kellemetlen, ha velem konverzálni látják és ki akarom kerülni az effélét, a maga érdekében. Tessék!
- De miért menjek be magához? - kérdeztem.
Erre ő nem is felelt. Én pedig, mintha azért nem merném megbántani őt, mert nem volna szó másról, mint egy ártatlan látogatásról, már beléptem előtte a szobába. Ott azonban egy kissé elmereszthettem a szemem, hogy a katona ott állt a szoba közepén. Mire Herterich előbb rászólt a katonára: - Pakolj! Majd hívlak! - Aztán megjegyezte nekem: - A legényem! Ez csak olyan, mint ami az ember szerelvényéhez tartozik. Vele nem kell törődnie.
Azt aztán hiába mesélném magának, hogy ezzel az emberrel valamit értem volna, ha ellenkezni képes is lettem volna vele.
Tudja, csak arra emlékezhetem, hogy amint helyet mutatott: - Üljön le! Parancsoljon!
Erre leültem. - Nem oda! Ide talán.
Erre odaültem. Aztán ahogy megfogta a kezemet és hozzám hajolt, mást nem is tudnék mondani erről, mint hogy úgy éreztem, úgyis hiába minden okoskodás!
Tudja, szinte nem is gondoltam semmit, mikor kijöttem tőle. Zndrovickiné és a lánya előtt is olyan nyugodtan mondtam, hogy Herterichnél voltam és ő megigérte, hogy amit lehet, megtesz a passzirseinjukért.
- Igen? - nézett rám Zndrovickiné így, egészen meghökkenve. Mire én, a lánya előtt, szememmel intettem neki:
- Áhh! Semmi! - és a számat pittyesztettem.
És erre jól láttam, hogy Zndrovickiné egészen őszintén, megkönnyebbülten lélekzik egyet. Csak aztán néz úgy kissé, mintha nem gyanakodnék, de csodálkoznék, hogy ez megmehetett ilyen símán.
Másnap délelőtt pedig megint bementem Herterichhez, amikor mondta, hogy vár. És aztán így... ahogy ez a vörös vadállat akarta, attól fogva, amikor várt.
Egészen úgy kezelt, mint egy bábot. Ne mondjak egyebet magának. Én tulajdonképpen Zndrovickinénak is, legalább neki, bevallottam volna, hogy Herterich kedvese lettem és persze csak az ők, a Zndrovickiék áldozata vagyok ebben. Mert gondolhatja, hogy később már nem lehetett titkolózni, mikor sokszor éjjel is bennmaradtam Herterichnél. De mert Herterich úgy akarta, hogy ne szóljak senkinek, hát nem mertem szólni még Zndrovickinénak sem. Ez pedig bosszantott. Mert így csak én lehettem felelős magamért.
Később már nem kellett a szobában szoronganom Zndrovickiékkal egész nap. Kijártam akármerre és kijártak ők is. Egész rend volt mindenfelé később, a faluban is. És a Herterich pártfogása alatt rám egy görbe szemet sem mert vetni senki. Különbenis, elképzelheti, hogy a helyzet egészen más volt, mint rendes körülmények között. Az emberek nem törődtek egymással úgy mint máskor.
Az az érdekes, hogy én, mintha legjobban Herterichtől magától röstelltem volna, hogy viszonyom van vele. Az természetes, hogy szemrehányásokat tettem neki, hogy tönkretette a becsületemet és mi lesz velem majd háború után? Ezenkívül pedig az első naptól kezdve be akartam beszélni Herterichnek, hogy én csak a Zndrovickiék érdekében, az ő unszolásukra lettem az övé, azért, hogy ő megszerezze nekik a passzirseint.
Nahát ezzel a passzirseinnal aztán egészen különös történt. Herterich Zndrovickire egyszer szörnyű gorombán rárivallt, hogy többet neki ne merjen alkalmatlankodni az útjában. És éppúgy nekem is dühösen mondta Herterich, hogy: mit akarok tőle ezeknek a ronda állatoknak az érdekében? Ezek sült oroszok. Dögöljenek meg!
- Dehát én mit tegyek? Hova menjek tőlük? Miből élek meg? És mi lesz velem? - kérdeztem erre elkeseredve Herterichtől.
- No várjon csak, - mondta. - Erről már gondolkoztam. Magával talán lehet valamit tenni. Magát talán nem is internálják, ha bécsi születésű és mondja, édesanyjának vannak ott rokonai. Ezek az állatok, ha ugrálnak, legföllebb valami internáló táborba kerülnek. De magát esetleg el lehet helyezni a rokonainál. Várjon csak. Mindenesetre írjon nekik. Kérje a születési bizonylatát tőlük és nyilatkozatot, hogy magukhoz veszik.
Szerencsémre a születési bizonyítványom megvolt két példányban. Herterich ezt elkérte tőlem és aztán egy kérdő-ívet töltetett ki velem. Azt mondta, neki van egy bátyja az armékommandónál és a nagybátyja szintén ott van, törzstiszt. Pénzt is ajánlott föl nekem. Ezt persze nem fogadtam el. Csak azt, hogy az orosz pénzemet beváltotta. És tényleg írtam Bécsbe, édesanyám mostohabátyjának és húgának, Szerena néninek.
Mikor azonban itt tartott a dolog, akkor fordult föl minden megint.
*
De előbb meséljek magának erről a Lisenkáról.
Tudja, egy ekkora kicsi nő volt. Kékszemű, úgy nézett az emberre, mint egy játékbaba.
Egyszer ő fogott el engem a kastély mögött a parkban. A hónya alatt tele volt csomagokkal. Az egyik katonakonyhából hozta. A manipuláns mondta, hogy a tisztektől Lisenka rendes fasszungot kap.
- Jól nézünk ki galambocskám! - kezdi nekem Lisenka.
Minek legyek hozzá barátságtalan? Én is sóhajtottam és mondtam: - Borzasztó! Borzasztó bizony!
Erre ő leült egy katonaszekér rúdjára és én mellette álltam.
- Hát magának hogy megy? - kérdezte aztán Lisenka és egyszerre azt kérdi: - Azt hallom, hogy az osztrák pénz teljesen devalválódik. Ez a papírforint és a tizes és az új százas nem ér egy kopeket sem. Csak az ezüst, meg az arany. Igaz ez vajjon? Nem hallott valamit erről a kapitánytól?
Én erre meresztem a szemem. Bár Zndrovickiéktől tényleg hallottam erről. Még veszekedtek is és Zndrovicki kiabált a feleségének, hogy ha szidja őt, hogy eladta minden ingóságukat, kiváncsi rá, hogy tarthatná a tárcájában az ökreit és a búzás zsákjait, hogy el ne lopják az osztrákok?
Lisenka ekkor csodálkozik, hogy: - Szóval maga nem is tud erről? - Hát azért, - folytatja nekem, - azt tanácsolom én magának galambocskám, hogy hacsak teheti, csak ezüst- meg aranypénzt fogadjon el a kapitánytól.
- Mit fogadjak el? - nézek rá persze dühösen: - Én nem fogadtam el semmit, senkitől.
Hát elég az hozzá, hogy erre Lisenka ijedten is, meg nevetve is, meg kérlelve is simogatni kezdett, hogy nem tudta, hogy én ilyen szamár vagyok büszkeségből ezzel a gaz népséggel, az oroszok ellenségeivel, a nyomorult osztrákokkal. És így tovább. Minek tagadom, hogy Herterich kapitányhoz járok? Nincs itt olyan nő, aki ne irígyelne és boldogan ne lépne a helyembe Herterichnél. Vagy talán Zndrovickiékra hallgatok én? Erre az országos tolvajra, erre a Zndrovickira? Hiszen ő már hallotta, hogy ez a Zndrovicki teszi zsebre a pénzt, amit úgy szerez, hogy Herterich énmiattam nézi el, hogy kereskedjék a manipulánsaival Zndrovicki. De ő, Lisenka ezt nem hitte rólam. Okosabbnak tartott engem. Ha már muszáj így is, erőszakkal is eltűrni orosz nőknek ilyen bitang, szemét osztrákoknak a kujonkodását, legalább szivattyúzzuk meg őket.
- Hiszen te éktelen nagy kis csacsi vagy galambocskám! - hüledezett Lisenka rajtam egyre és mutatta és mondta, hogy neki már a ködmöne tele van varrva osztrák pénzzel és a cipője talpába duplán van ragasztva arany.
Ezt én így röviden nem mondhatom el magának, hogyan mondta el ezeket nekem Lisenka. Tulajdonképpen az hatott rám legjobban, hogy mindent tudott rólam. Mikor járok be Herterichhez, mikor voltam benn nála egész éjjel. Tudja, egészen sarokba voltam szorítva. Hiába is ágáltam volna, láttam.
Végül rávett, hogy kísérjem el a malomig. És én magam ajánlkoztam, hogy két csomagját segítem cipelni.
Katonának színét sem láttuk. Mert éppen valami mise és parádé volt. Minden katona ott volt, a kocsisokat és szakácsokat kivéve, a nagy legelőn, a folyó mellett.
Én nem tudom miért, de belül szinte ujjongtam és jólesett nekem, hogy Lisenka ilyen bizalmas hozzám. Mulatóbeli hölgy! Legyen mulatóbeli hölgy. Az osztrákok babája? No és én? És annyi több nő?... Csak azt láttam, hogy őszinte és jóindulatú Lisenka. És az igazat mondja a Zndrovickiék ravasz álszenteskedéséről.
Végre Lisenka a malomépületbe behívott és megmutatta, hogy neki külön szobája van a molnár lányával és ennek nyomorék sógorával, de ezt kilökhetik, amikor akarják és ott aludhat a molnárékkal a gépházban. A molnárnak ez a lánya asszony volt és már háború előtt nem élt az urával, aki bevonult.
Megmutatta Lisenka mindenét. Egy grammofont, amit a tisztektől kapott és persze nyugodtan beszélt róla, hogy majdnem mindennap mulatnak a tisztekkel.
Mikor elbúcsúztunk, azt mondta nekem: - Ha maga nem hisz nekem, hogy ezek a Zndrovickiék piszok népek, meg fogja bánni. Én idehívnám magát. Biztosítom, nem lenne rosszabb dolga. Persze értem, hogy a kapitánytól nem jöhet. Ezek a tisztek pedig úgy útálják ezt a vörös kapitányt, mint a poklot. De ha talán máshogy fordul a dolga a kastélyban, akkor galambocskám jöhet akármikor ide. Én úgy sajnálom magát! Én hallottam, hogy maga milyen jószívű. A zsellérek és a cselédek mondták, hogy segített mindenkin és segít most is. Az én anyám is úgy szereti magát, mint a Máriáját. Hát ne féljen, akármikor szüksége lesz rám, csak úgy jöjjön ide, mint haza jön.
Lisenka megcsókolt. Sírt. Én is majdnem sírtam. Így búcsúztunk el.
*
Azt hiszem, itt egy darabig a Natasa előadásában terjengőssé lennének a dolgok.
Az ősz első hónapjairól volt szó. Az események stagnáltak, konszolidálódott a helyzet. S ismétlődtek egyes apró változások.
Sa főleg Zndrovickiékkal való nézeteltéréseiről beszél. Tényleg nem lehettek valami kóser pasasok, ha olyan csupa kedély és nagylelkűségre hajló nővel, mint Natasa, kocódásaik lehettek. Ezek a kocódások a fokozatosan beálló első háborús inségeskedésekkel voltak kapcsolatosak. De azért Natasáék, mint állítja, aránylag alig nélkülöztek az élelmezési alakulatok keblében.
Amire Lisenka utal, hogy Sa jó szíve minden lehetőséget megragadott, hogy, Herterichen át, nyomorultabb honfitársain segítsen, Sának főleg ilyen ügyeken támadtak összeütközései Zndrovickiékkal.
Ezenkívül még említ Sa bizonyos rejtelmes ügyeket, amik voltakép Zndrovickiék hazafiúi bátorságát dícsérik. Valami rejtelmes látogatójukról beszél Sa, aki orosz kém, vagy efféle lehetett. De semmi mást nem tudott ebben a tárgyban.
Egyszóval ott hagyhatom újra Sa ajkára ennek a történetnek a folytatását, mikor egy éjjel alarm volt.
*
- Mi az? Szent Prokop, mi van?
Zndrovicki kiugrott az ágyból és kiugrottunk mi is.
Az ablakhoz futottunk. Az egész udvar, az egész park, az egész falu csupa lámpás és fáklya. Tudja, mintha az ég lefelé fordult volna a földre és itt lenn a csillagok megháborodtak volna és egymást kergetik.
Künn pedig vak sötét és esik az eső. Zndrovickiné jajveszékel, Szonja reszket és sír a nyakamban. Zndrovicki számolja a pénzét az asztalon, egy tükrös födelű ládikóban. És szidja, átkozza a feleségét, hogy mondta, hogy varrja neki a kozsókja bélése közé a nagy pénzt. Most újra jönnek a nyakunkra más osztrák rablók!
A folyosón és aztán lenn az udvaron Herterich eszeveszetten ordítozik. A szekereket rángatják a katonák, a lovak lánca csörömpöl, a marhák bőgnek, a ládák nyekkennek és törnek szerte a lépcsőn. Rettentő zenebona!
Végre látjuk, hogy a kaputól végig az országúton a szekerek, autók sorban állnak. Az udvaron sorakoznak előbb a katonák. Az őrnagy, Herterich, a tisztek már lovon ülnek. A kastély üres. Aztán a katonák a szekerekhez mennek. Csak az őrnagy és a tisztek maradnak lóháton az udvaron.
De az egész így marad.
Zndrovicki kinézett a folyosóra. Az irodából a telefon tütült folyvást, Zndrovicki a manipulánst akarta megkérdeni: mi van? De az iroda ajtójából a trénzászlós ráordított Zndrovickire: - Nem takarodsz el? Csujes kutya.
És végigvágott a Zndrovicki képén a lovaglóostorával. No ez megkapta!
De most már csönd van. A szekerek állnak. És semmi. Így maradt egészen hajnalig.
Képzelje el! Mi kétségbeesve várunk. Már fölöltöztünk. És várunk.
Na, mikor már félig-meddig világos van, akkor látjuk, hogy a katonák egyszerre csak kezdik kifogni a lovakat a szekerekből és vezetik vissza az istállókba. Az őrnagy és a tisztek már leszálltak a lóról és visszajöttek a házba. De a szekerek ottmaradnak az országúton, fölpakkolva. A konyhák főznek. A katonák mennek sorban csajkával a menázsiért.
Én az ajtónál hallgatóztam a folyosóra. Mikor meghallottam a Herterich hangját, kimentem: - Arthur, mi van?
Herterich rosszkedvű volt, ideges volt, vagy inkább szomorú. Legyintett: - Ne féljen úgy, nincs baj egyelőre, - mondta. - Csak az, hogy valószínűleg áthelyeznek innen bennünket. Én akkor is maradok még egy napig. Menjen, feküdjön le nyugodtan. Most dolgom van. Megbeszélés lesz nálam. Csak megmosdom. Majd jövök búcsúzni, ha megyünk.
Megcsókolt és betolt az ajtónkba. De én ott maradtam az ajtóban és aztán, mikor Herterich már betette a szobája ajtóját, beszélhettem a manipulánssal, aki kinézett a folyosóra.
A szájával mutatta, hogy jól néznek ki. Aztán halkan elmondta: - Most folyik a fronton az ereszd el a hajam! A maguké nagyon nyomja itt a mienket. Az Isten tegye őket a kalodájába! Hallja?
A front felől az este óta tényleg nagyon erősen hallott az ágyúzás. Sőt villant az ég folyvást. Mi az ablakunkkal háttal voltunk a frontnak, mégis láttuk.
- Mit mondott Herterich kapitány úr? - kérdezte tőlem a manipulánt.
- Semmit, - mondtam. - Legyek nyugton, talán áthelyezik magukat.
- Talán? - felelte a manipulánt. - Az már biztos. Csak a parancsot várjuk. Ma biztos, hogy indulunk. Ide vagy tartalék, vagy a kis trén jön. Maguknak sem lesz jobb.
- Elhibázzák ezt az egész háborút, - hallottuk egyszerre az ajtóból az irnokot: - Korzóztatják az embert ide-oda ebben a pocsék országban. Hát vagy menjenek egészen Pétervárig és rántsák ki a csizmájából az orosz cárt, vagy béküljenek már ki. Persze, az nem csoda, hogy Herterich kapitány úr nem békülne ki a muszkákkal. Ő krígstandban dupla cúlágért haragszik az oroszokra. Dehát én, ha meg is duplázzák nekem ezt a hét vasat naponta, szívesen visszaapfürolnám a császárnak, még én is megdupláznám neki, ha mást tartana helyettem hadilénungon.
- Menjen a frászba! - szólt rá a manipulánt.
- Nem megyek! - felelt vissza az írnok. - Itt van az őrmester úrnak telefon. Siffre, a Truppen Divisions Kommandó signával. Té. Dé. Ká. 26. Té = Takonypolc, D = Dilinós, Ká = Kukuljak meg, 26, huszonhatszor. Tessék. Átveszi az őrmester úr?
- A parancs! - mondta a manipulánt.
- Vigyem be én a kapitány úrnak? Vagy az őrmester úr?
- Mehet! - mondta az őrmester és aztán nekem: - De menjünk be kisasszony, mert most kijöhet a kapitány úr. Hát Isten megáldja, ha nem búcsúzhatok el már magától.
Kezét nyujtotta.
De alig tettem be az ajtót, Herterich maga kopogott. Csak annyit mondott, hogy délután öt körül vár a szobájában. Ott majd beszélünk.
*
Ezúttal csak csupa fontoskodásból szólok közbe. Azt akarom csupán mondani, mint a kikiáltó a komédia előtt, hogy most figyeljenek hölgyeim és uraim, mert most kezdődik tulajdonképpen ez a történet. Legnagyobb pechem az volna, ha eddig már unni kezdették. (Nagy Ferenc.)
*
Délelőtt - folytatta Sa, - mintha egyre közelebb hangzott volna a front felől az ágyúzás. Nem volt erősebb. De úgy hallatszott, mintha a folyón túl az erdő felől jönne egy-egy éles dörrenés. És az égen nagyon pici füstcsomócskák látszottak néha. Valahogy már az egész levegő nyugtalan volt. Az egész ég valami furcsa, fényes, sárgás ködbe volt burkolva, úgy hogy mintha nem lehetett volna tudni, merre van a nap az égen s csak ez a köd világít.
Déltájt aztán megint sorakozó volt a katonáknak. De csak Herterich tartott parancsot nekik. Aztán azok a szekerek, amik az úton álltak készen, elindultak. Utánuk egyik tiszttel és az ordonáncaival az őrnagy is ellovagolt.
Csak Herterich maradt és a katonák egy része, meg nehány szekér és autó és az irodában a manipuláns írnoka.
Herterich egy darabig rendezkedett ezeknél a szekereknél, aztán feljött a szobájába. Ötre mondta, hogy vár. De még egészen világos délután volt, mikor bekopogott értem a szolgája. Mert, hogy megint zavar lett, nem mertünk kimenni a szobából.
Herterich nagyon kedves volt hozzám. Szomorú volt és nagyon elgondolkodott néha. Ilyenkor, tudja, szinte úgy tetszett, nem is visszataszítóak a vonásai. Én talán jobban megsajnáltam őt, mikor megsímogatta az arcomat és mondta: - Nem tudom, látom-e többé. Vigyázzon magára! Én nem írhatok magának. De nem felejtem el, hogy drága volt, ilyen ronda katonához. Ha lehet, egyszer meglátogatom. Talán néha gondolni fog rám maga is.
Majdnem erőszakkal akart pénzt adni nekem, mert, mondta, értsem meg, szükségem lesz rá és kihez fordulhatok majd? De nem fogadtam el tőle, csak egy gyűrűt, emlékbe, meg apróságokat, egy kávéfőzőt és finom konzerveket.
Egyszerre csak, mikor már égett a lámpa a szobában, de künn még nem volt sötét, Herterichet hivatták le az udvarra, hogy kvartirmacherek jöttek.
- Maradjon csak itt benn. Majd bejövök aztán, - mondta nekem Herterich, mikor kiment.
De kíváncsiságból odamentem én is a folyosóablakhoz, hogy lássam, mik azok a kvartirmacherek.
Hát az udvaron éppen egy tiszt ugrott le a lováról. És mögötte vagy négy csoportban gyalogoskatonák. Csak azt láthattam rajtuk, hogy a csukaszürke ruhájuk nem olyan tiszta, mint a tréneké. Csupa sár, szakadt, mint akik néha a front felől jöttek. Lehevernek oda a risztungjukra a földre, fáradtan.
Herterich sokáig beszélt a tiszttel. Aztán a tiszt felriasztotta a katonáit, parancsokat adott. A katonák kis csoportokban szétszéledtek. Herterich pedig, hallottam, amint a kocsisoknak ordítja: - Einspannen! Ihr Schufte, gemeine Mistvieher!
Erre visszajöttem a Herterich szobájába.
*
Alig ültem két percet, Herterich nyit be. De nem egyedül. Azt a tisztet hozta magával.
- Megengedi, hogy bemutassam magának (-) hadnagy urat? - vezette hozzám Herterich a tisztet.
Erre a tiszt haptákban szalutált előttem és mondta a nevét. De csak annyit értettem, hogy: von és doktor. És, tudja, első pillantásra szinte meghökkentem, mert el sem hittem, hogy ez tiszt. A köpönyegben, sapkában, a lámpánál úgy nézett ki, mint egy fiatal, egészen fiatal fiú.
Persze, aztán láttam, hogy azért hatott rám ilyen furcsán, mert sokkal alacsonyabb és cingárabb volt Herterichnél és az arca simára borotválva, mint a magáé. De volt még valami más furcsa is rajta.
Ahogy nézett az emberre, az ember zavarba jött. Épp ellenkezőleg. Nem mint Herterichnek a vad fehér szeme miatt. Hanem úgy nézett, olyan gúnyosan mosolyogva mindenkire és mindent úgy megnézett egy darabig, nyugodtan, áthatóan, de mosolyogva, mint valami szemtelen fiú.
Ez szinte bántott először. Hogy ez már mindent tud rólam és persze szemtelenkedni fog.
- Parancsold kérlek a kabátodat! Szepl, a hadnagy úr kabátját! - förmedt Herterich szolgájára s aztán hozzám fordult: - Ugye megengedi? A hadnagy úr jön majd ide helyünkbe az ezredével, tartalékba. A frontról jönnek. Ő az alezredes adjutánsa. Az ő védelmébe szeretném ajánlani magát. Azt hiszem, ő tehet majd legtöbbet magukért, ha kellemetlenségek érhetnék.
Erre persze nem szólhattam semmit.
- Parancsolj talán ide helyet, - udvariaskodott Herterich szinte egészen szokatlan von Thallódy-val (Így hívták.) És én mindjárt jól tudtam, miért ilyen udvarias Herterich vele. De majd aztán beszélek még erről. Szóval Herterich így folytatta von Thallódy-nak: - Tényleg arról van szó, hogy nagyon szeretném védelmedet kérni Gaidarov Natasa kisasszony őnagysága számára. Ő féligmeddig különbenis német honos és nem orosz. Valószínűleg lefolytatódik az arménál teljes honosítása és Bécsbe a rokonaihoz költözhetik innen.
- Boldogan, kedves kapitány úr! - mondta von Thallódy, mindkettőnkre mosolyogva.
- Nagyon leköteleznél! - mondta Herterich.
- Megbízhatsz bennem, kapitány úr, - felelte von Thallódy. - Már amennyi ebben tőlem függ. Mert mondtam neked, miről van szó. Ez az alezredesem egy rémes ember. Derék ember. De egy beteg. Egy őrült. Különben lesz szerencséd hozzá ma. A szolgálat is. De az még hagyján. Éppen a civilek a főmániája. Minden orosz kém. Minden padlás és minden bokor tűzszigna és rejtett telefon és repülőknek jeladó hely. A brigád már nevet rajtunk.
- Hát amit lehet, - jegyezte meg Herterich.
- Hát csak amit lehet, - bólintott rá von Thallódy és aztán rámmosolygott: - Boldog leszek, ha kegyed hozzámfordul és én segélyére lehetek valamiben.
- Hát csak erről van szó, - mondta Herterich és úgy nézett rám, mintha most már szívesen elbocsátna.
Erre én fölkeltem:
- Azt hiszem, terhükre vagyok, - vettem a sálomat.
- Na, terhünkre semmi esetre. Legföllebb magának lehet majd unalmas, ha a hadnagy úrral holmi hadi ténykedésekről is beszélünk, - mondta Herterich.
- Én nem unatkoznék a társaságukban, - akartam kedves lenni. Azért a sált mégis föllöktem a nyakam körül: - De a hadnagy úr bizonyára kényelemben akarná tenni magát a front után és én zseniroznám őt, - tettem hozzá.
Erre von Thallódy szólt rögtön: - Ó kérem szépen, hisz én már megmosakodtam és megborotválkoztam. Ó egek...! Ne haragudjanak! De én azt hittem magamról, hogy soha ilyen szalónképes állapotban nem voltam. Elfeledtem ezt a szutykot a blúzomon. Dehát ez öt nap óta kétféle sarat és háromféle esőt élvezett át rajtam. Ezt elfeledtem. Csak most ábrándít ki kegyed, kisasszony, az elegánciám felől.
Nem a szavai, hanem ahogy mondta, abban volt valami oly közvetlenül mulatságos, hogy én elnevettem erre magamat. Sőt Herterich is majdnem nevetett. Ez pedig szinte ritkaság volt a vörös faképével.
Erre még álltam, várakozva, amint von Thallódy így folytatta Herterichnek aztán:
- A hivatalos dolgokat különben azt hiszem elintéztem veled, kapitány úr. Arra gondolsz talán, hogy volna valami még köztünk, amit a kisasszony nem hallhatna?
- Na olyan, nem hiszem, - felelte Herterich, de azért kissé még mindig úgy éreztem, Herterich inkább tuszkolna engem kifelé már.
- Hát ha így van, - fordult erre megint hozzám von Thallódy. - Én kegyednek nem mondhatok egyebet a társaságáról, mint azt, hogy nagyobb örömet igazán nem gönnolhatnék magamnak, mint hogy egy úrinő társaságához jutok ma. Képzelheti, hetek óta az ember nem lát egyebet maga körül, csak bakát és bakát és bakát.
Itt von Thallódy félig Herterichhez fordult már. De Herterich erre nekem szólt így:
- Akar tehát maradni?
Ezt olyan száraz udvariassággal mondta Herterich. Dehát nem sértően. És mégis, mintha egyszerre a szívem közepéig megbántódtam volna a hangján. Éreztem, elvörösödöm. Éreztem, hogy azt érzem, lehet, igaztalan, mégis dühítőleg, hogy Herterich ezzel a hanggal megéreztette von Thallódy előtt viszonyunkat, vagy tudomisén, még inkább azt az alárendeltséget, ahogy engem kezelt.
A szívem vert. Most már nem megyek el!
Herterich mintha látta volna ezt rajtam. Aztán úgy vontatottan hozzátett szavaihoz ennyit: - Örülni fogunk!
Nem! Ezzel nem tette jóvá a dühömet. Letettem a sálat nyakamból szó nélkül. És leültem.
Örülök most is ennek. Mert, tudja, mindjárt vissza tudtam adni a kölcsönt Herterichnek. Ez egyszer és utoljára.
- Borzasztó, mennyit szenvednek! - néztem rá von Thallódyra.
Von Thallódy erre enyhítőleg, mosolyogva akart válaszolni nekem. De Herterich így szólt közbe:
- Hát tényleg mi van odakünn? Csakugyan akkora tésztába kerültetek ezektől a gazemberektől?
- Hát kérlek, - felelte von Thallódy, - itt alaposan visszanyomtak. Sőt azt hiszem, még nyomnak tovább. Ahogy ezek doppelrájenben támadtak és amennyi municiójuk van. A mi tüzérségünk csak úgy lő, mintha a vásárban egy gyermek kezdene beszélni.
- Na és mégis kivonják az ezredeteket? Hogyan lehet ez?
- Hát kérlek, kapitány úr, először is, mi már rég nem ezred vagyunk. A századok csak névleg századok. Egy század sincs az egész ezred. Most csaptak hozzánk két marskompániát. És ezzel az anyaggal két hete múlt, tűzben vagyunk. Én magam csak négy ellentámadást csináltam ezzel a rossz koldus társasággal. Voltam ezelőtt három héttel regimentskommandáns. Akkor kaptam a nyakamba ezt az alezredest. Ez megtartott maga mellett adjutánsnak. A legidősebb tiszt egy új hadnagy. Aztán zászlósok, öreg kadétok és gyerekek. Így állunk. Benn van az utolsó tartalék.
- És nekünk, itt a diviziótól tétováznak a paranccsal, hogy hátramenjünk. Erről, amit mondasz, sejtelmem sem volt.
- Hát kérlek, kapitány úr, - felelte von Thallódy. - A divíziónál is keveset tudnak rólunk máról holnapra. Azt hiszik, hogy csak sírunk nekik. Most képzelheted, mennyit tudhattok ti itten, mikor benneteket a divizió értesít... Tisztünk nincs. Azért húztak ki.
- Schreklich! - mondta Herterich. - Röstellem szinte magam. Egyébként, tudod, én még mozgósításkor jelentkeztem a csapatszolgálatra. Nézd!
Mikor Herterich előhúzta tárcájából azt a cetlit, az egyszerre a rongyosságtól szétszakadt és fele bennemaradt a tárcájában.
Ekkor én hangosan, de olyan hangosan, hogy így hátraestem a széken, elkacagtam magam.
Érti már? Ezzel adtam vissza Herterichnek olyan kegyetlenül a kölcsönt, hogy most is úgy csikland a szívem körül, ha erre gondolok.
Dehogyis! Nem! Hogy tudtam volna? Hogy akkor tudtam volna, hogy most ezzel bosszút állok Herterichen? Az csak úgy jött.
És elhiheti, hogy inkább megijedtem. Von Thallódy is szinte ijedten, csodálkozva bámult rám. És Herterichnek láttam az arcán, hogy a szájánál ez a vonás az orrától egyszerre leszalad az álláig és az a két fehér, fagyos szeme elbambásodik. Aztán szalad egyszerre össze a két fehér szemölde.
Úgy éreztem, hogy most Herterich itt rögtön úgy fogna torkon és úgy rúgna el messze, mint egy-egy trénjét.
Mindenre el voltam készülve.
De Herterich csak a cetli bennmaradt részéért nyúlt az ujjával a tárcájába:
- Áhh szakkram... Elszakadt, - mondta és rám se nézett, csak von Thallódynak tartotta össze a cetlit. - No nézd! Ezerkilencszáztizennégy augusztus, illetve mikor kaptam, szeptember 25.
- Igen! Elhiszem, kapitány úr. Dehát azóta ki is gondolta, hogy így is állhatunk, bólogatott komolyan von Thallódy. - De éppen, hogy ennyire komoly és közönyös képet vágott, jól tudtam, hogy magában egészen érti a helyzetet.
- Azóta? - érzett Herterich még így is célzást a von Thallódy megjegyzésében, hogy minek nem folyamodott a frontra másodszor. - Azóta? Nahát gondolhatod, hogy tolakodni nem fogok. Ha nekik jó, hogy főkocsis vagyok, nekem jobb így, az egyszer biztos.
- Igazad van. Tökéletesen igazad van, kapitány úr! - bólogatott von Thallódy. - Én ugyan sohsem jelentkeztem volna a tűz közelébe sem.
- Na, - jegyezte meg Herterich, olyan idegesen, fecsegőn, gyorsan, amilyen sohsem volt: - Tűzérségi tüzet, azt már kaptam. Mikor a Sán hídjáig beszállítottam a municiót nektek. Ezért adták ezt a szignumot. Jó! Előtted persze nem raknám föl.
- Minek ne? Az is éppoly fontos haditeljesítmény, - igyekezett menteni von Thallódy a helyzetet. De Herterich kedvetlen legyintett:
- Nahát ezt hagyhatjuk!
Tudja, ahogy előbb ilyen kis fiu volt Herterich és mikor, ahogy ezt mondta, szinte szigorúan, mint aki nem szorul mentségre, én elismerem, volt ebben a vörös, ronda állatban valami, hogyismondják?... nemes jellemvonás.
De akkor nem sajnáltam. Most sem sajnálom. Eleget láttam komisznak.
*
Én, tudom, bele sem szóltam a beszélgetésbe. De nem bántam, hogy ott maradtam. Itt akarom ezt megmagyarázni magának Herterichről is, magamról is, hogy ez a helyzet hogy hatott von Thallódyval.
Én folyvást von Thallódyt néztem. Nem tudom, hogy már először tetszett is ő nekem? Az is meglehet. De különösen az egészen bámulatra indított iránta, hogy ő most jött a frontról, erről a rémes helyről. Szinte valami büszkeség volt és élvezet, hogy itt ülhetek vele és láthatom és hallom beszélni.
Utóvégre igaz, láttam azelőtt is elég tisztet, akik a harctérről jöttek, már oroszokat is és voltak itt is néha a menázsban. Vagy keresztülmeneteltek az országúton.
De az más volt. Vagy sebesültek voltak, vagy betegek, vagy már rendbehozták magukat. Így, hogy így beszéljek szemtől szembe valakivel, aki onnan jön ide egyenesen abból a véres, sáros, füstös pokolból, amitől mocskos és gyűrött a ruhája és ilyen nyugodt és kedves, csinos és különös ember, hát először őt láttam így szemtől szembe von Thallódyt.
Az is jól esett persze különösen, hogy Herterich, akitől a főhadnagya is reszketett és aki engem lekezelt és ma is előbb megalázott, hát végre akadt valaki, aki előtt Herterich ilyen kis fiu és hebegő, pedig von Thallódyt betehette volna velem együtt a köpenyegzsebébe Herterich.
Azért beszélek annyit erről, mert magamat sem érteném meg, hogy különben miért lettem egyszerre szinte szégyellőssé és miért akartam tisztességes úrilánynak látszani minden erőmből von Thallódy előtt.
Igen! Azt mondhatom csak magának, hogy szinte megreszkettem belül, ha arra gondoltam, hogy mi folyt Herterich és köztem ebben a szobában. És ez az ember tudná ezt, aki nem fekhetett ágyba hetekig és annyi borzalmat kiállott. És mégis ilyen kedvesen és tapintatosan viselkedik, hogy nem éreztem őt egy percre sem például olyan ellenséges vadállatnak, akitől reszketnem kelljen, mint Herterichet.
*
Természetes, hogy ebben a kérdésben is a női psziche egyik rejtelmével álltam szemközt én, Nagy Ferenc, a «Magyar Élet» belső munkatársa.
Minthogy azonban Sa ismételten és visszatérőleg okfejtette maga ezt a kérdést, a mostantól rohamosan gördülő eseményekbe kapcsolva, nem faggattam őt az esetektől külön.
Megjegyzésemet azonban megindokolom, miért vetem közbe ezúttal is. Mondjuk így: közreadói reputációm miatt.
Ugyanis én magam tapasztaltam már magamon olvasás közben, hogy az elbeszélések bármely hősének a vélekedéseit, fejtegetéseit mindig az írónak imputáltam, mint az övéit.
Hát itt azért szögezem le, hogy ha nem is szólok egyelőre közbe a Sa fejtegetéseibe, hogy némileg tisztázzam ezeket, a hallgatásom nem egyetértést rejt, hanem azt, hogy nem vagyok felelős a Sa magyarázataiért.
*
Még nem nagyon esteledett, - folytatta Sa, - mikor a von Thallódy ordonánca jelentette, hogy megérkezett az alezredes úr.
Erre Thallódy Herterichhel együtt lesietett. Tőlem bocsánatot kértek és von Thallódy mondta, ha esetleg megvárnám itt, talán nemsokára referálhat nekem az alezredes rendelkezéseiről.
Sejtheti, hogy ahogy eddig beszéltek előttem erről az alezredesről, nem tudom mennyire féltem is a megjelenésétől, de kíváncsinak szörnyen kíváncsi voltam rá.
Odaszaladtam rögtön a folyosó ablakához. Kinyitni nem kellett, mert minden üvegtáblája be volt törve. Onnan mindent láthattam az udvaron, ki az országútig és majdnem minden szót hallottam lentről.
Úgy képzelje, a köd már fölszállott. És éppen telehold volt. És ez úgy állott lenn az ég alján, éppen ahol az egyenes országút hirtelen lekanyarodott a fenyvesbe, hogy az ember szinte azt hihette, hogy a hold, mint egy nagy, fényes kugligolyó, végiggurulhatna, mint egy pályán, az országúton. És mert még csak szürkült, hát most szinte világosabb volt még kinn, mint egész délután a köd miatt.
Hát az országúton, messze jöttek a csapatok. Utánuk a konyhák, szekerek egynéhány. De mikor én már lenéztem az ablakból, az alezredes már a kapun jött befelé. A lováról leugrott még az országúton. De hogy jött! Az ember tényleg nem tudta: elrémülhessen erre, vagy kacagjon csak rajta?
Tudja, ez a veszedelmes alezredes éppen úgy nézett ki, mint egy vén házalózsidó. Csak ekkora kis ember volt. Hozzá a háta görbe és ilyen hegyes szakálla. A köpenyege, mint egy gyermekpendely, a földig ért és a nyaka körül egy nagy kendő.
De ahogy ordított! Még Herterichnél is jobban ordított.
- Gazember, csirkefogó deckmeiszterek! Ti tüzet gyújtotok a tartalék előtt, az ellenségnek? Ordonánc! Őrmester! Rabló gazemberek! El a tűzzel ottan! Üst ki a kezéből! Az ablakban ott ég a lámpa. Egy mérföldre látni. Lőjetek fel, oda be! Civil gazemberek ott azok? Vagy ez a trénpiszok rendez kivilágítást?
Így ért oda az alezredes, már csaknem az ablak alá, ahol lenéztem és ott sietett eléje Herterich és von Thallódy.
Herterich szalutált és jelentett valamit. De erre az alezredes, mint egy Mikulás, egy törpe, nagy görbe botjával fektírozva, éppen ilyen ordítozva Herterichre:
- Herr Hauptmann! Mi van itt? Kivilágítás, parádé a fronton? Ez fegyelem? Ez elővigyázat? Ez reglama? Itt hátul az urak ezt gyakorolják?
És így tovább. A szekerekre az udvaron: - Mi ez? Mi? Muníció? Munícióóó! Hallatlan! Herr Hauptmann! Ez haditörvényszék! Értette? Én garantálom! Muníció! Öt szekér! És kivilágítás!
Herterich mereven állt. Mellette von Thallódy. Dobrowi Szűzmária! Ezek aztán kapnak!
Na, nem kellett félteni Herterichet. Egyszerre ő is, majdnem úgy ordítva mint az alezredes, csak éppen hogy meg sem moccant a merev haptákból:
- Herr Obersleutnant! A parancsnokom és a divizió rendelkezései ellen önnek nem lehet kifogása! Nem kaptam külön rendelkezést, hogy lámpát nem gyujthatok huszonöt kilométerre az arcvonaltól.
És így! Az alezredes jobban ordít. Herterich jobban ordít. Az alezredes lassabban ordít, Herterich hangosabban ordít.
Végre az alezredes a bottal együtt sapkájához kap: - Köszönöm Herr Hauptmann!
Herterich szalutál és elhallgat.
Közben persze az alezredesnek von Thallódy is jelentett. Ezt még az alezredes és Herterich veszekedése közben tette von Thallódy.
Most Herterich megy a trénjeihez, von Thallódy meg a csapatokhoz, amik az országúton állnak. Parancsok. Mutogat von Thallódy a házra és a falu felé. Szóval elszállásolás. A rongyos, fáradt csapatok erre-arra vonulnak, a trének a kocsikat fogják be és indulnak az országútra.
De eközben az alezredes most von Thallódynak ordítozik. Itt hallom azt is, hogy von Thallódyt azért hordja le az alezredes, hogy a tiszteknek a kastélyban akart szállást csinálni.
Az alezredes ordít, hogy az urak nem lehetnek külön a századjuktól és szakaszuktól. És menázs? Arra nincs szükség! Ellenséges támadás van. Minden pillanatban parancs alarmra! Tessék a századoknál helyet készíteni az uraknak!
Megjegyzem, von Thallódy is éppen úgy feleselt és magyarázott az alezredesnek, haptákban, mint Herterich. Csak von Thallódy egész halkan. Őt alig értettem, mit mond. Csak az alezredes szavaiból vettem ki:
- Sajnálom! Sajnálom! - rázta a fejét és a botját az alezredes. - Ön, hadnagy úr, az emeleten? Ez lehetetlen! Ez lehetetlen! És az iroda az emeleten? Nem-nem-nem! Az nem! Ön csak tudhatja, hogy az tüzérségi tűzveszélyes, a legjobban. Direkte srapnellveszélyes, egy rongy háztető... Nekem itt a földszinten? Várjon csak!... Hát rendben van. A pince és bolthajtás, a menázs alatt? Okosan, akkor okosan. Rendben van... Fönt, igen? Ez a piszok, spion civilbagázs? Az maradhat! Csak csapja őket agyon a saját tüzérségük! Micsoda civilbagázs az ott? Nem ön, hadnagy úr, erre a kapitány úr jobban tud felelni.
Herterich kezdett most beszélni. De ezúttal olyan halkan beszélt, mint Thallódy. Tudtam, hogy rólam beszél az alezredesnek és egy-két szót ki is vettem, hogy német nő vagyok, hogy az arméhoz folyamodtam honosításomért Bécsbe.
Az alezredes erre türelmetlen legyintett.
Megjegyzem, én előbb már beszaladtam Zndrovickiékhez, hogy oltsák el rögtön a lámpát. Azok ott a sötétben rémüldöztek. Most másodszor szaladtam be tudósítani őket.
Mikor újra kijöttem az ablakhoz, az alezredes még mindig Herterichhel beszélt. Azt hiszem, még mindig rólunk. Von Thallódy pedig lassan otthagyta őket és jönni akart be a házba. De az alezredes észrevette és rászólt: - Hadnagy úr! Kérem maradni! Szükségem van önre.
Thallódy fölnézett éppen oda az ablakra, ahol én álltam és kedvetlen visszaállt az alezredes mellé. Az alezredes pedig újra ordítva kezdte egy katonához:
- Őrmester! Egy szakasz bajonett auf! Megmotoznak mindent. Pincét, padlást, mindent. Megértett? És ide le velük! Mind, mind, mind, kivétel nélkül.
Jól értettem, hogy rólunk, civilekről van szó. De már megint nem láttam, mi történik, mert újra beszaladtam Zndrovickiékhoz a hírrel.
Ott beszéltünk valamit. Egyszerre katonák lökik be az ajtót föltett szuronnyal. Az altisztjük villanyzseblámpával ránkvilágít, az arcunkba és körül a szobában. Azzal tőlem kérdi, így felnyujtott ujjal, hogy: - Tri - tri - tri?... Hogy hárman vagyunk?
Hát Szonja nem volt ott. Talán a sifonba bujt el. És én, mert Zndrovicki is hadarta a hátam mellől, hogy: - Drei - drei - drei! Hát én is azt intettem az altisztnek, hogy igen, csak mi hárman vagyunk.
Erre az altiszt egy szuronyos bakának intett, hogy kísérjen és nekünk mutatta, hogy: - Lefelé! Mars!
Zndrovicki akkor látta, mikor már a folyosón voltunk, hogy a szobában benn maradnak a katonák és kutatni kezdenek. Erre kétségbeesve kezdett a feleségével jajgatni a katonának, hogy eressze vissza, mert benn maradt Szonja a sifonban. De a katona rá és ránk ordított, a bajnétot felénk tartva, hogy: - Mars!
Képzelje azt a rémületet! Zndrovickiék halálban voltak Szonjáért! Hiába! A kísérő katona nem hallgatta meg őket.
Mikor már lenn voltunk az udvaron, a katonák bajnétosan már más civileket is hoztak, a zsellérházakból és a faluból aztán. Végre a malomból Lisenkát is és a nyomorék molnárt, meg az egész családot odakísérték közénk, az udvar közepére, egy csomóba, mint az állatcsürhét.
Zndrovickiék persze közben nem nyugodtak bele, hogy mi történik fönn a szobában Szonjával. És engem lökdöstek és ők maguk rimánkodtak és magyaráztak az őröknek, hogy fönn maradt Szonja. De hiába. A katonák németül nem értettek. Ezek magyarok voltak. És Zndrovicki már kapott egyet az oldalába a puskatussal is. Thallódy és Herterich az alezredessel messzebb álltak az udvaron. Így én nem szólhattam Herterichnek.
Na végre egy szuronyos baka megjelent a házból Szonjával. Szonja persze pityergett. A katonák előbb egy tiszthez vitték. Bizonyára azért, mert elbujva találták. De aztán a tiszt intett nekik, hogy csak vigyék Szonját a mi csoportunkhoz. Képzelheti, Zndrovickiék hogyan estek a Szonja nyakába. A katonák kacagtak.
Végre az alezredes odajött, ahol álltunk, vagy harmincan civilek. Mögötte jött Herterich és von Thallódy. Akkor von Thallódy már intett nekem az alezredes háta mögül, hogy ne féljek.
Az alezredesnek nem kellett az én tolmácsolásom a civilekhez. Az őrmestert intette oda. Az tudott oroszul. Na! Ahogy tudott. Olyan kisoroszos nyelvjárással. Persze, azt, amit nekünk kellett kiabálnia az alezredes után az őrmesternek! Mintha ránk uszítaná ugatni a nagy komondort az udvarról.
Ez tiszta cirkusz volt, tudja.
Az alezredes von Thallódynak mondta németül, mit mondjon az őrmesternek magyarul, hogy mondja meg nekünk oroszul. Persze így: - Ti muszka kutyák! Ti spiónok! Ti ágyúba valók!
És aztán, mikor von Thallódy ezeket a jelzőket elhagyta, csak azt mondta az őrmesternek, amit nekünk tudni kellett parancsnak, hát az alezredes von Thallódyra ordítozott így:
- Hunde! Hunde!... Bitte übersetzen Sie es wörtlich! Hunde!... Sie Feldwebel! Mond maga, hogy van magyar és orosz Hunde?... Kuty-kuty! Kutya! Te kutya muszka!
Erre aztán az őrmestert nem kellett biztatni. Még azt is ránkkiabálta, az anyánkról és apánkról, amit von Thallódy nem mondott és az alezredes sem mondott.
Különben az egész szép kis szónoklatot, amit végighallgattunk, azt így is tudtuk. Hogy nem szabad este egy gyufát sem gyujtani. Ha telefon van a pincében az ellenséghez, ha rajtacsípnek valami spionkodáson, akkor felhúznak az első fára bennünket. És a többi.
Ilyen hirdetések voltak a trénektől és minden héten. De persze ők nem csináltak ekkora dolgot semmiből.
Utoljára kórusban kiáltottuk az alezredesnek, hogy megértettük. Azzal ő elment Herterichhel és von Thallódyval.
Bennünket még vagy egy félóráig őriztek egy csomóban az udvaron, aztán hazabocsátottak. Persze, az őrök és a többi katona, a beszéd után, és még közben sem mogorváskodott velünk. Vicceltek, kacagtak. Kivált az asszonyokkal. Egyik még cigarettát is adott mellettem egy öreg parasztnak. Ez tudott egypár szót kisoroszul és megértette az öreg parasztot:
- Olyan jó volt az a generál, amelyik elment. Ez ördög! De a katonák mind jók, akik jöttek, maguk, és akik elmentek, azok a katonák is.
- Itt nem voltak katonák! - mondta erre az őr.
- De, de, de! De sok katona volt itt. De elmentek.
- Azok trének voltak, te vén marha! - mondta az őr. - Az nem katona. Mi vagyunk katonák.
Ilyen tréfálkozással oszoltunk el.
Akkor Lisenkával is beszéltem megint. Megint hívott át hozzájuk. Persze nem fogadtam el. És sokat nem beszélhettünk, mert Zndrovickiék vártak és ők ki nem állhatták Lisenkával egymást.
*
Zndrovickiék rémesen kétségbe voltak esve újra. Mikor ott gubbasztottunk a sötétben, a szobában, csaknem nyiltan tudomásomra hozták, hogy okvetlen föl kell hajtanom magamnak az újonjött osztrákok közt egy Herterichet, aki pártfogásába veszi őket. Már előre, az ennivalón is sápítoztak. Mi lesz, ha ezektől az új osztrákoktól nem szerezhetünk be élelmiszert? Pedig még tele volt a speizuk azzal is, amit Herterich ajándékozott nekem s felőlem dézsmálhatták.
A szomszéd szobában mozgást hallottunk és én átmentem. De nem Herterich és von Thallódy jöttek föl. Csak a két legény volt a szobában. A Herterich legénye éppen a szappant pakkolta már. Az ablak pokróccal volt befödve, hogy ki ne lássék a lámpavilág.
Herterich egyszer engem csaknem megszidott, hogy a legényével beszélek és egyáltalán a manschafttal. Azért csak benéztem az ajtón és vissza akartam húzódni.
De a von Thallódy legénye szólt: - Na jó, hogy itt van a nagysága. Tessék itt várni a hadnagy úrra. Majdnem belémrúgott, hogy nem mondtam a káplárnak, hogy a nagyságát ne kísérjék le. Mit tudtam én!
Hát ott vártam. A von Thallódy legénye a Herterichét szidta, csúfolta és a lövészárokbeli kalandokat mesélte. Tudott németül, de rettentő parasztosan, ugyhogy én egy-egy szavát alig értettem.
Ezt hallgattam, míg végre benyitott Herterich von Thallódyval.
Először persze az alezredestől és a rendszabályairól volt szó. Sajnálkoztak és bosszankodtak, hogy nem menthettek meg engem a lehurcolástól. Herterich dühösen így fakadt ki az alezredesre:
- Őrült, őrült a fenét! Egy vén gyáva kuvasz. Azt hiszi, belövik itt a lámpafényre.
- Na, gyáva - jegyezte meg erre kissé érdesen von Thallódy -, azt már nem állítanám róla, kapitány úr!
- Hát mi? Hát mi ez neked? Itt senki sem fél, csak ő. És ezt a legénység látja és ti nevettek rajta. Hogyan nem gyáva egy ilyen ember neked? - tüzelt Herterich.
- Hát nézd, kapitány úr, ezen lehet vitatkozni, - mondta nyugodtan von Thallódy. - Mondjuk én nem félek, te sem, de ha az alezredes fél, én azt mondanám erre, hogy annál bátrabb. Bátrabb nálam is, nálad is. Utóvégre neki egy dinstcetlijébe kerülne, hogy azonnal fölmentsék a frontszolgálattól. Ha ezt nem teszi, akár meggyőződésből, akár hadiérdemekért és ekkora gyávasággal nem teszi, ez kétszerakkora lelkierő, mint nálam, vagy másnál. Tehát kétszerakkora bátorság.
- Aber, ez szofisztika! Te advokát vagy civilben. És hát szép tőled, hogy véded a parancsnokodat. De ez nem oldja föl nekem őt attól, hogy egy vén gyáva. Legföllebb előtted visszavonom, ha követeled hivatalosan.
Thallódy erre nevetett: - Na azt nem! - mondta: - A véleményszabadságot illetőleg aztán én föltétlen civil vagyok. Különben pedig nem ügyvéd, hanem tanár vagyok civilben.
A legények fölhozták a Herterich és von Thallódy vacsoráját. Engem persze meghívtak. Én terítettem. De enni alig ettem, mert már Zndrovickiékkal étkeztem. Csak nehány kekszet mártogattam a pezsgőbe, amit Herterich bontatott föl a maga készletéből.
Herterich eztán nemsokára búcsúzott.
Velem, jól emlékszem, Herterich csak nagyon udvariasan meghajolva kezet fogott és legutoljára ezt mondta:
- Sajnálom, hogy el kell mennem, de talán a hadnagy úr tudni fog helyettesíteni, ha szüksége lesz valamire.
Nem! Ebben egy ennyi gúny nem volt. Ezt egészen komolyan és von Thallódy előtt mondta nekem Herterich és mindjárt távozott.
De én célzásnak éreztem. Csak én éreztem benne célzást. Ebből is azt akartam kivenni, hogy Herterich mindent elmondott rólam von Thallódynak. Én azt jól éreztem, hogy Herterich ezt nem tette volna meg az édes fivérével sem és senkivel sem, hogy női ügyről fecsegjen. De csak azért tette von Thallódyval ezt a kivételt, mert von Thallódy a frontról jött. És ez Herterichnek mindennél nagyobb dolog volt.
Még arra is megesküdtem volna magamban, hogy Herterich legelőször semmit sem beszélt rólam von Thallódynak. Csak miután az történt, hogy én nevetségessé tettem őt a kacagásommal Thallódy előtt, azután szólta el magát rólam Herterich és aztán mondott el mindent von Thallódynak.
Ezt én éreztem, mondom. És rájöttem aztán, hogy tényleg, pontosan így volt. Óh, hogy gyűlöltem ezért Herterichet!
(Folyt. köv.)