Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám
'H Jalassa. 'H Jalassa.
Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! - a tenger
árad a borban úszó vén asztalon és ring... reng, fut a szélben
már a kelő nap tűz e messze habokra... barátaim! - ó foszló sejtelem:
hajnal! s te hajnali
harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
- Ránk virrad a reggel... Koszorúm húzza már
fejemet lefelé... Zúgj tengerem! Ó, zúgj,
csengessed te dalom'! ringass, dobj, te temess el,
vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt!
indulót, hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! -
bongat a harang egy idegen nyelven,
melyet hajdanta megértettem, - hallom, ujra-ujra hallom,
micsoda habokon
sodródunk mi tovább, barátaim, egyre,
dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
Ime itt a hajnal, lármázó madaraival
s ömlő tengerével, csöngetve húz át fejeink felett,
a halál mint a tenger
idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival
szájon csókol engem!
Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném
szivem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig
a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan
jajt s jajt, dülő testtel, égrenyult félkézzel, részeg és boldog bukó szabadságban!
élek, ó élek, élek, ó jaj élek