Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám
Nyeritve futnak a táj felett a felhők!
Lángkarikás csattan, csillag-göröngyökön
Földörög egy szekér, fordul, - felkiáltok,
Verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm,
Menekülj, mentsd magad! - Pocsolyák fröccsennek,
Tüzes levük a bús kocsis arcába vág,
Hátra és hátranéz, mögötte hajrázva
Uszitja Zápolya százezer csahosát.
Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya,
Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat,
Tört szekerén egymás nyakába karolva
A viharban szikár legények hajlanak
Előre és hátra szédült részegségben
És közöttük - állva - én, - én énekelek!
Századok egén igy láthattok majd, lantos
Ujjaimról tüzes pacsirták repdesnek.
Az út keletre tart, dalom az uszó por,
Hogyha berekedek, megitat a friss hold,
Szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak,
Eltemetett élők hörgéseit dalold.
Varjú veri szárnyát fejemen, kiáltoz,
Havas ifjúságom, viselem koronád!
A kis állat, amely hasonfekve issza
Az Ádriát, rámnéz egyszer Magyarország.
Ujjaim begyéből vért vágok eléje,
Fölkel a kis állat, lerázza terheit,
Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk,
Nyeritve röpiti a nap vőfélyeit.