Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Irodalmi figyelő
Orosházán 1871 március 10-ikén született egy parasztgyerek. A dohos kunyhó levegőjében, a földdel és rongyokkal betömködött ablakon át benézett hozzá a nap és megvilágította őt, mint a kiválasztottat, aki nagy utak előtt áll, aki egyszer meg fogja látni élete célját s aki össze fog roppanni még mielőtt a célba beérkezett volna. Lehet, hogy mindannyian így roppanunk össze a cél előtt; de nem mindannyian ábrándulunk ki a magunk-felállította céljainkból. Sokszor gondoltam rá, az az ember, aki csak azért született, hogy meghaljon, mennyivel szerencsésebb annál, akinek a két állomás között még elvégezendő dolgai is akadnak önmagáért és társaiért. Csizmadia Sándor ezek közül a kiválasztottak és megjelöltek közül való volt. Ott született meg és ott nőtt föl az elnyomott és mesterségesen elbutított parasztok között és ő, aki látszatra tán semmivel sem volt különb a többinél, vállalta a sorsot, amely a reformátoroknak és prédikátoroknak, a harcosoknak és alkotó egyéniségeknek jut osztályrészül. Később, mint a parasztlegények általában, ő is bizonyára szorgalmas templom- és kocsmalátogató volt, mégis egy napon, mikor mint katonát kivezényelték a hódmezővásárhelyi földműves-sztrájkolók ellen, megvilágosodott előtte az út s ahelyett, hogy fegyvert fogott volna a sztrájkolókra, megszületett benne a szolidaritás érzése és a harcos akarat minden ellen, ami kimondottan vagy takargatottan ellensége a dolgozó emberiségnek. Ez a sztrájkolókkal való szembeállítás jelentette Csizmadia életében az első fordulópontot. Az analfabéta parasztlegény megismerkedett az írás és olvasás tudományával s nem az iskolázott intelligencia eredményeképen, hanem ős lírai érzéseiből kifakadtak az első versek, mint ahogyan a nyers, fekete földből fölütik fejüket a színes és illatos virágok. Belső kényszerűség szülte ezeket a verseket, s az ősi érzések: a dac és a szeretet, a hódító és az elnyomatás ellen küzdő erők reprezentálódtak bennük.
A magyarországi szocialista munkásságnak ő volt az első véréből sarjadt költője. A polgári költők között ekkor már voltak olyanok, akik nem néztek el közömbösen az alakuló szocialista-mozgalom frontja fölött, de az ő hangjukból csak a humanitás, az elnyomottak iránti szimpátia érzései csendültek ki. Csizmadia társuk volt ezeknek a munkásharcosoknak, élte az életüket, részese volt harcaiknak s a művészete is harcot jelentett ezért az osztályért a másik osztállyal szemben.
Tévedés azonban az az általános megállapítás, mintha Csizmadia jelentősége egyedül verseinek csak úgynevezett tendenciájában lehetne értékelhető. Verseinek eszmei és érzéstartalma összeesik a szocialista-mozgalom politikai tendenciájával, de ezek a versek, mint művészi alkotások jelentősek elsősorban. A «Nyugat» még nem élt akkor, a «Hét» költői forradalmat jelentettek a magyar versírásban formai frisseségükkel s azzal az új városi szellemmel, ami a francia lírából plántálódott át hozzánk s ebben a forradalminak ható orcheszterben is új forradalmak eljövetelének ízét hozta magával Csizmadia. Igaz, hogy versei közül általában azok nyerték meg a nagyobb olvasóközönség figyelmét, amelyek bizonyos nyomorszentimentalizmussal és paraszti filozofálgatásokkal voltak telítve. Holott nem ezek az ő igazi értékei. A «Sztrájk», a «Forradalom», a «Gyár előtt» s még vagy egy tucat hasonló költeménye egy új világot, új érzés- és gondolatkört hozott bele a megújhodásra készülő magyar költészetbe. Ezek közül a versek közül jónéhány elfogultság nélkül odaállítható Verhaeren hatalmas ipari költeményeihez. A legmagasabb fokot azt hiszem «Lokomotiv» című versével érte el Csizmadia Sándor. Ez a nagy szimbólikus óda úgy beállításában, mint külső formájában megelőzte a futurizmust. Befejeződött benne egy korszak s egy új korszak mutatta meg már benne új lehetőségeit.
Ha Csizmadia befutotta volna a pályát, ami felé annyi érzelmi mélységgel és alakító lendülettel elindult, akkor ma a legelső magyar költők között kellene szerepelnie. Az ő költészete emberi érzésvilágából sarjadt ki, de ez az ember hirtelen kanyarodóval lefelé kezdett csúszni a pályán. Az alkohol, ami már olyan sokat ártott földmívelő fajtájának, benne is pusztítani kezdett, szemei előtt elhomályosodott az út és a nagy embermintán úrrá lettek az ezer emberi kicsinyességek. Egyre gyakoriabbaká váltak pártjával való meghasonlásai és igénytelenebbé és jelentéktelenebbé zsugorodtak össze költeményei. Már nem hódító volt Csizmadia, önkénytelenül defenzivába szorult és harapásokkal és rugásokkal védekezett a körülötte föltörekvő új tehetségek ellen. Ő, az újító, ekkor már
Mátyásföldön 1929 március 9-én meghalt egy a világgal és önmagával meghasonlott öreg parasztember.