Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Disputa · / · Ignotus Pál
Kedves bátyám, annál nagyobb köszönettel fogadom leveledet, mert volt alkalmam meggyőződni róla, hogy aggodalmaddal nem állsz egyedül. Igen sok magadfajta «félholtra és nyárspolgárrá higgadt öreg úr»-ral beszéltem, aki azt vetette szememre, hogy miért értek vele egyet, miért nem inkább ama lelkes kortársaimmal, kik nem úgy fogadnak el egy legalkalmasabb társadalmi berendezkedést a Szellem számára és egy legelviselhetőbb hangadó réteget a Társadalom számára, ahogy én fogadom el, savanyú ábrázattal, faute de mieux, a demokratikusat, - hanem akik hisznek valamely fiatal vagy fiatalos szellemi vagy társadalmi mozgalom abszolut jogosultságában, metafizikai igazában: akár a fasizmuséban, akár a bolsevizmuséban, akár a neokatolicizmuséban, akár a neokrisztianizmuséban, akár a ghandizmuséban, akár a spiritizmuséban, akár a fajvédelemében, akár a paraszti őserő misztikus kirobbanására spekuláló retrográd vagy «forradalmi» messianizmusokéban, akár a primitív népek szűzi romlatlanságára spekuláló ábrándozásokéban: akármiben, de valamiben!
Nos, én mindebben csakugyan nem hiszek, s nem érzem hibámnak, hogy nem hiszek benne. És megnyugtathatom az aggodalmaskodókat s elsősorban téged, kedves bátyám, hogy ha ezt azért rójjátok fel terhemre, mert féltek, hogy nagyon is egyet találok veletek érteni, akkor igazán nincs okotok aggodalomra. Senki nincs nálam erősebben meggyőződve arról, hogy az én generációmnak s még inkább annak, mely az enyém után fog következni, sok, nagyon sok olyan meggondolást és fogalmat kell majd revideálnia, amelyet az én konciliánsan öreg vagy lelkendezően fiatal kortársaim magától értetődőnek találnak. Ám mindezek közül is legelsősorban szorul revizióra az, ahogy ti a fiatalság karakterét és hivatását s vele szemben a magatok szerepét, némi szerénykedő önelégültséggel, elképzelitek; mondván, hogy fiatalság-bolondság, kiábrándult okosak ti is tudtok lenni.
Pedig dehogy is tudtok, drága bátyám, dehogy is tudtok! Ha tudnátok, akkor nem élnénk ma a fogalmak pathetikus tisztázatlanságának, a szellemi értékek ellenőrizhetetlenségének, a különböző fajta rosszhiszemű vagy naiv hitteljességi halandzsáknak abban a rossz szagú atmoszférájában, amelyben élünk. (Hogy politikai téren s a praktikus életben milyen kevéssé érvényesül a ti kiábrándult okosságtok, arról nem is beszélek!) Hidd el, hogy nemcsak én, de még azok a kortársaim is, kiket hisztériás antiracionalizmusuk megakadályoz abban, hogy ennek a kérdésnek végére járjanak - mi mindnyájan lelkünk mélyéből bőgünk a meghiggadt szellemi és társadalmi atmoszféra után, ahol tiszta agyú felnőtt emberek dominálnak. Bőgünk az olyan felnőttek után, kik nem intézik el minden megmoccanásunkat azzal a sztereotip ellágyulással, hogy, ime, ez a fiatalság robusztus ősereje, amit nem szabad tőle rossznéven venni. Bőgünk a felnőttek után, akik elfogulatlanul tudnak gondolni arra, amit mi elgondolunk. És mit kapunk? Először is azt, amit minden idők fiatalsága kapott: egy nagy adag filiszteri értetlenséget, indolens vállvonogatások, stupid nevetések, dörgő vezércikk-klisék, vagy, leggyakrabban, méltóságos hallgatások formájában. Attól az elite-töredéktől pedig, melyhez téged is számítlak, olyan túlzott és tüntető megértést, melyet éppen a rajta végigvonuló nagyon is atyai jóindulat diszkvalifikál komolyanvehetetlenné és amely mögött nem nehéz felfedezni bizonyos félelmet attól, hogy ha nem méltányoljátok a törekvéseinket, még vaskalaposságban és megrögzöttségben talál marasztalni benneteket az a fene utókor. Látom, van hitetek a fiatalságban. Látom, van lelkességetek is. Az okosságot, sajnos, minekünk kell mindehhez szállítanunk.