Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete

Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete
6.

Tóth Árpád érzésköre nem gazdag: a panasz, a bánat hangját variálja a bujdokoló öröm énekével. Bűvös kört kerített maga körül, mint a francia parnasszisták s onnan nézi a közönyös világot. Nem harcol, nem támad, nincsenek diadalai, nincsenek vesztett csatái. A társadalom oly messze zúg tőle, hogy hanggal el sem éri. Világa: egocentrikus. Végzetes betegsége az a halálos ellen, akivel holtáig tusázik; de ez szigorú párviadal: más nem avatkozhatik bele. Mégis: fáj neki az elhagyottság, a szegénység és a koszorútlanság. Lázongó önérzete a szerény alázat álarcát viseli. Nemzetéhez is csak a világháború idején van egy-két szava: siratja a meggyilkolt ifjúságot és békét esd az ifjú Cézártól, aki végzetünk fekete fogatát hajtja. Az emberiségért, a szenvedő milliókért nem emeli föl szavát. Csak legutolsó kötetében dicsekszik vele, hogy jobbágyutód létére a finom Nyugat magához ölelte.

De ha érzésköre szűk, formaművészete annál hatalmasabb, képzelete annál teremtőbb. Egész költészete azt hirdeti: hogy lehet a kicsiségekből nagy szépségeket teremteni. Egy húron játszik, de bámulatos variációkkal. El lehet mondani, hogy Tóth Árpád a férfias báj hangját viszi be az új magyar költészetbe; egy szokatlanul friss, természetes akkordot a nem mindig friss és nem mindig természetes szimfóniába. Ez a báj abból a viszonyból fakad, amellyel a Természethez kapcsolja magát; abból a friss, tiszta szemléletből, amellyel nézi és újra fölfedezi a Mindenséget. Petőfi óta nem igen hallottunk ilyen friss hangokat, ilyen friss szépségeket; a modern élet négyfalú, zárt világa mellett micsoda szenzációval ragyognak és csengenek föl ezek a plein-airbe vágódó, napos és levegős frisseségek! Tóth Árpád az új magyar líra Szinnyei-Merse Pálja. És szomorúan érdekes: természetbámulata, természetimádata is betegségével kapcsolatos; őt minden óra, minden perc a szabad természetbe kergette, hogy meghasadt tüdője ihassa a friss levegő edző borát; neki szentséges orvosa, megőrző angyala volt az erdő, a hegy, a völgység, a folyók, a patakok, a virágos rétek festői világa. Szerette a természetet, mert benne látta a változóságban az állandót, a múló percek szépsége mellett a múlhatatlanság örök gyönyörűségét. Ez a szent, ősi érzés tette hangját édessé, finommá, királyivá. Tóth Árpád a legszebben beszélő magyar költő. Mindig valami mesekirályfira kell gondolnom, mikor édes és bús sorait olvasom. S a lelke, ez a szelíd, jó lélek, szinte már leányalakot ölt magára s úgy lebeg felém az illuziók, a költészet erdejében, mint Hófehérke az üvegkoporsóban. A természet színes drágakövei, a rózsák beborítják szemfödelét s koporsói ágya szélén vigyázva ülnek, mint árva törpék, a halk rímek, és zokognak csendesen.