Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete

Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete
4.

A fantázia képei: a nyelv, a stílus ruhájában jelennek meg. Akinek kedves vagy királyi a fantáziája: annak kedves vagy királyi szépségű a nyelve is. Tóth Árpád gazdag és ártisztikus képzeletének gazdag és ártisztikus nyelv a hordozója. Stílusa, előadásmódja változáson megy keresztül. Legelső kötetében még kissé bágyadt, kissé talán affektáló is ez a nyelv, túlzsúfoltságában, szakadatlan omló jelzőivel, szóhalmazával nem mindig tökéletes. Sokszor a túlmesterkélő gond annyira finomítja, csiszolja a szavak anyagát, hogy a stílus elveszti érzéki varázsát; pedig Tóth Árpád nyelvének éppen ez a legfőbb ereje. A költő ötvöz, ahogy maga jellemzi munkáját; ez az írói ötvösség ezer apró szépségével elvonja figyelmünket, de az alkotó figyelmét is a fő dologról s olyanná válik a nyelv, mint néha Vörösmartynál: önmagában is súlya, fentartó ereje van, a tartalom mellékes. Pedig Tóth Árpád gondolati csattanó nélkül nehezen bocsát ki kezéből verset; ez a gondolati csattanó rendesen egy frappáns kép záró frízével fejezi be az ornamentumot.

De már első kötetében is valami fínom, úri hang üti meg a fülünket. Nem akarok túlozni, de Tóth Árpád költészete elegánsabb, szalonibb, vagy ha tetszik: modernebbül műveltebb magyar nyelvet hoz, mint a 19-ik század magyar költészete. Ez a finomság a gyöngédségben és a választékosságban nyilatkozik. A gyöngédség a költő érzéséből sugárzik, a fájó lélek nagyon vigyáz, hogy meg ne sértsen másokat, mert ez is neki fáj; sérteni pedig éles szavakkal lehet a legvéresebben. Tóth Árpád, ha nem tompít is, selyembe vonja a szavak élét. A nagy közönség azért szerette meg a verseit, mert olyan királyi módon tud formát adni közönséges, t. i. mindenkivel közös érzelmeknek is. Ifjúságunk a 20-ik század második évtizedében Tóth Árpádtól tanulja, hogyan kell a bánatot, a sóvárgást, a szerelmi vágyat, a melancholiát szépen és finoman kifejezni. A debreceni gyökeres magyar nyelv humuszából bontakozik ki húsz év folyamán ez a választékos stíl; zamatát és ízét mindig a diszkréten érző földiség adja meg; kifejlő, pompázatos virága pedig a szakadatlanul új színeket adó műveltség napsugarában szökken fel; az idegen nyelvek szépségeinek visszaadásával, ezzel a teremtő gyakorlattal, szinte raffinált pompát ad neki. Magyarság és modernség, már szóval: hagyomány és újszerűség ölelkezik benne. Ha festői képekben adnák vissza verseit, sokszor Corot tájképeit, sokszor Böcklin meseszerű fantáziáit, sokszor Szinnyei Merse üde természetét tükröznék.

De nemcsak finom, választékos nyelv ez, hanem: szabatos is. Különösen két utolsó kötetében. A szabatosság annyi, mint sem több, sem kevesebb a kelleténél. Tóth Árpád stílusa különösen a részlet-visszaadásokban bámulatosan precíz; hiszen költői képeinek tökéletessége is innen magyarázható. A részletek gondos kialakítása szerető bibelés eredménye, ez pedig lassú, hosszas munkával jár; tudjuk, hogy Tóth Árpád igen lassan dolgozott, sokat javított, sokszor átírta első fogalmazását. Ő maga mondta: a verset meg kell komponálni, mint egy zeneművet; a megkomponálás nála nemcsak a belső szerkezet tervszerűségét jelenti, hanem a külső forma tökéletességét, célszerűségét is. Nem sokat írt húsz év alatt (166 verse van négy kötetében), de elnagyolt vers soha nem került ki keze alól. Talán a szonett-formát azért is szerette, mert a legzártabb versforma, amely szinte összepréseli a belezáródó tartalmat. Ott minden sornak megvan a maga feszítő ereje és sűrítő korlátja.

Éles megfigyelés, egy rejtőzködő festő szeme látja és adja vissza frappáns jelzőkben a tárgyak, a dolgok lényegét. Egyik versében «ködzsákokat emel a görbehátú domb». (Éjféli litánia.) A finom életről azt mondja: selyembevont bokákkal surran el a fák közt. Pazar gazdagsággal lehet fölsorolni egyetlen kötetéből (a Lomha gályán-ból) a diszítő jelzők és az új szóvonzatok költői seregét: a könnyszínű holdat, a mézszínű napot, a hűs zenét, a sóhajtó illatot, a vaskorbácsú élethajszát, az erdei züllött utat, az arany fényt, ezt a forró arany árvizet, a fény futosó arany hangyáit a bőrön, a röpke táncú percet, a szellők buja dudáját, a virágok rózsaszín tajtékját, a láthatár vízszintes közönyét, a szemeket: e régi hű ékszereket, a bánat ében őrtornyát, az elvakult időket, a gondok ráncrepesztő ostorát, a lábujjhegyre álló karcsú jegenyéket, a fénylő pőre testüket illatokkal kenő tömzsi hársakat, a lámpát: ezt a porcellán süvegű furcsa törpét, a holdat: a háztetőn ülő bizarr aranykandúrt. Tóth Árpád diszítő jelzői nem henye cifraságok, hanem a tárgyak és fogalmak lelkét kifejező, sűrített szavak.

Van az ő stílusának valami játékos kedvessége is; a diákosság művészi fokra emelt pajzánsága; finom zsonglőrködés a szavakkal, a mondatokkal, néha a gondolatokkal; az ereje teljében levő költőnek a maga mulattatására szentelt játéka ez. Ez pattog a Rimes furcsa játék c. verse külső csilingelésében, túlzottan pompás rímeiben, rövid sorainak dacos lüktetésében, csak azért, hogy a csengős sapka alatt bánkódó, vergődő fej, agy szomorúsága annál visszásabb, megdöbbentőbb legyen. De ugyanez a kedves fürgeség pergeti-forgatja Április versének táncra perdülő rítmusát, csodálatosan érzéki, friss képeit; az ifjúságától nekibolondult Természet kárneválja ez, újra fájó ellentétben az ember, a költő eredendő bánatával. A stílusnak ezt a játékosságát a miniatür elemek művészi mozgósításával éri el Tóth Árpád, éppenúgy, mint Csokonai. És éppúgy, mint Csokonainál, őnála is a báj forrása ez. Egyik költeményét így kezdi:

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbűl már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén ha kismacska pihen
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma.

Amint a heverő kis macska képét belopja a természet tavaszi képébe: éppen kicsiségével önti el a báj színét az egész versszakon. Egy másik tavaszi versének a kezdetén Csokonaias kedvességgel és hűséggel figyeli a rügyek kibontakozását: «Az új tavasz játékos ujja rügyet sodort az ághegyen s most lágyan enyhe szája fújja, hogy szétnyíljék és lomb legyen». (Az új tavasz.)