Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete

Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete
2.

Most már érthető, ha azt mondom: Tóth Árpád a szelid bánat költője. Így is mondhatom: a bánatnak, a fájdalomnak megszépítő élője és szemlélője. Ennek a lelki diszpoziciónak fiziológiai oka van, tudjuk; de éppen ezért döntő a költő lelki életében. Gondolataink, érzéseink, hangulataink kapcsolatban vannak az izmainkkal, az idegeinkkel, a vérünkkel. A beteg szív, vagy a beteg tüdő szentel föl némely embert arra, hogy magán keresztül meglássa és elmondja a földi lét álmait, vágyait és panaszait, a megszépítés szivárványszíneivel. Tóth Árpád lelke lassan hajlani kezd a Hamlet lelke felé: t. i. kettészakadnak mind a ketten s a költő úgy nézi és elemzi saját pusztuló egyéniségét, mint Hamlet a maga pusztulásra és pusztításra elkötelezett királyi voltát. Valami testvériség van Tóth Árpád hangja, költészete és a dán királyfi alakja, sorsa közt. Tóth Árpádnak megölték az életét, ezért kellene bosszút állania valakin, a megölőn; de az ő életének megölője nem állítható bosszúja távolába, mert talán éppen egy volna életének adójával; ez sokkalta tragikusabb szituáció, mint a Hamleté. Hamlet megfogja «egérfogójában» az ő lelkének és az ő atyjának a gyilkosát, bosszút áll rajta, elpusztítja, hogy vele pusztuljon. Ez az aktivitás élesebbé teszi tragédiáját. A Tóth Árpádé azonban szebb, költőibb, mert fájdalmasabb; neki nem lehet bosszút állania, neki csak szenvednie szabad, mint a Názáretinek, akinek keresztre feszített testét érzi a maga lefekvésre bocsátott kadáverén, amely épolyan pózban hull a halál testvérének, az álomnak szelidebb kezébe, mint Krisztus a golgotai fára. Az ilyen képek villantják meg a költő lelkében végbemenő folyamatot vagy rezdülést: Tóth Árpád szánja saját magát, s ez a magaszánása már a művész kívül- és fölülkerülése önmagán, a legnagyobb erő, amit a lélek kifejthet e földön. Tóth Árpád belátja, tudja, hogy az ő sorsa, élete: szép, éppen változhatatlan szomorúságánál fogva. A szép szomorúság: nem mindennapi eszthetikai gyönyörűségek forrása, mert hiszen a szépség lelke maga is szomorúság, azon való szomorúság, hogy az örökkévalóság nekünk embereknek megfoghatatlan s csak töredékei, a mulandó dolgok, a nekünk felfogható szépségek. Tehát a mi szépségeink azonosak a mulandókkal, holott lelkünk az örökkévalóság szépségeire van eredete szerint hangolva. Szóval: a véges és végtelen szomorú tusája ez, az Egyéniség csataterén. A szép szomorúság bája ragadja Tóth Árpádot a jobb szó híján magaimádásnak vagy magabámulásnak nevezhető lelki diszpozicióba helyezkedésre; több bírálójának feltünt már a költő életében, hogy mennyire szereti Tóth Árpád saját magát becézni, hányszor leírja kezeinek, arcának vagy ajakának szép vonalait; az Intérieur című versében is azt mondja: «Tudom, most szép zárt ajkam bús vonalja.» Ez valamivel több, mint a hétköznapi hiúság; ez azt jelenti, hogy a költő lelke kettészakadt s egyik fele nézi, ellenőrzi, csodálja vagy szánja a másiknak a külső burkolatát, a testét. A szobrász csodálhatja modeljének gyönyörű szépségvonalait; ez nem hiúság, ez hozzáértés. A lírai költő tragikusabb művész, mint a szobrász, mert saját vérző teste-lelke a modelje; ha látja: csak annak láthatja igazán a szépségeit. Ez az önmaga fölébe kerülés: a legmodernebb vonás Tóth Árpád költészetében.

Most már könnyen haladhatunk tovább, mert megleltük az Ariadne-fonalat, amely a költő lelke labirintusának legmélyére is elvezet. A szép szomorúság költője minden szomorúságot szépnek fog látni, mert két fogalom viszonyában csak a fogalmak helyét cseréli meg, a viszony ugyanaz marad. A szomorúságot saját életéből veszi, hiszen ez áll hozzá legközelebb. Az élet pedig reális, nyers, még a legfinomabb költőnél is. Tóth Árpád - s ez nála erősen magyar vonás - nem vonakodik attól, hogy belegázoljon a nyers élet fakó avarjába. Az élet minden pontjában szép, ha az örökkévalóság, azaz a halál szempontjából nézzük. Legelső kötetének legelső verse: egy kisvendéglő déli lármás képét adja, mondhatni: a leglehetetlenebb, vagyis legköltőietlenebbnek látszó téma; sötét csöbrök, olcsó székek, bágyadt gázlángok, gyűrt kézelők, falra pingált fekete rózsák, szomorú tányérzaj - ezekből kell a költői szépség áldozati füstjének kiemelkednie. Hol látja meg a maga lelkének kivetült szomorú szépségét az életrestaurációjának ezen a sivár helyén? Azokban a fakó bútorokban, amelyek egy nagy cél szolgálatában épúgy szenvednek, mint a költő teste-lelke egy nagyszerű szellemi akció lejátszatásában. E bútorok félszeg bánata: testvér az ő bánatával. A tárgyak, a dolgok Tóth Árpád szerint épúgy éreznek, épúgy véreznek, mint az ember teste-lelke. Sunt lacrimae rerum - Babits Mihály is ezt énekli. Amilyen ősi, meseszerű gondolat ez, épannyira új, épannyira modern.

A magánosság, a magárahagyottság érzése sóvárgást kelt a szívében, társat keres, barátot és szeretőt, férfitestvért és asszonytestvért, feleséget. Tóth Árpádnál alig volt nemesebb barát; őt nem praktikus érdekek fűzték ehhez vagy ahhoz, hanem a hajótörésben elmerülő, fuldokló áldozat életösztöne kulcsoltatta olyanokhoz, akik szilárdabb talajon állottak, mint ő. Neki a barátság: az élethez fűző lánc volt; a szeretet, a szerelem: maga ez a rövid földi élet. Ennek a két viszonynak is a szomorúsága, t. i. a hamar elröppenő volta adta a szépségét; a költő, az ember tudta azt, hogy meg vannak számlálva fiatalsága évei s neki nem lehet barátokat váltogatni, ellenségeket szerezni; az ő viszonyai a koporsóig tartottak. Barátjai a sírja szélén tettek vallomást arról: milyen nemes lélek, milyen páratlan barát veszett el benne. Az a nő, akit ideáljának választott, nem lehetett más, mint a felesége. Tóth Árpád, a modern költő, az élet viszonyaiban szinte antik módon tiszta és egyetlen. A szerelme boldogságának piros borában mindig ott remeg egy fekete gyöngy: az elmúlás, a végeszakadás szomorú gondolata. Tóth Árpád szerelmi költészete egy sokszólamú Szeptember végén-szerű költemény; a halál és a boldogság angyala ölelkezik benne. A Hajnali szerenád is, ez a mollban írt szerelmi ének, a bú és a vágy hangján zokog; pedig ez szerelmének hajnali dala volt.

A halál, az elmúlás éppolyan művészi szépség a költőnek, mint a szerelem. Tóth Árpád azonban félve nyúl ehhez a sötét témához; inkább csak érinti, mint tusakodik vele. Nagy negatívum neki az elmúlás, minden szépség szigetét benyelő sötét tenger. Nem is személyesíti a halált - ez mutatja, hogy még művészi játékot sem űz véle. Csak egy versében villantja meg halált túlélő halhatatlanságát: A múmiá-ban; fekszik el nem enyészve harmincezer esztendőn át, s a sötétben néma szfinkszek őrzik, míg fölötte kint zúg az élet...