Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Nagy Endre
E mi világukban csak egy vonal van: a kör, csak egy idom: a gömb és csak egy szín: a fény. Ami tarka színt látunk, az csak az egyetemes fény-ostor foszlánya. Az egyenes vonal csak a végtelen körnek részecskéje és ami idomot mi látunk, az a gömbnek torzója. Színek, formák, irányok tehát csak a mi gyatra érzékeink illuziói. Hogy ez így van, azt onnan is láthatod, hogy minél jobb mikroszkóppal toldja meg az ember a szemét, annál kevesebb színt lát és annál több gömböt. A jóisten, aki végső tökéletesség lévén, semmiféle érzékében sem lehet tökéletlen, csak körben, gömbben és fényben látja a maga-teremtette világot. A mi színváltozásainkról, görbe útjainkról, kívánatos idomú bálványainkról époly kevéssé lehet tudomása, mint egészséges embernek a morfium gyönyörűségeiről.
Most legalább tudod már, hogy a Haladás hova viszi az embert: a gömbök, körök és a színtelen fény világába. Minden újonnan fölfedezett tudományos igazság, minden új technikai találmány és minden kimondott új költői szó csiszol egyet annak a mikroszkópnak a lencséjén. A haladás minden lépése eltapos egy-egy illuziót, tehát kiolt egy színt. «Több világosságot!» - mondta Goethe, de már csak a halála pillanatában mondta, amikor már gyönyörűen kiélt életének színei homályba haltak. Ellenben Renan, aki eljutott már a lelki életnek arra az eliziumi mezejére, ahol gondolatok, érzések, hagyományok nyügét levetve a legszabadabb elfogulatlanságban beszélt Istennel is, - Renan, a szabadgondolkozók pápája az írásaiban sohsem bírta eltitkolni sóvárgását a történelmi élet gótikus pompája iránt. Ez a bölcs ember bizonyosan tudta, hogy ezt a csalódásokban, aljasságokban, hősies fölpezsdülésekben tarka életet az ember maga teremtette magának és tragikus sorsaként vállalta, hogy e gyönyörű sárkányoknak ő is egyik Szent Györgye lett. Szinte hallani, amint megsiratja a misztikus szörnyetegeket, akiket elméje fényével ledöfött.
És most már megérted, hogy az analitikai regény miért ölte meg a romanticizmust. El kellett tüntetnie, mint ahogy a mikroszkóp eltünteti a leggyönyörűbb női váll hamvas bársonyát. Balzac még örült neki, mint gyerek az új játéknak. Vad örömmel vájt bele az emberi lélekbe, hogy az élet titkos rugóit megkeresse. Hiszen aki először nézett a mikroszkópba, az a bolond hollandi boltos is bizonyosan nagyon megörült és megesküdött volna rá, hogy egy új, érdekesebb és tarkább életet fedezett föl a mikrokozmoszban. De Balzac furfangos paraszt volt - mert hiába ragasztotta szélhámos-módra a neve elé a nemesi «de»-t, bizony csak vastagnyakú francia paraszt volt őkelme -, ő megérezte idejekorán, hogy milyen veszedelembe viszi ez az útja. Hogy azok a lelki rugók csak első látásra olyan érdekesek és csak durva megkülönböztetéssel nevezik Kapzsiságnak, Szerelemnek, Hatalmivágynak, Hiúságnak. Amint egyet-egyet csavar az ember a mikroszkópján, elkezdenek mindjobban hasonlítani egymáshoz és végül egyforma hólyag-gömböcske lesz valamennyi: Élet-akarás. Megállott hát a feleuton és romantikus lett belőle újra. Csakhogy ő nem extenzív-romantikát csinált, hanem intenzívet. A maga kedvére növesztette, dagasztotta az emberi indulatokat és végül eljutott a szenvedélyek legmagasabb gótikus tornyához: a «
Az analizis meg fogja ölni a regényt, mert minél mélyebbre ás, annál egyszerűbbé teszi az élet mechanizmusát. Te! Én egyszer láttam a zoológiai intézetben górcső alatt spermatozoák szerelmi tusáját. E szerelmes lovagok és delnők osztrigák ivarjából kerültek oda és ha ettél már valaha osztrigát, érezhetted, hogy micsoda hidegvérű állat az. Nincs az a spleenes angol gavallér, aki olyan közönnyel tűrné, hogy megegyék. És mégis, azok ott a górcső alatt olyan vad szerelmi táncot jártak, hogy amellett Stendhal kispapjának sóvárgása csak afféle nagybőjti penitencia. Kergetik és taszítják egymást; a nő bölcs óvatossággal csak azért vonakodik, hogy csak a legkitartóbb, a legkeményebb juthasson el termő magjához.
Mármost próbáld akár Bourget mestert megkérni rá, hogy írjon tíz sort e szerelmi tusakodás lelki motivumairól. Ő biztosan vállalkozik rá, mert a derék öreg úgy hozzá szagol minden női lélekhez, mint a kankutya a lámpaoszlopokhoz, de végül ő is csak egy egyszerű kémiai formulához jut el. Olyanhoz, mint például, hogy ha sósav és salétromsav összetalálkozik, mindkettő fölforr. Pedig ez nagy sor, mert Bourget mester könnyűszerrel tud száz oldalt írni arról a lelki vívódásról, amellyel a feudális és ultramontán grófné végül rászánja magát, hogy a radikálszocialista népképviselő számára megnyitja örömeinek forrását.
Jókai mindegyik regényében van egy-két fejezet, amelyben megmutatja, hogy mit tud ő, ha akar. A «Magyar nábob» első fejezete a legszebb tájkép, amit valaha láttam és úgy érzem, hogy amíg világ a világ, Bús Péter uram ott fog ülni csárdája tövében és makrapipával a foga között nézni fogja, mint küzködik a messze töltésen az az úri hintó a szügyig érő magyar sárban. És Mayer atyó, a hiszékeny, jámbor pozsonyi polgár a legtökéletesebb arckép, olyan, mint a Tizian kesztyűs férfia, akiről azt mondják, hogy ha sokáig nézik, szabályosan lélekzeni kezd. Ha mind e remekműveket kivagdosná valaki, akkora oeuvre-t kapna belőle, hogy attól Jókai még mindig író-akrobata maradhatna. És akkor talán a hajthatatlan Péterfy Jenő is elismerte volna róla, hogy van akkora író, mint, teszem azt, Gyulai Pál.
De ha Jókait olvasom, mindig érzem, hogy amikor már legjobban benne van az irodalomban és amikor a katedrából már Péterfy tanár úr éppen rá akarna bólintani, hogy: - Jól van, Móric fiam! - akkor egyszerre csak kirugja maga alól a fundamentumot és bolond fővel nekivág annak a panorámás, panoptikumos világnak, amelynek Kárpáthi Zoltánnak és Berend Istvánnak viaszk-figurái a hősei.
Mindennek az a baja, hogy Jókai humorista és pedig a világirodalom legigazibb humoristája. És nem úgy van ám az, ahogy Arany János gondolta: hogy a humor könnyekben megtört napsugár. Ezt ő a málnaszörpre értette. A humor több és tragikusabb ennél: a végtelen világürbe taszított lélek hördülése.
A humorista nagyon is tisztában van azzal, hogy mi az irodalom.
Ha a barlangi ember családja körében falatozza a medvét: ez derűs idill. De ha a medve falatozza az embert: ez tragédia.