Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám
A versek tartalmát elfelejtem, ritmusukat kimossák újabb ritmusok, de van valami túl tartalmon és zenén, amit nem lehet elfelejteni. Mit jelent a költőnek a vers? Miféle szervezeti igény áll szó és lejtés mögött? Mely gyógyíthatatlan kényszer ismételteti meg a szertartást, melyben önmagát ünnepli? Túlzás e vers-ösztönről beszélni? Lényünk mélyiről fölserkent követelés ez is, mint minden ösztönünk, visszajáró és tárgyratörő, ritusos és élesedő. Aki megszokta, hogy a vers mögött a versösztönt keresse: a képletet látja a tüneményben, az alkatot az arcvonásban. Mondanivaló csak elkerülhetetlen eszköze, ritmus csak kényszerű mozdulata annak, ami a költőt költővé teszi.
Vannak egyösztönű költők, akik mintha egy előző életből bennük feledt hangot hajszolnának. Végtelen a líra, de ők csak egy dolgot akarnak tőle. A biblia egy-gyöngyös igazai ők, tiszta költők, akik előtt csak meghatódni lehet (Erdélyi, Juhász, Áprily). Másokban idővel eltolódik a versösztön, új igények és új hatások térítik ki, ahogy mágneses úton egyes sugárzások is kitéríthetők. Tóth Árpád életrajza a versösztönök alakulásának a története. A Hajnali szerenád szimultán képgomolygató korszakát a világirodalomba kóstolt költő dekoratív-tökéletességi igénye váltja s halál előtt a csalódott gazdaság maga-felmutatása. Más költők kezdettől többösztönűek. Nem mondhatják: én ezt keresem, mert amazt is keresik. Ez a többféle hang azonban gyakran elütő stílusokba tagolja lírájukat. A költő nemcsak többösztönű, de többféle is marad, aszerint, hogy melyik versösztönét oldozza el. A Babits-líra is ilyen többstílusúan indul. Izgató látni, hogy robbantja, hogy darálja a költő az ő különböző stílusait, míg végre az egyénisége örvényiben szétőrlött formák törmeléke fölött a sokösztönű Babits-líra szorosabb egységét megteremtheti.
Vannak azonban áldott és szerencsés költők, akikben a többféle versigény tüstént közös medret talál. Úgy elégíthetik ki, hogy nem hullanak szét külön stílusokba. A lélek színváltó jelleg játssza ki hol ezt, hol azt a színt: a képzelet összeszőttsége, a formák rugalmassága ugyanakkor nyit megszorítástalan skálát, amikor a líra stílegységét is biztosítja. Mily távolság a Salgó-szerű zuhatag versek, a népdalok s a Levél Arany Jánoshoz Petőfije közt s mégis mennyire ugyanaz a három, - minden stílus-váltás nélkül ugyanaz. Ami Illyés verseiben először ütött meg, az a távoleső versösztönök spontán összehangoltsága volt.
*
Hogy rögzítsem ide e kötet egymással feleselő s mégis összesímuló szólamait? Ha kikapok két-három részletet: íme Illyés hangjai, bizonyára torzítottam. De mire megy a kritikus, aki nem torzít? Az ő művészete: úgy torzítani, hogy torzításai összege az igazság legyen.
Van Illyésnek néhány verse, amely után azt mondom: a népdal nem évülhet el. Szorító forma és feszítő képzelet heves híd-állása mindig költőhöz méltó erőpróba lesz.
Szüzi tejjel teli
bögréje a holdnak,
döntsétek fel uszó felhők
szomjasak a holtak.
Ha előbb születek
betyár lettem volna
szegény-népek vadont búvó
koldus pártfogója.
Hang ez, mely a köteten át újra s újra visszatér. Sosem csúszik a népdal-utánzatok együgyűségébe, mindig ott van egy jelző, hangsúly, kép, amely arra a szabadabb és tágabb lélekre utal, akinek ez a szűkösség pillanatnyi lemondás volt. A nagy erő játéka ez a kis hellyel. Nemes játék, amelyben Illyés Erdélyi rokona.
Csakhogy mindent inkább, mint ezekbe az önként vállalt korlátokba tartósan belényugodni! Ez nem a világ végéről visszatérő Erdélyi okos cella-tisztelete. Illyésnek tér kell. Szereti a terjengősséget. Jogcím ez a terjengősség ugrásra, magaelengedésre, közvetlenségre. Van egy hangja, amely majdnem a prózáé s mégis talán a legmesszebb áll a prózáétól.
Egy kócsag uszott felettem az éj fodraiban
S kiáltott, kiáltott háromszor felém,
- Hej, kócsag! - feleltem, - hagyj békében engem,
Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek!
Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet.
Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet
Ha ideér a nap... de a nap még... stb.
Szereti a széles képeket, az idillt, az évődést. Odavetett gyeplőjű asszociációk, látszólag senkisem fékezi, rendezi őket s mégis rendezi egy fölényes ízlés, a közvetlenség lassan fejlő helyzeteknek válik ürügyivé s a mímelt pongyolaság gyors képzeletugrásokat készít elő. Évek óta hajtogatom, hogy Erdélyi hangja mennyire
Népies költő tehát? Semmiesetre sem. Sőt a klasszikus költészet nagy légvételével pathétikus.
Lezudul a szél a hegyekből, - tulérett gyümölcsök
nehéz bucsuja s a halál vörhenyes
árnyéka bolyong kertünkben: az őszi
levél bus kérdést csörrentve hullik a nap
pocsolyái között a hidegülő földre -
ápold csak telő szőleidet s vigadj
boldog atyám! s dalolj, dalolj,
hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod
Vagy más verséből:
Önnön mérgeitől
Bomlik e förgeteg és foszlik s termő csend havazik majd
A vetések álmaira... Rakj addig a tüzre
S fonván sötét karod nyakam köré dalolj
Jól esik elrohanni a mondatokkal. A rímtelen periódusok szabad hullámai viszik. Szabad verse a klasszikus vers szellemét idézi, a legnemesebb versét, amely nem bizonyítja csengetyűkkel, hogy vers, de a legszárnyasabb az emberi ajak madarai közt. Hang ez, mely Berzsenyire mutat.
*
Erdélyi, Petőfi, Berzsenyi: égtájak ezek s nem hatások. Talán több égtájat is fölvehetnék, de tájékozódni ennyi is elég. A gazdagság itt úgysem a sokféleségben, inkább az egységben van. Mi fogja egy lírába a sok hangot? Hol a felsőbb garancia, amely helytáll a szétválasztott szólamokért?
Illyés zsellérfiúnak vallja magát, de képzelete nem a zsellérfiúé. Mégcsak nem is paraszttehetségé. A legkonkrétebb képeinek is van némi metafizikai nyilalása. Semmivel sem tudok többet róla, mint amennyit kötetjében elmond, de képei természete mégis két elhatározó életperiódusát leplezi le. Az egyikben s nyilán korábbiban mohón szippantja fel a tárgyi világot és sokárnyalatú, de nem vaskosan reális emlékkincset zsúfol fel. A másikban szellemi élete visszaszorul az érzékelésről az asszociatív útvesztőkre, beletanul a fürge, de vak városi gondolkozásba, amely ép azért dobálhatja oly könnyen és szemkápráztatón a fogalmakat, mert nincs meg a szemléleti ballasztjuk, egymáshoz való viszonyukban s nem szemléleti tartalmukban élnek. Az Illyés-lírában ez a második absztrakt korszak menekszik vissza a korábbi konkrét emlékekhez. Tudjuk, hogy huszonöt év előtt ez a menekedés teremtette meg Ady szimbolizmusát. Illyés azonban nem választhatta többé a szimbolista utat. Nem a megmutató képhez, hanem az élet valóságos képeihez fordul s «városi» raffináltsága azok fölé teremt sajátságos elvont párakört.
S képzeletének ez a jellege az ő hangjai fölött álló következetessége. Ez a képzelet más-más színt játszik ki, de a játék természete ugyanaz marad. Népdalaiban is ritka a vaskosan realista szemléletre valló kép s filozofáló versei sem mentek ettől a realizmustól. Alig néhány olyan képe van, amit egy paraszttehetség vállalhatna. Talán az ilyeneket: «A tótágast álló fűrészbak s hitvese a tuskó s kölykeik a szőke aprófák.» Vagy: «Hosszú gondolatim Lobogva feléje Szállnak vissza mint vásárra Vert csorda bőgése.» De itt is nem a
Elvontnak ez a konkrétba rögzítése olykor szigorú, szólamszerű kifejezésekben pattan ki: «Árnyékom is már leszakad rólam.» Ugyanaz ez a magas intellektus fokán, ami a szólásmondás népi fokon. Kifejezés és konkrétizálás sokszor azonos nála s valószínű, hogy költészetének idővel némi szentenciózus jellege lesz. De ép ennek köszönheti, hogy metafizikai dolgokat olykor Goethe bátorságával közelíthet meg. A halálról így ír: «Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel.» A halott: «évszakok egy percnyi résén át mozdulatlan tájra hullt.» Az ő lelkét rossz burok veszi körül, de a lélek «mint tojásnak héját a madár, kaparja ezt a burkot és szállna szállna már.» Ugyanez a kép még szebben: «Él éhes a lélek, eszi lakását s már átdereng hozzá a külső világosság.»
Ki nem látja ezeknek a hasonlatoknak az azonosságát s ugyanakkor a kijátszható árnyalatok töméntelenségét a mégsem vaskos realitástól a mégsem csupasz elvonásig? Ez az azonosság s ez a színváltó képesség a sokféle Illyés-hang egyik rokonsága.
*
A másik a forma.
A Nehéz föld jórészt szabad vers. A «szabad vers» szó azonban a legigazságtalanabb gyüjtőnév. Van olyan szabad vers, amely jó s ez nem szabad s van szabad vers, amely szabad, de nem vers. A jó szabad versben vagy a túlszigorított kompozició helyettesíti a metrikus formát (Gellért, Kosztolányi), vagy egyszerűen új ritmus-törvény lép a régi helyébe (Sárközi, Babits). Illyés versei ebbe az utóbbi csoportba tartoznak. Bátran alkalmazhatjuk rá az új magyar vers elnevezést, annál inkább, mert ha nem is a legtökéletesebb, de talán a legteljesebb összefoglalója az Ady óta alakuló formaeredményeknek.
Az új magyar verselés poliritmikus, azaz két ritmus-tendencia kereszteződik benne. Egy tagoló s egy időmértékes hajlam interferencia-jelensége. Ez a tagoló hajlam a magyar vers legősibb hajlama. A magyar költői dikció, ha teheti, két, esetleg több egymástól elkülönülő tagra töri a sort, ezek a tagok azonban csak ütemes versben merevednek határozott szótagszámúakká. Legrégibb vers-emlékeinket csak az ütemhez szokott fül érezheti botladozóknak, mint tagoló versek a maguk törvényei szerint megoldottak. A magyar dikciónak ez a tagoló hajlama újra s újra érvényesül, valahányszor az adott szótagszámú sor ritmizálását a vers a költő ösztönére bizza. Így tagolja Szenczi Molnár Albert Dávid zsoltárait (Dícsérlek uram / tégedet, Mert te megtartál / engemet És kegyesen / felemelél, Ellenségimtől / megmentél) s így Ady a maga sorait (Pompás magyarok / templomból jövet Mentek át a / Kalota folyón S a hidat fényben / majdnem fölemelte Az ölelő / juniusi nap).
A modern versnek azonban nagy időmértékes multja van, amelyet nem lehet megtagadni. Időmértékes aláfestés nélkül a tagoló vers unalmas, szegényes, pongyola. A időmérték az új magyar versben többnyire mint a vers-tagot ritmikailag megoldó elem jelenik meg. Néha ő csap fölül s az egész sort ő oldja meg, máskor viszont egészen visszaszorul, a tagoló tendencia élesedik ki s a sor mereven ütemezetté válik. E két tendencia drámai harca avatja az Ady-verset ritmikailag oly páratlan változatossá s izgatóvá.
Illyés bár korántsem olyan fület-meggyőzően, de tovább megy, mint Ady. Egyetlen összefolyó formaskálába mossa a különböző versformákat, az ütemes magyar verstől a hexameterig. Ami a strófás versben a tag, az a szabad vers elnyujtott soraiban a vershullám: egy-egy feldobbanása s elülepedése a beszédnek. Sárközi korai verseiből szép példákat lehetne idézni erre a fajta verselésre. Egy Ady-tag s egy Sárközi-hullám azonban különböző dolgok. Az élesebb, határozottabb, ez vontatottabban kifejlő s elsímulóbb. Illyésnél a kettő közt nincs határ. Mi ez például:
Fáradó szél gyanánt / az esztendő / lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, / hajladozva zúgnak / fáink koronái
Tagnak és vershullámnak ez az összemosódása a formaskála egysége szempontjából nagy jelentőségű. Az időmértékkel átitatott vershullám, különösen ha ez az időmérték nyugtalanító, figurás (anapesztoid, korijambikus), önkéntelen csúsztatja át a formát a klasszikus vers felé, ahol a ceruza tulajdonképpen szintén vershullámokat választ szét. Érdemes megfigyelni, hogy csendül ki ebben az erősen időmértékes versben végül csaknem élesen a hexameter:
Feloldta a nap a vidéket!... / napbahunyorgó virágok között
Vigan dudol patakom, / villog a kedve, fecseg -
Hallgatom, ott fekszem partján / értem jól szavait
Rövidebb sorok viszont erősebb időmértékes vagy tagoló jellegük szerint könnyen tolódnak el a görög lírai sorok, az Ady-vers vagy az alexandrin felé. Míg ha a tagoló vers sorainak eleve megszabjuk a szótagszámát, az ősi, nem szolgaian ütemező magyar dalformához jutunk.
Így a hagyományos, iskolás versformák mint az Illyés-vers szélső esetei értelmezhetők s ez az értelmezés nem teoretikus. Csak ezzel magyarázhatjuk meg azt az újságingert, amelyet Illyés szabályos versformájú, akár alexandrinban írt versei is keltenek. Olyan ez, mintha egy régi természeti törvényt új, tágabb igazság fényében pillantasz meg.
*
Mint elvont és konkrét vitája a képzelet rugalmasságát, úgy biztosítja tagoló és időmértékes tendencia vitája a forma rugalmasságát. Ez a belső és külső rugalmasság a sokszólamú Illyés-líra felsőbb egysége. De megnyugtat-e ez a szétágazó szólamok fölött meglelt felsőbb egység? Olyan garanciája ez a nagyságnak, amely nem kíván további garanciát? Vagy új irányban is föl kell mérnünk e könyvet? Megmértük gazdagságában, de megmértük-e hitében is?
Aki olvasta a Nehéz földet, bizonyára növő rosszalással követi túlméretezett méltatásomat. De eljutottunk-e már a végső konkluzióhoz, oda, ahol igéretünk szerint a szemléltető torzítások megnyugtató igazsággá összegeződnek?
Illyésnek vannak szerencsés sorai, amelyeken bűn volna változtatni, de tízszer annyi sora van, amelyet még háromféleképpen meg lehetne írni. Ez nem a márvány befejezettsége. Elnyomható ez az anyag, mint a viasz, s a gondolatok kicserélhetők, mint a zsindelydarabok. Nagy nevek röpködtek itt s méltán, mert Illyés hangterjedelméről beszéltünk, de hol van Illyés e nagy nevek emberi hitelétől? Az ő lírájának nem szélesednie s nem emelkednie kell, csak szilárdulnia. A másíthatatlanság érzését követelem tőle.
Nagyobb skála, mint Erdélyi, Erdélyi azonban készebb lélek. Egy szót sem szóltunk Illyés úgynevezett világnézetéről. De mit mondjunk róla? Azt, hogy egy-egy mozdulata nemes, de életgesztusa még kusza. Vannak bizonykodásai, de nincs elrendelt hite, vannak igazságai, de nincs igazsága. Megveti a lábát a népben, de ez a népiség átvett póz, amelyet tehetségének a természete cáfol. Hangoztatja egyetemes affinitását, a «vessetek gyökeret mindenbe» újkeletű s vitatható dogmáját (Szerelem), de ennek a póznak is meg tudom nevezni a kitalálóját. Nagyon szép verseket ír, de nem érzem e versekben az első kő zuhanását, amelynek csak egy pályán szabad zuhannia. Bizonyára nem az Ady Új versei ezek.
Nyelve egy-egy mutatványában meggyőző, de még nem az a vátesznyelv, amelynek a zúgása térdre csapja a lelket. Még apró strófájú verseiben (Novemberi ég alatt) talán a legzártabb; hosszú soraiban a nyelv is ingadozóbb. Amennyire lehet, kerüli a fölöslegest, tömör és határozott akar lenni. De a nyelvi zártságot a költő nem annyira tömörségével, mint a szavak értékelésének a következetességével éri el. Metafórái újak, de az egész nyelv nem kristályosodik élesen érvényesülő, egyéni törvények szerint.
Az Illyés-vers ritmikai hitele sem teljes. Nagy skálát vesz föl, de a futamai meg-megbicsaklanak. Mindegy, hogy a költő mivel éri el ezt a hitelt: kötött metrummal, vagy művészi lazasággal, akár a ritmus konok kerülésével is, de egy versen belül makacs következetességet várok. Azokat a szabad verseket, amelyeket ez a szó igazán: tehát elítélő értelemben illet meg, az jellemzi, hogy minden soruk kiritmizálódik valamiféle törvény szerint, de ez a törvény sorról sorra eltolódik, hol ez, hol az a ritmusképlet rántja magához, a ritmus bábele ez: olaszul kezdi, németül folytatja s angolul fejezi be. Illyés csak versei egy részében szabadul ki ebből a rosszfajta szabad versből s alig van verse, amely a fület teljesen meggyőzné. Sorai szétírásával még tovább zilálja a ritmust.
Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sürü
Habokban csapódik lábához az őszi
Köd árja! Gunyos szél rázza fáink jajongó
Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is
A legszebb Illyés-strófák egyike. De nem így hangzik-e:
Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már
Sürü habokban csapódik lábához az őszi köd árja!
Gunyos szél rázza fáink jajongó ágait,
Leveri utolsó gyümölcseinket is.
Mi oka lehet egy «szabad» vers-strófát hangzás-ellenesen írni le? Nem ugyanaz a kicsinyes tetszelgés ez, amely a Lombtalan második szakát az előző arányos sorok után így kezdi el:
A völgyben
még láttam egy rózsát; hogy leszakitottam stb.
Mért került ez «a völgyben» külön sorba? Robban ez a szó, fókusza a strófának vagy micsoda? A derék polgár persze gondolkozhat rajt, úgyszintén azon is, hogy mért kezdődik egy sor nagy betűvel s a másik kicsinnyel. Melyek azok a pontok és vesszők, amelyek elmaradnak s melyek a megtarthatók? Bizonyára van ezek mögött valamiféle felsőbb ráció, amelyet érdemes kitalálni. Mi azonban sajnálkozva látjuk, hogy ez a kicsinyesség olykor egész versekben üt ki (Föld alatt utazik). Mi köze Illyés Gyula hatalmas tehetségének az intellektuális szélhámosok apró fogásaihoz? Mért akar azok szemében is merész lenni, akiknek a szemében ez a merészség? A nagy író bizonyára bátor, de akkorra tartogatja a bátorságát, amikor élete központi érdekei mellett kell színt vallania.
*
Halmozhatnók a kifogásokat, de mit jelent minden kifogás az örömhír mellett, hogy Erdélyi és Tamási után megint egy költő, akinek minden szavára figyelni kell. Illatokkal sűrűsödik a levegő, tehetségek új fürtje hányja virágait. A kritikusnak nem kell guggón ülve csodálkozni, hogy jesszus, milyen nagy már a baba, csakhogy kedvet csináljon neki a növéshez. Írók jönnek, akik leszoktatnak a nagylelkűség bűnéről, vértek villannak, amelyeket nem kell dárdahegytől félteni. Rakosgatom a neveimet: Erdélyi, Tamási, Illyés. Mérőrudak ezek, amelyekkel egy új készülő világot mérek, irányok, amelyek szerint tájékozódom.
Erdély a legkészebb köztük. Olyan, mint a biztos kenyér s az ismerős otthon. Minden írásához nyugodtan nyúlok, ő az, akiben nem csalódhatok. A mi nemzedékünk első klasszikusa, egy biztos áhitat építi benne lassú művét.
Tamási, amikor jött, elkápráztatott. Ekkora gazdagságról nem álmodtam. Olyan, mint egy hirtelen felfedezett Kissármási-rét. Lelkesedtem a novelláiért s belekötöttem a regényébe. Olvasom s nem menekedhetem némi indusztriális szorongástól. Menyi kincs, gondolom s ez mind a levegőbe megy? Ha legalább egy nagy világirodalmi művet lehetne fűteni és világítani vele.
Illyésre azonban úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam. Láttam a magyar líra lehetőségeit s csodálkozva néztem szét: hát senkisem vállalja? Most itt a csillag, s én tökéletlen csillagász, lélekzetvisszafojtva lesem, arra fut-e, amerre naiv képleteim szerint futnia kell.