Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Szinházi figyelő
Ez a történet nem volna leperegtethető egy ügyvéd- vagy egy kereskedőcsaládban. Csak művészek között képzelhető el, mert a művészet a művész számára több mint életpálya, több a hivatásnál is: küldetés és egyúttal szenvedély. S a művész ragaszkodik hozzá, nem tud tágítani tőle s ha erőszakkal kiszakítja magát belőle, előbb-utóbb visszatér. Ebből a gondolatból indul ki az új amerikai vígjáték s ha lemélyítené, megmutatná a különböző karaktereken való tükröződését, belőle emelné ki a különböző sorsokat, akkor lehetne róla mint igazi vígjátékról beszélni. Az amerikai szerzők azonban erre még csak szándékot sem mutatnak. Csak illusztrálják a kiinduló gondolatot s ürügyül használják arra, hogy egy feltételezett szinész-életmódot vigyenek a szinpadra, bohémes kevertséggel, zajos jövés-menéssel, furcsa luxussal, - alapjában véve úgy, ahogy a «privátok» a szinészéletet elképzelik. Mert a szinész-karakter lényegéből, speciális életfelfogásából és a mesterségből sarjadt komplikációiból, fájdalmaiból és elragadtatásából nem mutatnak meg semmit. S hasonlóképpen ürügy a vézna cselekmény, terjedelmében és súlyában jóformán irreleváns, nem magva a darabnak, csak éppen arravaló, hogy legyen fonál, amire rá lehet aggatni a milieu-rajz csecsebecséit. Az, hogy a fiatal szinésznő egy csinos milliomos fiú kedvéért otthagyja a pályát és aztán bűnbánóan visszatér, egy gyermekkel gazdagodva, hogy az anyja, a középkorú szinésznő is majdnem megteszi ugyanezt egy középkorú milliomos kedvéért, de mégse teszi meg, nem nagyon fontos és érdekes dolog s vajmi keveset árul el a polgári és a szinészi világ konfliktusából. Annyi súlya van, mint egy jobbacskán megkonstruált operett úgynevezett cselekményének.
A milieu-rajz tehát a fődolog. A figurák: a család tagjai, a nagy öreg szinésznő, a leánya és unokája, bolondos ugrándi fia, a jóbarát öreg szinész, a ripacs-pár tagadhatatlanul mulatságosan izegnek-mozognak, viharzanak, ágálnak, fecsegnek és szavalnak s a szinpad állandóan tele van mozgással. Minden mozog itt, csak a darab áll egy helyben. Néhány jó jelenet kivillan a többi közül s aztán elnyeli a szüntelen zaj. Csak a végén kapunk valamit, ami több a kabarészerű mulattatásnál: az öreg szinésznő halálát, amint szép csendesen, derülten elszunnyad örökre a karosszékében s holttestét körülveszi a bohémség gyászában is derűs nap fénye. Ez szép, ez íróilag van kigondolva és megcsinálva: vígjáték, mely halállal végződik s ez a halál minden kegyeletsértés nélkül össze van hangolva az egésznek derűs levegőjével.
A szerepek comedia dell'arte-szerűen vannak megcsinálva. Van előírt szövegük, de ez legtöbbnyire nem nagyon fontos, a karakterek csak kontúrokban vannak felvázolva s a szinészeknek kell kitölteni a körvonalakat. A Vígszinház szinészei ezt kitünően csinálják, mindegyikük ad a szerephez a magáéból annyit, amennyi kell. Góthné vezeti a darabot, sokféle variációt visz az öreg szinésznő szerepébe, bölcseséget, humort, méltóságot, jókedvet, nem tudunk meg róla semmit, de folyton érezzük, hogy valóban nagy szinésznő, akit játszik.