Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Szinházi figyelő

Paulini Béla: Mit látni a - vakablakból
Boross Elemér szinműve az Új Szinházban

Az Új Szinház, Boross Elemér Vakablak című darabjának bemutatásával elérkezett ahhoz a stációhoz, amelyen túl igen komoly szinházként kell kezelni. Íme, e szinház nem nézi le a közönséget, nem fél eltérni a köznapitól s irodalmat úgy ad, hogy hisz benne: tehát sikerre is viszi.

Kétségtelen, hogy az Új Szinház sem indult e stáció irányában. Úgy kezdte - ezelőtt másfél évvel -, ahogy a szinházak végezni szokták. Hihetetlen kapkodással. Upor-Emőd-Bársony új kabarét alapítottak. Aztán elegyítették a mai pestit a régi héberrel és a holnap franciájával. Tehát mindenkit kiszolgáltak? Nem! A közönség egyetlen rétegét sem szerezték meg. Az idén - anyagiak hiányában - már csak megkésve tudta kinyitni kapuit a szinház és másod-, sőt harmadcsillagokat sem szerződtethetett. Tehát - világért sem szándékosan - névtelenekkel állott sorompóba.

A mostani vezetők - a sors ilyetén kegyelmességéből - hozzájutottak a kis rezsijű szinház áldásaihoz. Amelynek már nyugodt életet biztosit, ha imitt-amott mutatkozik egy-egy «kasszasiker». Amelynek vezetősége nem kénytelen égnek meredő hajszálakkal menni egy-egy premier elé: élet vagy halál! Ó, boldog Új Szinház...

A Vakablakról állandóan azt olvastam, hogy pesti szinház a tendenciája miatt nem adhatja elő. S most, hogy elénk került a darab, látjuk, hogy a darabban minden van, csak tendencia nincs. Ej, mondjuk csak meg, az ok megint csak az általános zűrzavar, mely szinházi berkekben dúl, s amelyik megfosztja ítélőképességüktől azokat, akiknek ítélőképességétől pedig függ - egyelőre - a magyar szinpad produkciója. Egy börtön folyosóján, munkatermében, igazgatói irodájában, egyik zárkájában, kápolnájában, udvarán játszódik a Boross-darab. A «fennálló társadalmi rend» egy kukkot sem szólhat, hiszen a darab a börtön-rendszert nem kifogásolja: a darab főhőse a börtönben javul meg! Igaz, női ügy is játszik közre, de a börtönben. Ha a börtönök ellen beszélne a darab - folyton a fennálló társadalmi rendre sandítok -, a börtönben nem javulhatna meg a «notórius». Még nő «közbenjöttével» sem, hisz nő, ott künn a nagyvilágban is akad egynéhány s - lám - ott künn elromlott az ember. Mondom, mondom - a szakemberekkel ellentétben -, lassan bebizonyítom, hogy a darab börtönbarát: a társadalmi rend egyik nevezetes intézményét nagyon is dícséri? S legfeljebb, ha a halálbüntetést kifogásolja, igen szelíden, de olyan rendet például el sem tudok képzelni, amelyik ezt nem tudná megbocsátani egy írónak.

Ettől féltek?

Jellegzetes dolog: száz, pontosan ekkora tévedésnek köszönhetjük, hogy alig mozdulhatunk. Egynéhányan. Rettenetes gödör fenekén ülünk. Épp a legjobb sorsra érdemes magyar szinpadi szerzők. Az «újszerűek». Végeredményben szinpadtalanok.

A darabnak nincs tendenciája. A darab «csak» - kitünő. Többnyire megbámulni valón érett dialógokkal s hatásos jelenetekkel. Olykor olyannyira «érti» dolgát a szerző, hogy mintha rémdráma részletecskéit látnád megcsillanni. De csak pillanatokra.

A huszonhetes rab - notórius, a törvénytelen származású Kurzon János szökni akar a fegyházból. Falat bont. S bejut - egy halálraítélt nő cellájába. A «javíthatatlan» nőnek ötvenegyes a száma s egykor Lewien Máriának hívták. Mind a kettő elszánt, cinikus - mint mondani szokás -, lelke mélyéig romlott. S hogy a falat félrefúrta a huszonhetes, ez a «szerencsétlenség» teszi utóbb jóvá, szeretővé, boldoggá az ötvenegyest s nagyon boldoggá a huszonhetest. De ott, a börtön fojtott légkörében - ne félj fennálló társadalmi rend! - amelynek felfokozott szenvedéseire, úgylátszik, a Kurzon-Lewien-párnak szüksége van. Talán a napsütésen - nem olvadna fel...

Új Szinház! Amelyik ki akarta bontani a falat három irányban. S eljutott a - Vakablakhoz. Szerencsésen.

S most felsorolok néhány könnyen korrigálható tévedést.

Az első kép legeleje hosszadalmas és naiv. A helyzet ismertetése - amúgy leckeszerűen felmondatva - nem illik Boross Elemérhez s az újonc őr olyasmiket kérdez, amiket csak holdlakó kérdezhet. A figurából, amelyik csupa érzésembert kíván ábrázolni, így gyámoltalanka alak lesz. Ebből az egész diskurzusból olyan hat mondatot szabad meghagyni, amelyik nem «főző». A harmadik képben - amelyik a halálraítélt nő cellájában játszódik - sok olyan mondás van, amelyen «nevetni lehet». Én nem nevettem, de lehet nevetni és nevettek is, egyszerűbb lelkek s ez összezúzza a kép hangulatát. A rab, a negyedik képben - amelyik a fegyházirodában játszódik - akármennyire is szeretne beszélni a hölggyel - aki immár szívéhez közel áll -, csak akkor távolíthatja el az őrt olymódon, ahogy eltávolítja, ha bohózatbeli börtönben vagyunk. A kápolnabeli képben - az esküvő után, amikor az asszonyt elviszik a siralomházba - rettenetesen hat, hogy a férj azt mondja: hát én most már özvegy Kurzon János vagyok? Itt a «vicc» épúgy rombol, mint a harmadik képben. Végül az utolsó képben helyes volna mormolva mondatni a miatyánkot. Így igazán feleslegesnek tűnik, hogy az őr megkérdi: hol is hagytátok abba?

Igaz, mindez apróság. De szinte próba nélkül javítható és kár velük bántani azokat, akik - teljes lélekkel csüngenek a darabon. Szeretik és drukkolnak érte... (Vannak nehezebben korrigálható hibák is - például a leány, meg a sötét alak túlkönnyed, sőt bűvészi eltüntetése a börtönből... Egy-kettő...)

Harmincegy szereplője van a darabnak. Nagyrészt ismeretlen nevek. S szinte tökéletes összjáték. Mindenki csinálja a maga dolgát. De csak a magáét. Vajjon ha sztárokkal, harmadsztárokkal játszanák e drámát, lehetne-e jobb az eredmény? Nem történhetne-e meg, hogy többen is főrabokká kívánnának előlépni? Természetesen a sztároknak egy része szintén nem veszedelmes. Az a hányadocska, amelyik még emlékszik rá, hogy egykor szinésznek tisztelték.

Orsolya Erzsi - a javíthatatlan - nagyon jó: egyszerű és őszinte. Justh Gyula - a notórius - bizonyára a főpróba izgalmában csak utóbb találta mg az igazi hangot. A többi rab megszemélyesítői közül Bondy István - az emigráns, Gonda József - a rokkant, Szarvasi Soma - egy öreg rab, Békefi Róbert - volt tőzsdés, Bókay Ferenc - a jó házból való fiú, ábrázolták legjobban a gondjaikra bízott figurákat. Baróti József a «sötét alak»-ban nem kap meg eléggé. Nem vállalnék érte elnökgyilkosságot. Surányi Andor, mint börtönfelügyelő, természetesen mozgott, beszélt, de mégis csak Gárday Lajos alakítását kell csattanóként említeni, mert amit az akkurátus hóhér szerepében nyujtott, az - felejthetetlen.

A fogház urainak szerepe kevésbé hálás.

Bérczy Ernő - a rendező - minden dícséretet megérdemel a nagyon nagy munkáért, amit a darab stílusos megrendezése jelenthetett. (Ugyanez a darab, stílustalan rendezésben, összjáték helyett, egyének játékával meg is bukhatott volna.) A diszlettervező Upor Tibor - mint egyetlen érték - szerencsére visszamaradt tavalyról.

Nem volna meglepő, ha közönségsikere is lenne a Vakablaknak. A szinház hite szuggesztív erejű, s a közönség a szívét viszi a szinházba. Szívek felett hogy akarnak diadalt aratni a spekulánsok? Aki azt mondja, hogy tudja mi «kell» a közönségnek, az megtéveszt másokat és megtéveszti önmagát is. De a szívek összedobbanhatnak. Viszont az is előfordulhat, hogy a «tudós» izgalmában csak a saját rosszul verő ütőerét tapogatja. A Tüzek az éjszakában is, a Vakablak is, olyan darab, amelyik után - válasszuk ezt a formát - nem törték magukat a szinházak. Miközben a közönséget mindenáron kiszolgálni akaró szinházak - a tudósok szinházai - tucatjával mutattak be darabokat, példátlan eredménytelenséggel. A közönség «ismerői» - a közönségnek... A tudósoknak természetesen kenyeret jelent, hogy mentül későben derüljön ki, szereplésük milyen meddő. Vagy éppen káros. De a szegény tőkéseknek az jelent kenyeret, ha mielőbb kiderül. Halló, tőkés urak, ügyeljenek legalább a pénzükre!

És szándékosan fontam át a Boross-darabra vonatkozó megbeszélést egyebekkel is. A Vakablakkal már úgy sincs baj. Azzal van baj, amit - többek közt - e vakablakból is oly kitünően látni.