Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám
Lankadt álmaim friss füvekre hullnak és hunyódó szempillám szélein
virraszt a hajnali csillag
de honnan kerültek fölém ezek a madarak, hogy ilyen pihent szárnyakkal
úsznak az éjszaka langyos levegőjében
zöld szobrokká merevülnek a fák a megszunnyadt szelek ölében
kedvesem fekete hajába mindsűrűbben búvnak meg az ezüstfényű szálak
a halványuló hold és egy félszemű öreg cimbalmos kotródnak az éjszakából
mindenki éli a maga életét körülöttem
csak én virrasztom a csillagokat és fáradt karokkal melengetem a hajnalt
s kérdem a fák rezdületlen leveleit, mikor lesz már ágy, kenyér, asszony
egyre szűkülő kor az életem s mindig visszabotlom a régi kilométerkövekbe
s érzem, hogy gyávaság esztendő óta készülni a halálra
jaj, már nem is lesz hely a Duna fenekén és szabad ág a ligeti fákon
nógatom magamban a fáradt bánatokat s néma barátomat, a csöndet
isten szunnyadó álmát riasztgatom, míg fáradt ajkamra nótákat aggat
a keserüségem
távol az utcák két oldala még álmosan nézi egymást, friss sütemények illata zörren a kosarakból
munkások pattogó lépésében énekel a kenyér ritmusa
s fiatal lányok sima haján nyujtózkodik a felébredt reggel.