Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Török Sophie
Ugy látlak, mint ág sohasem láthatja
törzsét. Ugy látlak anyám, hogyan fakadt
belőled életem. Vér és emlék kötöz hozzád
vak s mély szeretettel. Mint telt melled
vonzott rég, puha csecsemőt. Óh komoly
felnőtté nyultan hányszor vágyom dédelgető
karodba! Szivemben őrzöm még lágy
mozdulatodat, mellyel karodba emeltél engem,
fehéringes kisleányt. Hangom sokszor
a te hangod szinével csendül fülembe
s szerelmes szememben megismerem a fényt, amit
a te szemedben láttam régi párás friss reggeleken.
Óh boldog asszony - ki tested nem adtad
céltalan örömre s ifju álmaidat
uj emberben látod kivirulni! Én
meddő mezőket járok, s hullatom fájdalmas
csókjaimat. Az óra száll, az élet száll! körök
és célok céltalan kerengnek. Apró gyerekszáj
nem csenditi vissza halkuló nevetésem...
Anyám, te boldog asszony! meddő életet
hogy foganhatott áldott öled?