Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám · / · Irodalmi figyelő
Mintegy húsz éve annak, hogy megismerkedtem Bostonnal és Upton Sinclairrel. Nem a fönti regényt értem, hanem Boston városát és Upton Sinclair-t személyesen. Amikor Amerikába utaztam, elkerültem New Yorkot, amelyről tudtam, hogy nem karakterisztikus Amerikára nézve és először New England-del akartam megismerkedni. Bostonból egy hét után a tiszta puritán nyugati Massachusetts egy kis városkájába mentem, ott voltam hat hétig, azután pedig a Harvard Egyetemen töltöttem egy szemesztert. A Harvard Egyetem Cambridge-ben van. Cambridge pedig úgy összenőtt Bostonnal, mint Ujpest Budapesttel. Hónapokig éltem tehát Bostonban, vagy legalább is Boston árnyékában. Az egyetemen legszorgalmasabban Prof. W. B. Munro előadásait hallgattam a városi kormányzásról, továbbá Nathaniel Mattews volt bostoni polgármester előadásait ugyanerről a tárgyról. Akkor ez volt a legvitatottabb kérdés Amerikában. Akkor állt tetőpontján a harc a városi korrupció ellen, illetve akkor kezdődött a legkülönfélébb reformok áradata, amelyek néhány év alatt igen lényegesen csökkentették a visszaéléseket.
De az amerikai gyakorlati emberek nem vették túlságosan tragikusan a városi korrupciót. Egy üzletember ilyesmiket mondott nekem:
- Lopnak? Hát persze hogy lopnak, mert nálunk még van mit lopni. Európában már nincs, mert ott a lopás intézményesitve van dinasztiák és születési arisztokráciák számára.
Upton Sinclair-rel véletlenül ismerkedtem meg 1910 február vége felé, egy kis george-ista telep,
- Igen, az emberek szivét vettem célba és gyomron találtam őket.
Látszólag nehéz két ellentétesebb dolgot elképzelni, mint Sinclair-t és Bostont. Bostont túlzás nélkül lehet a konzervativizmus fellegvárának tekinteni Amerikában. A lakosság három egymástól teljesen különálló rétegből áll. A legrégibb a puritán réteg, a presbiteriánus első telepesek utódai, akik a
Amikor Amerikáról van szó, Európában mindig az «új ország» fogalma kapcsolódik hozzá. Ez sok tekintetben megtévesztő. Az amerikai kultúra nem új, hanem tulajdonképpen nem más, mint új talajba átültetett angol kultúra. Még korát tekintve sem olyan új ez a kultúra. A Harvard Egyetem alapítási éve 1637, tehát európai mérték szerint is igen régi főiskola. És ez az egyetem távolról sem volt eredetileg valami demokratikus intézmény. A XIX. század elejéig az egyetemi almanach a hallgatók névsorát nem ábécérendben közölte, hanem a szülők társadalmi állásának megfelelő sorrendben. Az egyetem mai jellege talán úgy volna kifejezhető, hogy nagyon modern, de amellett nagyon érezhető a törekvés az előkelő jelleg megóvására. Az évi tandíj már 20 év előtt 100 dollár volt. (Most bizonyára még több.) De viszont - valljuk be - meg is érte. Elsőrendű sportalkalmak, elsőrendű előadók, nagyszerű könyvtár. Egy-egy tankönyv 50 példányban is megvolt és minden tanár minden kollégiumához összeállította a szemeszter elejére s bibliográfiát és ezek az összes könyvek egy polcon voltak, onnan kérés nélkül bárki maga leemelhette és használhatta reggeltől estig, záráskor pedig kikölcsönözhette nyitásig. Az adminisztráció csodálatosan jó. A budapesti egyetemi beiratkozások után, amelyekre ma is borzadva gondolok (vajjon javultak-e azóta a viszonyok?), ámulva tapasztaltam és máig sem értem, hogy csinálják ezt, de tény az, hogy minden várakozás nélkül azonnal a kari dékán elé kerültem, aki barátságosan fogadott és apróra kikérdezett tanulmányaim céljáról, miközben figyelmembe ajánlott egyes kollégiumokat. Mindenkinek minden előadáshoz kijelölt, számozott helye volt és egy ezzel megbízott hallgató, az ú. n.
Sinclair regénye a Sacco-Vanzetti-esettel foglalkozik. Sacco és Vanzetti két bevándorolt olasz anarchista munkás volt, akiket rablógyilkossággal vádoltak és hétévi húzavona után 1927 aug. 22-én kivégeztek. E hét év alatt, különösen a pör vége felé, szenvedélyes viták folytak arról, hogy a vádlottak elkövették-e a terhükre írt bűncselekményt. Az a körülmény, hogy a vádlottak anarchisták, olasz bevándorlók és munkások voltak, arra adott okot, hogy az esküdteket, bírákat, a kormányzót és mindazokat, akiknek részük volt a halálos ítéletben és akik mind, kivétel nélkül, konzervatív bennszülött amerikaiak voltak, politikai gyűlöletből eredő elfogultsággal vádolják. Ez a pör a legtipikusabb politikai pör volt, ahol - legalább a milliónyi tömegek szemében, amelyek szenvedélyét az egész világon ez a pör mozgásba hozta - teljesen háttérbe szorult maga a ténykérdés. A szenvedély fokát mutatja az, hogy amikor Párisban a tüntetők az uccán inzultálták az amerikai túristákat és két amerikai egy rendőrhöz menekült, a rendőr, értesülve arról, hogy a két amerikai tud németül, azt ajánlotta nekik, hogy legokosabb az lesz, ha németül beszélnek egymással.
Sinclair, mint az előszóban maga mondja, a kivégzés órájában szánta rá magát arra, hogy regényben dolgozza föl ezt a pört. Ő maga jelenkori történelmi regénynek nevezi művét. Az összes valóságos személyek, akik a szereplők többségét teszik ki, saját nevükkel, saját szavaikkal és saját jellemükkel szerepelnek és a mű tulajdonképpen inkább riport, mint a fantázia szüleménye. De a Sacco-Vanzetti-ügyön kívül Bostonnal is leszámol Sinclair ebben a regényben.
Boston körülbelül úgy került e regény címébe, mint Mancha Cervantes halhatatlan regényébe, azzal, hogy az író haragját vonta magára. Boston eltiltotta az
Siessünk megjegyezni, hogy Sinclair nem igazságtalan Bostonnal szemben. Tudja, hogy a kékvérüek nemcsak konzervatív, istenfélő bankárokat és hazai és külföldi munkásokat irgalmatlanul kihasználó vállalkozókat adtak a világnak, hanem nyomatékosan kiemeli, hogy úgyszólván minden kékvérü családban van egy
Hallgassuk meg egyiknek szavait, William Lloyd Garrison-éit, aki a rabszolgaság ellen 1831-ben alapított
«Kemény leszek, mint az igazság és meg nem alkuvó, mint az igazságosság. Erről az ügyről nem akarok mérséklettel gondolkozni, beszélni vagy írni. Nem! Nem! Mondjátok egy embernek, akinek háza ég, hogy mérséklettel kiáltson tüzet; mondjátok, hogy feleségét mérséklettel szabadítsa ki egy merénylő kezéből; mondjátok egy anyának, akinek csecsemője tűzbe esett, hogy mérséklettel mentse ki azt, de ne biztassatok arra, hogy a most szóbanforgó ügyben mérsékletet használjak. Amit mondok, komoly, félreérthetetlenül akarok beszélni, nem akarom menteni magamat, egy hüvelyknyit sem akarok engedni és akarom, hogy meghallgassanak.»
Ez a nemes fanatizmus ép oly tiszta terméke a puritán lelkiismeretnek, mint maga az egész Sacco-Vanzetti-eset. A
Említettük, hogy Sinclair igazságos, megértő Bostonnal szemben. Ellenben mindazokat, akik a pörben a két anarchistával szemben álltak, a legsötétebb színben festi. Az esküdtek, az ügyész, a bírák, a kormányzó, a háromtagú tanács, amely Lowell-ből, a Harvard Egyetem elnökéből és két jelentéktelen emberből állt, mind korlátoltak, rosszhiszeműek, rosszindulatúak, gyávák, önzők. A két anarchista viszont a megtestesült bátorság, emberiesség, elvhűség, Vanzetti pedig azonkívül ragyogó intellektus.
Hogy a két vádlott ártatlan volt-e vagy sem, nehezen dönthető el. Ezt a kérdést csak az dönthetné el, ha kiderülne, hogy a rablógyilkosságot mások követték el és a valódi tettesek előkerülnének. Ilyesmi idáig nem történt. Sinclair nagyon kiemeli, hogy a tárgyalás nem volt
Annyi bizonyos, hogy legalább egy emberrel szemben igazságtalan Sinclair. Ez Lowell, a Harvard Egyetem elnöke. Lowell a legelőkelőbb bostoni családok egyikéből származik és gazdag ember. De azonkívül kitűnő tudós és kétkötetes műve Anglia kormányzásáról, angol vélemény szerint is, a legkitünőbb munka erről a tárgyról. Nemcsak hogy elolvastam ezt a müvet, de kevés könyvből tanultam többet és kevés könyvet forgatok gyakrabban. Aki írta, arról látszik, hogy nem szobatudós, hanem gyakorlati ember is, amellett pedig világfi és gentleman, a szó angol értelmében. Sinclair Lowell-nek
De viszont époly nehéz elhinni, hogy egy teljesen iskolázatlan olasz munkás, aki a maga erejéből az értelem olyan fokára jutott el, hogy kivégzése előtt
A tárgyilagos szemlélő kénytelen ítéletét fölfüggeszteni.
Sinclair mint író a régi amerikai iskolához tartozik. Riporter inkább, semmint költő. Megfigyelő képessége nagyobb, mint képzelő tehetsége. De pátosza ellenállhatatlan. Pátosza és őszintesége még a legcinikusabb elmét is megragadják. Nincs élő ember, aki jobb érzelmi propagátora volna a progresszív eszméknek és elsősorban a szocializmusnak.
[