Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám
Szép Ernő költészete annyira egységes, egyéletű, annyira egyetlen eleven forrásból buzogó, hogy lírai verseit egymás után lehetne másolni, a címek elhagyásával egyetlen nagy érzelmi éposszá írni őket, egy áttetsző, tiszta szív ezer tónusban csengő hőskölteményévé, amely nyúlhatna bármily hosszúra, akár egy életen át, mint a kínai passzió-játékok, sohasem lenne monoton. Noha szinte semmi történés sem lenne benne, semmi összeütközés, isteni beavatkozás, még indulat is alig; az egészet egyetlen egy hős csendes szavai töltenék ki, panaszai távol lejátszódó események miatt vagy oly dolgok miatt, hogy bealkonyodik, itt az ősz, madár fütyül, hó hull, egy sárga falevél, halk zörgéssel, a hős vállára bukik.
Szép Ernő minden kötete, minden verse szervesen kapcsolódik ehez az örökké folytatható hőskölteményhez, amelynek szerkezetét nem művészi alkotó szövi, hanem az, aki a kaotikus sorsét, s amely, ép ezért, csak a hős megdicsőülésével vagy halálával lehetne befejezett, kerek, de akkor aztán olyan kerek, aminőt ember nem képes konstruálni, hanem csak élni.
Ezért nincs Szép Ernőnek egyetlen befejezett,
Úgy érzem, hogy Szép Ernő legtöbb versét a végtelenségig írhatná tovább, csak pillantását kellene egy kicsit arrébb-arrébb fordítania. Valóban, ő volt az első, aki magyar nyelven szerkezettelen, középpontnélküli verseket írt, melyeknek minden erejük csak abban volt, hogy éltek, elevenen lüktettek, mint a csuklón a vér, de melyek ép konstrukciótlanságukban, szabad áramlásukban voltak korszerűek, őszinték, modernek, rokonai Guillaume Apollinaire verseinek, melyeknek újszerűsége szintén csak ebben a mindent feloldó és mindent befogadó poszt-szimbolista szimultanizmusban rejlett. (Apollinaire ugyan keményebben állt a világban s a kaoszt felismerve igyekezett azt, mint egy kaleidoszkopot, a maga mulatságára alakítani. Szép Ernőnek olyan bámulatos volt ez a kaosz, hogy nem érte be a csodálattal s ha belefáradt a bámulatba, a halál csendjére vágyott, bár számára még a halál sem jelentett véget, hiszen csak innen látta, hanem az örök vándorlás egy újabb kanyarodóját.)
Nem véletlen tehát, hogy Szép Ernő igazi költői attitüdje, értéke azokban a hosszú, ismétlem, végtelenségig folytatható versekben villan föl teljes fényében, ahol szabadon nézhet, érezhet, formai béklyó nélkül vándorolhat, beszélhet, szinte
Az «Emlék» utolsó verse a legszebb bizonyíték erre a költői attitüdre:
Az életet barátom szétszórja itt az élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam,
Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.
És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, visszajönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.
Én mindennap megnéztem a felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.
A felhők pártján voltam s virágokon borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam.
S mégis mindig és mindig az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen.
Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: álom! téboly! nem igaz semmi!
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tünnek mind a nagy porban, alkonyattájban.
Lemondás, meghajolás ez, de dantei magosságban. Ez a részvétbe menekülő passzivitás, minden fájdalomnak való teljes odaadás, minden külső moccanásra való szívbéli reagálás, ami a tiszta ihlet, vagyis az egyetlen, amit költészetnek lehet nevezni, ez a meleg, belső áram vonul át és tüzesedik fénybe a következő verseskönyvében is, a Bécsben 1921-ben megjelent «
Az azóta írt verseket foglalja magában a «Jó Szó». Úgy kapcsolódik ez a kötet is a költő eddigi oeuvre-jéhez, mint az egyik életév a másikhoz, amely látszólag semmiben sem különbözik a többi eddigitől s az ember csak nagy későre jön rá, hogy abban az időben lett gyermekből férfi, derűs lelkületűből ernyedt vagy szigorú, hivőből kétkedő. Szép Ernőnek a világgal való szembenállása látszólag ebben a kötetben is ugyanaz, mint az eddigi könyveiben, ugyanaz a közvetlenségre való törekvés, jóság, hellyel-közzel ugyanaz a könnyedség, ugyanaz a részvét és ugyanolyannak halljuk az ezeket kifejező hangot is. Az emberi hangról, most, hogy már van oly eszköz, mely lehetővé teszi az összehasonlítást, megállapították, hogy átlag minden hét évben árnyalatot változtat, még a férfikorban is, a karakter alakulása szerint fakóbb vagy színesebb lesz. A «Jó Szó»-ban Szép Ernő hangja még a megszokottnál is halkabban cseng, de annál melegebben, szinte érezni rajta a lehelet forróságát, mint amikor titkot susognak az ember fülébe.
*
Talán a tenger mélyéből jövök
Mert úgy esik le néha a fejem
Hallgatni méla, méla lágy selyem
Borult és zúgó csendet, mely örök
Felhők közül ereszkedtem talán,
Megállok itt az alkonyat alatt
Én nem tudom, valamim ott maradt,
A boldogságom, fenn az ég falán.
*
«A lírai költészet - írta a fiatal Tóth Árpád - úgy gondolom, legigazibb megnyilvánulásaiban mindig fájdalomból fakadt s a derű és a bölcsesség legnagyszerűbb lírai kifejezései is alig egyebek, mint nagy szenvedések intervallumai vagy epilogusai.»
Tóth Árpád e sorok megírásánál Musset-re gondolhatott, aki maga is ezt vallotta, versben, prózában egyaránt, sőt egész költői életével is, de nekünk, magyarfülűeknek ép Tóth Árpád mellett Szép Ernő lírája ad legélőbben eleven példát ennek a teoriának bizonyítására. Vannak költők, akiknek szemérme nem bírja el a panaszkodást, inkább örök komorságba emelkednek, cothurnusokra, toga pretextába, fájdalmuk, szívük forrósága úgy üt csak ki művészetükből, mint szép méltóságos szobrokból a szobrász meleg lelke, ezek a klasszikusok, a férfiak. Szép Ernő nem tartozik hozzájuk, ő nem járta ki az iskolákat, örökre gyerek maradt. Dieu soit loué! - mondta Musset, mikor ezt megállapította magáról, - hiszékenység nélkül, gyermeki naivitás nélkül nincs költészet. Ő, egy másik század elhagyott gyermeke, Szép Ernő igazi rokona.
Ha még érthető ez a kifejezés: Szép Ernő versei is a szívben születnek, nem a valóságból vagy a valósággal való művészi küzdelemből, vagyis a forma, az iskolás külalak szinte semmi szerepet nem játszik bennük, már világrajöttük előtt, a fogamzás pillanatában dől el sorsuk, hogy versek tudnak-e lenni és ha azok lesznek, milyenek lesznek. Alig van költő, akinél a vers
- Počte, prend ton luth...
Költővé tették, igenis, hogy magába fogadja az egész világot, hogy - mint minden igazi költő, akik valamennyiének karakteréről szinte tudományosan meg lehet állapítani, hogy feminim [*] - hogy szerelmese legyen a teljes mindenségnek, reménytelen, szomorú szerelmese, mert anyja sosem lehet. Szép Ernő szinte fizikai gyönyörrel fogadja magába a külső világ minden reá ható mozdulását, válogatás nélkül és költői egyénisége ép abban emelkedik ki, hogy finom érzékenysége a legjelentéktelenebbnek látszó, a legrejtettebb impressziókra reagál teljes költői hévvel, azokra, melyeket ő előtte alig láttak. Művészi voltának másik oldala, hogy ezeknek a közvetlen, a megszokás miatt szinte észrevehetetlen impresszióknak ép ily közvetlen, élő, húsmelegségű formát tudott adni.
Ha egy angyal megjelenne, mondjuk, a Bazilikában, Szent Mise alatt vagy valami ilyen ünnepi helyen, az nem lenne nagy csoda, főleg nem csodahivő vallásos, művészi léleknek nem; de ha Gábor Arkangyal egy zsúfolt villamosban ismertetné meg magát velem, kemény kalapban, aktatáskával hóna alatt, vagy hirtelen annak a fiatal tanárnő-jelöltnek személyében leplezné le magát, akinek évek óta udvarlok... azt akarom ezzel mondani, hogy az a csodálatos, művészi és bámulni való, ha az ember hétköznapi dolgok közt lát megfoghatatlan, földöntúli jelenséget, titkotoldó szépséget, ha a művész a legtriviálisabb dolgokból csinál csodát, művészetet!
Szép Ernő költészetének egyik legmegejtőbb varázsa az, hogy nemcsak maga az impresszió a legkeresetlenebb, hanem maga a formaanyag, a nyelv is, a nyers, ma folyó, tehát még hagyománytalan, élő, ízlelhető beszédből való. A legmagasztosabb érzelmet, amely már annyira költői, hogy valószínűtlen, hirtelen érzékelhetővé teszik a felvillanó utcai szavak, mintegy térbe állítják. Vannak ugyan helyek, ahol ez a közvetlenség nekem már tettetésnek tűnik, puhasága szinte feszélyez. De másutt elcsodálkozom, hogy ez a magyartalannak látszó fordulat mily jelenést komprimál magába. Egyetlen, furcsán, de mégis találóan elhelyezett szó egész hasonlat-sort helyettesít. Például:
Tócsát kapott az országuti sár
Vagy:
Mit ér nékem, ha jő a tavasz
S rigó meg cinke mind
Vagy:
Olvastam a felhőt, a tengert
Tavaszt meg őszt kijártam én már
ami a maga telítettségében is oly világos, hogy magyarázat sem kell hozzá. Ilyeneken lehet észrevenni a nyelv fejlődését.
A közvetlenség jegyében születtek Szép Ernőnek a népdalhoz hajló versei is. Ezeken át azonban valahogyan én nem a pusztát vagy a pusztán vágtató csikóst láttam, hanem inkább azokat a mult század közepetájáról való színes Hortobágy- és csikósképeket, melyeket aranyos rámában vidéki szalónokban láthat az ember. Itt jöttem rá, hogy Szép Ernő mennyire gyerekkori emlékeiben nézi a világot, mennyire a saját szeretetével, a saját maga szívéből áradó szépséggel aranyozza be.
Szép Ernő világa tehát nem a való világ, hanem annak csak a képe, igaz, hogy csodálatos színű, ragyogó, művészi festmény. A valóságot ő úgy nézi csak, mint a festő: vagy vele akar valamit festeni, vagy abból akar valamit festeni, valamit, ami már eleve megvolt a lelkében öntudatlanul. Ahogy indul melegen a vers, úgy melegszik a költő szeme is és szükségszerűen egyre több, - egyre szebb, - délibábot lát.
Oly fáradt
Oly bágyadt csak én lehetek
Amilyennek látom a tájat.
Néha olyat lát, mint Vergilius az alvilágban, de legtöbbször tündérországot vagy Krisztus országát látja, a szegények országait. Megérthető, hogy - ha a legtapinthatóbb valóságból is indul ki ez a költészet - lépésről lépésre eltávolodik a valóságtól, méltán mondhatják rá azt, ami gyönyörű korunkban gáncsnak számít: idealista,
A «Jó Szó» az irrealitások: a részvét, a jóság, a szeretet, a kiapadhatatlan hit és a valamennyi között legirreálisabb szépség könyve. Oly költőé, aki felett úgy vonultak el a kor borzalmai, mint a fellegek: szívéig átérezte a leghalványabb felhő e földön tovafutó árnyékát is, de annyi csodálattal és hittel nézte e színtjátszó világot, hogy képes még abban is hinni: egy reggel csak jóra fordul minden. Senki sem bűnös, mindenkinek meg kell bocsátani; oly gyengeség, oly önfeláldozás ez, melyet csak lépés választ el a mártiromság lelkierejétől.
A szüntelenül megújuló reményt és csodálkozást énekli szüntelenül Szép Ernő; lehetne élni azzal a hasonlattal, hogy egy húron játszik, de ezen olyan művészettel, ami már bűvészetnek tűnik, e szót eredeti, etimologiai jelentésében véve, varázslatnak. Mosoly és lelkiismeretfurdalás, gyermeki nevetés és zokogás egymást cserélgetve zengenek a finom egyetlen húrról, melynek hangládája maga a szív. Villogva, csilingelve száll a dal, máskor öblösen vagy sikoltva, mint a cigány hegedűjén az utolsó húrról, de mindig azzal a tiszta benső rezgéssel, mely Szép Ernő hangjának utánozhatatlan sajátja s amely mindent költészetté emel.
A tiszta költészet könyve ez a kötet, a minden időn és aktualitáson felülálló tiszta érzelmeké, az annyit kompromittált szentimentumoké. Olyan, mint egy imádságos könyv: a vallástalan hidegen, sőt némi fölénnyel lapozhatja, de a jámbor hivő tele szívvel énekelhet belőle.
[*]