Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám · / · Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól

Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól
3.

Hát ha olyan nagy legény vagy, azt mondd meg nekem, hogy melyik a magasabb: a debreceni szőlőhegy-e, amely húsz méter magas, vagy a háromezer méteres Jungfrau? Persze, amilyen gyáva vagy, a buksi fejeddel vakon rábólintsz a debreceni vinkó-termő homok-kupacra, mert áhitatos tisztelet van benned a paradoxon iránt és azt már megtanultad, hogy rendes hajnali emberek társaságában a kicsi a nagyobb és a görbe az egyenesebb. De azt bezzeg már nem tudnád megmondani, hogy miért. Hát ide figyelj. Azért, mert a debreceni hegy az egész határban egymagán áll, a Jungfrau körül pedig erdőstül állnak a vele egyívású hegyek. A debreceni hegyről ennélfogva messzebbre látni, mint a Jungfrauról. És Debrecenben nagyobb kunszt húsz méteres dombnak megnőni, mint Svájcban háromezer magas hegynek.

Balzac és Jókai!... Mindkettő kurtanemesi családból eredt, csakhogy Balzac Komároma Tours volt. Suhanc-korában a Loire völgyében csatangolhatott és a Renaissance épen maradt kő-kastélyainak falairól szedegethette a vércse-tojást. Bizonyára - benne lévén már a litteratus méreg - ő is szeretett turkálni az öregek könyveiben és ott a kalendáriumok, Dugovich András regényei, a bécsi Magyar Hiradó helyett megtalálta Montaigne essaye-it, Rabelaist, Fénelont, Lafontainet, Moličret, Voltairet, Diderot-t, Chateaubriand-t, Montesquieut. Diáknak Párisba ment, amelynek már akkor milliós lakossága volt. Manzard-szobájából biflázás közben elláthatott a Nôtre-Dame két csonka tornyára, a Pantheon kupolájára, a Szent Kápolna nyársára, az Igazságügyi palota donjonjaira. És ha lement csavarogni, a Palais Royal roppant udvarán a világ népeinek tarka farsangjába keveredhetett. Valamelyik márványpadon meghúzódva, találgathatta, hogy a sok százféle exotikus figura között melyik a khán, az emir, a pasa, a bojár, a mágnás, a kacika, a bonc, a mandarin, a rádzsa és melyik a nemzetközi sokadalmak rabló-madara, amelyből olyan egységesen született meg Vautrin, mint ahogy a sokféle sasból, keselyűből, vércséből, karvalyból lett a római légiók büszke sas-madara. Kényelmes gyorskocsik közlekedtek az ország minden részébe. Az ifjú Balzac elmehet a Brétagne-ba, ahol elnézegethette, amint a fáradhatatlanul csapongó óceán folyton a földrajzon dolgozik; elmehetett a Gironde-völgyébe, ahol a sívó homokban öles falábakon járnak a pásztorok és elmehetett Grenobleba, ahol a fölkelő nap előbb az Alpesek hófalán kopogtat, mielőtt a városi ember előtt megjelennék. És ne feledd, hogy akkor már a Louvre, a Tuileriák termei nyitva voltak bárki emberfia számára. Szövött képeken, faragott márványfalakon, elefántcsontból, teknőchéjból, arany-bronzból készült butorokon láthatta, hogy mi mindent tehet a király hatalma. És ahol a falak le voltak borítva, az ablaküvegek betörve, a szőnyeg-kárpitok letépdesve, ott láthatta, hogy mit tud csinálni egy még nagyobb hatalom: a nép. És ha teste-lelke beleszomorodott a párisi téli nyirokba, lemehetett a Provence-ba, ahol érett narancsot szedhetett a fáról, furcsa afrikai pillangókat sodort feléje a Mistral és ahol középkori várfalak között ma is Petrarca nótáit dudolásszák, mint nálunk a Zerkovitzot.

Jókai pedig a komáromi kalendárium-csináló házában leshette meg a nagyvilági életet, amelyben az éjhajú démonok pamutfonálból kötögetik a szenvedély intrikáit; a kis szigeten szilvafák és bodzabokrok között rejtőztek a deszkafalú «kéjlakok»; a Duna partján ott állott Tímár Mihálynak, a Krözusok Krözusának földszintes, tornácos háza; ha magasba vágyott, Pestre vágyott, ahol már emeletes házak is voltak, sőt volt egy téglából épült színháza is. Láthatta a Balatont is, amelytől sokszorozási művelettel tanulta meg a tengert és talán járt a Mátrában is, ott tartarini képzelettel bámulta meg az égbenyuló bérceket, az ezeröles szakadékokat, a tajtékzó hegyi folyamokat és ha véletlenül kora tavasszal járt ott, havas csúcsokat is láthatott.

Dehát mindez bolondság, mondhatnád és ez igaz volna, még ha te mondanád is. A művésznek mindig az a matériája, ami a kezeügyébe akad. A görögök márványba faragták a szobrokat, mert ami Makón fekete sár, az Athénben fehér márvány, viszont Tirolban fából csinálták a Máriákat. A finomszemcséjű márványt símára csiszolták, a ritkább szövedékű tölgyfát hasábokra hasogatták, de a szobor így is, úgy is csak szobor és én például egy olyan félszeg mozdulatú, karcsú, merev redőzetű fa-Máriát oda nem adnék a görögök egész atléta-panoptikumáért.

Csakhogy az író, az a szerencsétlen művész, akinek a matériája egyúttal a közönsége is. És ha a matéria a stílust szabja meg, a közönség a művészetet diktálja. Az író azért hű tanubizonysága mindig a maga társadalmának, mert annak a terméke, mint a székfű a salétromnak.

Balzac közönsége ott lakott Párizsban, Marseilleben, Lyonban, Rouenben és még más ötven évezredes városkában, amelyben arisztokraták, gyárosok, nagykereskedők és kispolgárok - anélkül, hogy vegyültek volna egymással - mégis egységes életet élő társadalommá keveredtek. Ebben a társadalomban a rétegek folyton-folyvást egymás fölébe kerekedtek, mint a forró vízben és az osztályoknak ez a szüntelen fölemelkedése, lesüllyedése, embersorsoknak ez a folytonos hullámzása sokrétűvé gyúrta a lelkeket. A városi sétányok platánjai alatt, a nagyvendéglő faburkolatú termében, a helyi előkelőségek szalonjainak márvány kandallója körül pszichológiává mélyedt az emberszólás, amely a művelt urbanitas álarca mögött meg tudta találni a lappangó tüzeket, a titokban csírázó szenvedélyeket. E kifinomodott pletykások számára a rendbe szedett, egyhangú városi élet tele volt izgalmas titkokkal, amelyeket azonban a lélek legrejtettebb redőiből kellett kiböngészniök. E nemzedékről nemzedékre átöröklött civilizációban a kalandok területe lehúzódott a mélyebb rétegekbe, amelyek között már csak a pszichológia tud eligazodni. A kapzsiságok, hatalmi vágyak, szerelmi szenvedélyek a civilizált formaruhában jártak, a konvenció kimért szabályai szerint mozogtak és a szalonok sanda közvéleménye megszokta, hogy a magafeledten elejtegetett árnyalatok hieroglifájában olvasson. És ezt az olvasást már az iskolában megtanulhatták olyan mesterektől, mint Montaigne, Racine, Moličre, Voltaire, Diderot. Abban az időtájban, amikor nálunk Thúrzó György azt írta a táborból a feleségének, hogy «az dinnyéket, amelyeket küldtél vala, jóézüleg elfogyasztám», - írta Sévigné asszony leányának csodálatos leveleit, ezeket a brabanti csipkénél finomabb szóremekeket. Ez az olvasóközönség megszokta, hogy minél semmitmondóbb az ember külseje, annál több titok rejtőzik benne, aminthogy minél sűrűbb az erdő, annál biztosabbra veheti a vadász, hogy nemes vadra talál benne.

Jókai közönsége még épen csakhogy most szakadt el a mese emlőjétől, ha ugyan elszakadt tőle. Ez a közönség megszokta, hogy ha égbenyúló tornyot lát, az nem kő-valóság, hanem csak kéklő délibáb, amelynek hígabb az anyaga, de annál szertelenebb építő. Azoknak a nádfödeles kúriáknak a tornácáról minden olyan messze van és a messzeség az áltatásnak a dimenziója. A töpörtyűs Kanaánban az ébrenlétek lomhán cammogók, de az álmok lidércnyomásosan mozgalmasok. Ez a közönség még gyermek volt és a gyermek mind távolba néző, mert nem tudja, hogy a világ annál érdekesebb, minél közelebbről nézi az ember. Ennek a közönségnek a hőse nem Rastignac lehetett, hanem Kárpáthi Zoltán; nem pszichológiai regény kellett neki, hanem kalandos mese. A tudásban még inkább lehetségesek ugrások, mint az ízlésben; annak a közönségnek előbb torkig kellett megzabálnia a mesék szóló-szőlőjével, hogy aztán a pszicho-analízis fanyar ízeit élvezhesse.

Jókai regényei csak olyanok lehettek, amilyenek voltak, aminthogy a nyiregyházi homokba kétkerekű taliga való, a cipcer hegyek köves útjaira pedig a pántos szekér.

De Jókai műveit azzal a szemmel nézegetni, hogy jó regények-e, vagy nem jó regények, - az csak annyi, mintha Benvenuto Cellini sótartóját bírálnák meg, hogy jó-e sótartónak.

(Folyt. köv.)