Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Képzőművészeti figyelő · / · Rabinovszky Márius: Szőnyi

Rabinovszky Márius: Szőnyi
II.

A konjunktúra diadalévei óta nem volt egyéni kiállítás, mely a Szőnyiét megközelítő anyagi eredménnyel zárult volna. A kritika számára nagyon is figyelemreméltó tünettel állunk szemben. Látjuk, hogy bizonyos teljesítmények még mindig pénzmozdító erővel bírnak, hogy az összhatás nagyszerűsége fel tudta kelteni a részleges birtoklási vágyat. Ugyanaz a mélységes bizalmatlanság, mellyel a mindig-progresszívek tekintik mindazt és mindazokat, akik hivatalos elismerésben részesülnek és nem a periferiákon, hanem centrálisan «arriválnak», ugyanoly leküzdhetetlen, ösztönös idegenkedéssel tartja magától távol a centrum publikuma azt, aki az ujdonság zászlaját lobogtatja, azt, ami e zászló alatt, dobszóval vonul a térre.

Ma mindenki érzi, hogy a valamikor úttörők nemzedéke elmondotta mondókáját, és sokan, nagyon sokan várják a messiást, aki új tant hirdetne nekik, de olyan tant, amelyet megérteni és elhinni tudnak. Ezért üdvözlik Szőnyit örömmel, mert Szőnyiben minden megvan, amit kivánni lehetett: feltétlen kvalitás, mély kultúra, legnagyobb stílű büszke összhatás és amellett hálát, meghatódást parancsoló szerénység. És van még valami: aranyhíd a nagy átértékelési folyamat közepette - tradició. A franciát megvesztegeti a vonal, az elegáns plasztika, a finom kontúr, ami Ingresre emlékezteti, Poussinra és Goujonra. Tradició! A németet lenyügözi a szívhezszóló kemény törtség. Rungera gondol, Dürerre, Schongauerra.

Számunkra Munkácsy statuálta a tradiciót. Amikor a közönség a tárgyon, a szüzsén keresztül ítélte meg a művészetet, Munkácsy kivitte a világ középpontjába a magyar témát és zsenije előtt meghajolt Bécs, Páris és Newyork. A szüzsén keresztül becsülte meg közönségünk a fakturát. Azaz, a csodálat, mellyel a Munkácsy-szüzsének adózott, akkreditálta egyuttal Munkácsy festői előadását, és ezentúl Munkácsy lett a mérce. Hiába volt minden oppozició, hiába minden Nagybánya, hiába a művészettörténet megvesztegethetetlen megállapítása, mely nemzetközi jelenségről beszél, Courbetról, Ribotról, Leibről - Munkácsy stílusa lett a «magyar tradició» útjelzője. De mivel közbejött a szüzséellenes áramlat, Nagybánya, a Nyolcak, a Ma, a Kut - kétségtelenné vált az intelligens szemlélő számára, hogy Munkácsy utánzása, ha még oly távoli is, még nem jelent művészetet.

Szőnyinél azonban elevenné válik a «magyar tradició», elevenné válik oly rejtetten, oly szervesen, hogy aki nem akarja, nem is kell, hogy észre vegye. Nem egy-egy távolról Munkácsy-sajátságú tussrajzában nyilvánul meg ez a tradició, még kevésbé a tónusban, a színben, a témában - hanem a szellemben. Most már nem a szüzsék szellemében, hanem abban a szellemben, mely Munkácsy legjobb alkotásait teremtette meg. A líraiságban, az intimségben, a nagy sóhajban, a csendes mozgalmasságban, a finom erőben és izmos festőiségben. Vagy egyikben sem, hanem abban a névvel meg nem nevezhető valamiben, ami ott él Szőnyi legtöbb munkája mögött.

Olyan ez, mint a politikában Kossuth. Hiába jött Deák, Tisza, a tradiciót mégis csak Kossuth jelenti, és addig nem lesz szenvedélyeket megindító magyar politikusunk, amíg valamelyikben látatlanul, mondhatatlanul, észre nem vehetően fel nem éledt az igazi Kossuth-tradició.

Munkácsy - ebből a szempontból - a mi festészetünk Kossuthja és Szőnyi a mi tradiciónk fenntartója.

Az, hogy más kapcsolódást is látunk benne, nem érinti a tényt. Hogy a tapogató iny feltalálni véli a transzformált Rembrandt vagy Kernstok vagy Gauguin vagy Millet vagy Diaz zamatját - ez époly kevéssé tangálja Szőnyi egyéni önállóságát, mint rejtett Munkácsy-tradicióját. Olyan ez, mint a fenyőbogyó zamatja a fenyőmadár húsában.