Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Irodalmi figyelő

François Gachot: André Breton: Nadja

Még alig van tíz éve, hogy egy kis könyv jelent meg a háború-utáni irodalom káoszában (Mont de piété), amelynek szerzője, André Breton, akkor még orvosnövendék volt s mindössze pár cikket közölt a legújabb poézisről. Ki sejthette vajjon akkor, mi készül e költőnél s hogy bizonyos véletlenek és bizonyos találkozások révén micsoda nagy irodalmi eseménynek válik majd Breton a központjává? Már első folyóiratában, a Littérature-ben is, amelyet Louis Aragon-nal s Philippe Soupault-val szerkesztett, odaadó hirdetője annak az új szellemnek, amelynek előfutárai Apollinaire, s még előtte Rimbaud és Lautréamont voltak, azonkívül Jacques Vaché, akinek háborús levelei, öngyilkossága s egész lénye oly nagy hatást gyakoroltak Bretonra.

Az új szellem érlelődését, az irodalom megvetését s a költészet új célkitűzését közben Tzara Párisba érkezése s vele a dadaizmus is siettette. E mozgalomban Bretonnak is meglehetős szerep jutott s akik ebben az időben ott láthatták Certánál, abban a híressé vált átjáróban, amelyet azóta Aragon a Paysan de Paris-ban is leírt, - már akkor is érezték, mily roppant gazdagság volt felhalmozva ebben a harcos, türelmetlen s szenvedélyes lélekben. Következő könyveiben, a Clair de Terre című verskötetben és a Sonpault-val közösen írt Champs Magnétiques-ben, oly költő áll előttünk, aki lázongva s elégedetlenül keresi önnön formáját s aki főleg láthatatlan s legyőzhetlen elemekkel viaskodik. A Pas Perdus című tanulmánykötet, amelynek változatos témaköre Apollinaire és Picabia között mozog, nem annyira irodalmi, mint inkább morális távlatú s magasabbrendű egységét is ennek a távlatnak köszönheti. Tulajdonkép nem egyéb ez, mint a Littérature-ben felvetett híres körkérdés kiszélesítése: «Miért írunk?» Breton a kérdést oly magasról, olyannyira önmagában nézi, hogy válasza a mesterség s a külső és belső siker terén is túl a költészet igazi, jövőbeli helyét is megjelöli. Minden cikk és minden lap küzdelem a mindennap szolgasága, hadüzenet a papiros-irodalom ellen, - magának a lázadásnak metafizikája.

Még egynéhány kísérlet s megszületik az új folyóirat, a Révolution Surréaliste s vele majdnem egyidőben Breton «Manifesztuma» (1924), az észellenességnek védelme és példázata, az egész új iránynak legfontosabb elméleti támasztéka. Ez az elmélet olyan tágas, hogy a költészet és a festészet mellett a morált és a politikát, mintegy az egész életet átöleli. Az emberi válságoknak - a sorsénak és a lelkiismeretének - Breton szerint a teljes felszabadulás a gyógyítója: szabadulás a művészi, tudományos és egyéb előjogoktól, s szabadulás a puszta észtől, amely csak gátlója volt eddig a szellemnek. E cél elérésére az álom és a véletlen szolgál; a költő az ő révükön tisztul meg az intellektustól... Legújabb elméleti művében (Le surréalisme et la peinture) Breton a képzelet teljes jogát követeli a festőnek, vagyis a dolgok felszabadítását a valóság törvényei alól, - másszóval, mint a dadaisták mondták egykor, a szellem teljes diktaturáját. A festő szabadon teremtse meg a maga sajátos universumát, tele veszéllyel, emlékekkel és rejtélyes látomásokkal, s mindezt valami profétikus fényben, mint Chirico misztikus és lélekrázó képein. S itt jelenik meg, ilyen fényben, Breton-nak eddig legteljesebb s legcsodálatosabb műve, Nadja, amely felejthetetlen emléke lesz a mai kor olvasóinak...

E könyv két első fejezete különböző elmélkedésekről ad számot s csak a harmadik fejezet szól, külsőleg napló formájában, Breton és Nadja találkozásáról. Néhányan, nem is ok nélkül, Gérard le Nerval egy kis remekművét, Auréliát idézték ez alkalomból, s csakugyan Nerval regénye, témájában és ritmusában, nem egy hasonlóságot mutat Nadjával. De míg Nerval elbeszélése egy betegség mozzanatait rögzíti meg és nem von le belőle semmi személyes következtetést, Bretonnak Nadja megjelenése élete legfontosabb eseménye, amely létének titkára, küldetése értelmére vet világot. A tények aprólékos elemzése a csodálatos epizódok sorozata elhitetik Bretonnal, hogy él, hogy létezik, hogy énje van, azonban mint egy ismeretlen tevékenység kisugárzása; s megmagyarázhatlan vonzalmai, sejtelmei és találkozásai alkotják regénye különös, mintegy földfeletti atmoszféráját, amelyben villámként ragyog fel egy-egy káprázatos elmélkedése. Mindezek után érthető, ha Breton, a bevezető fejezetben, nem talál lényeges különbséget Courbet-nak sajátos festészete s ugyanannak a Courbet-nak 1871-beli tette között, amikor segített ledönteni a Vendôme-oszlopot. Épp ilyen világos az a szándék, amely Nadja szövegét Nadja sajátkezű rajzaival, Paolo Uccello, Braque és Max Ernst reprodukcióival, sőt egyes házak és utcarészek fényképeivel illusztrálja, amelyek, a szöveg fényén, valóságos bűnhelyeknek, kiáltó bizonyítékoknak tetszenek... Nadja, ez a fiatal nő, akivel Breton az utcán találkozik, úgy suhan át, mint egy fantóm az elbeszélés jelenetein, amelyek során, a felindulás, a félelem s a meglepetés légkörében, a titkok s a látomások mindennél természetesebbnek látszanak. S így jut el Breton, egy sor oly tényen át, amelyek a szellemen belül, egyszerre két síkon történnek, könyve utolsó mondatához, amely magában egész jelszó: «A szépség gyötrelmes lesz, vagy nem lesz».

E könyv nagysága főkép abban rejlik, hogy amint az «irodalomtól», az «élettől» is távol esik, s kibújik minden ellenőrzés és kétely alól. Gyökere és visszhangja, klimája és tartalma egyformán és kizárólag Bretonban van s az egész úgy hat, mint egy nagy kiáltás, mint valami vehemens tiltakozás minden középszerűség és minden szolgaság ellen. Csak Breton szellemi tisztasága, hite az új festőkben, pesszimizmusa s közönye a megnemértéssel szemben tudhatott ily művet létrehozni. Annak, aki hasonló könyvet szeretne egyszer alkotni, Breton a külső sikernek, az irodalmi robotnak megvetését s a mindennapi életnek lélekzetvesztő ritmusát tanácsolja, amikor aztán megvalósul a mindnyájunk várta csoda. Bretonnal ez megtörtént s Nadja után hihető, hogy nála meg is ismétlődnek majd a csodák...