Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Irodalmi figyelő
Egy fiatal felvidéki költő, Szabó Béla verseit olvasom: minő érzékeny gyermek, szentimentalizmusba ragadó magasiratásában, anyától elszakított hontalanságában, fohásszal az ajkán: «Fogadd el a sírásomat, mint egy halk köszönetet.» Mindenre van könnye ennek a kissé talajtalan érzékenységnek, feloldódik és megenyhül a sírásban, akár egy anyja helyett símogató asszonykéz érinti, akár a lány csókolja meg, akinek - úgy érzi - sohasem lehet az, akit ő vár és akar s kiesik a könnye akkor is, ha az élet nyersebb valóságaival kell farkasszemet néznie. Ez az alighanem húszoninneni fiatalember panaszra serkentő élményei közé sorolhatja magát az
Akinek mindenre van könnye, sohse sír igazában - ez a régi mondás csak felnőttekre érvényes: Szabó Béla szapora síráskészsége nem tud bántóvá fajulni, mert az ő sírása az árvagyereké s könnyeiben ott rezeg távoli, vágyott közösségek sejtelme.
S mily csöndes és szerény, mondhatnók: a magaviseletében, bajai és szomorúságai között, ahogy Istennel vagy az élettel polemizál. S van benne valami naiv keresetlenség. Versének ilyen címet ad:
Egyebekben rokonszenves kezdő. Nem nyügözik nagyképű verselméletek, nincsenek világnézeti pretenziói, önkéntelen lírikus-megérzéseit - ha ellentmondók is - fölébe helyezi az u. n. vers-tartalomnak.
És kezdő, mert salaktalan verset, mely teljességében visszautasítaná az elvenni-hozzáadni játékoskedvét, egyet sem írt még. Bensőséges, átizzott sorai legtöbbször prózába vesznek. De leghanyagabb prózaverseit is
Ez az érzelműség legbecsesebb lírikus-tulajdonsága. Ha megtanulja, hogy ma még kissé egyhangúan kezelt kis formáit, melyeket ugyancsak egyhangú képpel, hasonlattal zár, mint lehet levetkőztetni rekvizitum-költőiségükből: közelebb jutott a