Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Irodalmi figyelő
Ebben a kis regényben minden olyan rendben van és valami még sincs rendjén. Több is van a regényben, mint amennyi okvetlenül kellene és - valami mégis hiányzik. Miért van ez? Talán csak azért, mert az írás rendkívüli készsége mellett nagyobb biztonságot vár az ember - a célhoz érkezésben? A kis műnek ugyanis nincs célja. Vannak befejezetlenségek, melyek nem lehetnek mások. A befejezetlenség itt nem tartozik a célhoz. Ebben az elbizonytalanodásban, ebben a sehovában, melyben Paal elbeszélése zárul - a vezető kéz ujjainak kinyílását érezzük -, az anyag kiesik a kézből. Merész markolás - ennyi Paal elbeszélése. Ez a markolás túlságosan gazdag ahhoz, hogy végig kitartson; a sok ember, sok szál, sok szín, mindenféle nirvánák cipelése, egymásba-kavarása, szinte túlságosan sok is egy markolásra, egy lélekzetre. Mert a nyolcvan oldalas könyv - egy lélekzet. Mintha valaki sietve akarna elmondani mindent... amit csak lehet belezsúfolni abba az időbe, amíg a tüdő egy lélekzettel bírja... Bizonyos, hogy itt valami robbanásig zsúfolt telítettség van; amit talán csak az enyhít, hogy az egész első személyben van elmondva és ez az elmondó valami nihilizmusos egyszólamúságba dobja bele a parazsat, a virágot, a vért, a nyálkát, a szikrázást és a rothadást. Ez a lélek talán nem bírja tovább a dolgot; de az írónak még kellett volna valamit csinálnia mindazzal, amit fölzsúfolt: a megoldás csak írástechnikai, és a rendkívüli munka - torzó.
Ezen nem szabad soká fönnakadni. Mert itt egy furcsa tehetség kísérletez - önmagával. Ez a furcsaság a kevertségében áll. Eredetiség, idegen hatás és utánzás; őszinteség - mely a lélek meztelenségéig megy - stilizált hazugságokkal keverednek abban, amit elmond. Így aztán nem lehet egészen bízni benne. Emberi dokumentumokat látszik szállítani az életről és ha eszébe jut valami, ami érdekes, mint idegjáték, azt a dokumentumba ojtja. A kép így nagyjában valódi, de néhol a zseniáliskodó giccs üti ki magát rajta. Erre Paalnak nincs semmi szüksége.
Ez a kis regény - majdnem elbeszélés; ha még kicsit tovább tartana - nem terjedelemben, hanem továbbvitelben -, az lehetne, amit igazán elbeszélésnek mondunk. Így is majdnem az, bárha úgy hat, mintha csak fölzenélés, nyitány lenne valami nagyhoz és ez a nagy ezután jönne. Így, mint nyitány, melynek nincs folytatása, szokatlanul nagy és gazdag skálákon játszik és megkívánhatja, hogy elolvassák. A magyar vidéki város - ez a kimeríthetetlen társadalmi növény - még távolról sincs készre írva, de mintha - agyon lenne írva. Mintha már csak ugyanazt a színt kennék ugyanarra a színre; ugyanazt a formát húznák ugyanarra a formára. De így csak ugyanazok a színek lesznek vastagabbak, ugyanazok a formák merevebbek. Mintha alóluk és belőlük már nem is lehetne kihozni azt az igazi vidéki várost, mely távolról sincs még készre írva. Paal ezt az irodalmi modorrá dermedt vidéki várost kiszabadítja az irodalmi halálból és a maga valójára kelti. Ez érdem! Még akkor is, ha a módszert - Szomory Dezsőtől tanulta.
Ez a módszer nem valami külön szomoryzmus - ezek másban vannak -, hanem egy a magyar irodalomban kevéssé, vagy inkább a részleteknél gyakorolt módszer. A magyar írók, amikor szembekerülnek az életmatériával és azt le akarják győzni, birtokba akarják venni: - frontálisan támadják meg a matériát; de van oldalról való támadás is. Ott az ember a hadsereg fölületét látja; itt belát a hadsorok közé és minden egészen másnak látszik. Ez nem expresszionizmus, de látszatra olyan. Mert nem arról beszél, amit mindenki lát, hanem arról, amit az oldalt álló vett észre. Pedig ugyanarról a valamiről van szó. De Paal néhány igazi és néhány álszomoryzmust is beleszúr művébe. Mert más az, ha valaki egy esemény, ember, vagy képzet távlatát messze túltágítja önmagán azáltal, hogy a csatlakozó asszociációk végtelen tükrözésében villogtatja meg azt, amiről éppen szó van és más az, ha valaki nem tudja félretolni az útból azt, ami véletlenül eszébe jut írás közben. Ennek az elbeszélésnek az elmondója egy oblomovi magyar lélek, akinek nem juthat eszébe az élet frontális megtámadása; oldalt áll az élethez és így már önmagától is - oldalról tagadja meg az életmatériát, melyből aztán ez az irodalmi mű lesz. Ebből az Oblomovból ködös, senyvesztő légkör árad, melyben mint az égve, izzva és szikrázva rothadás lámpásai kóvályognak a kisvárosi fejek. A vörös vörösebbre, a sárga sárgábbra, a pokoli kénköves zöld néhány árnyalattal vörösebbre, zöldebbre, sárgábbra van festve valami nyers, vastag ecsettel és ezáltal a vidéki mindennapiság - orgiára fokozva ég.
Bizonyos: - itt valaki hozzányúlt az irodalmi halotthoz és elkezdte fölébreszteni. Ez az ébresztés kísértetiesen hat; ez a hatás írói eredmény. Ez a kis írás nyugtalanító; ez a módszere miatt is van. Mert voltaképpen naturalisztikus előadásról van itt szó, mely expresszionizmussal nincs megtüzdelve. De ez a naturalizmus nincs meghagyva a maga eredetiségében; valami történt vele. Összefoglalva ezt a valamit, azt lehetne mondani - el van barokkosítva: Paal Ferenc a barokk-naturalizmust látszik művelni.