Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Irodalmi figyelő
«A nagy háború»-t vaskos könyvek regélik el - írásban és képben. Bennük vannak ezekben a hadosztályok, hadtestek és hadseregek mozdulatai Európa sakktábláján, a királyok és vezérek «húzásai», tornyok eleste, futárok cikázása, talán még a huszárok vörösördögi bravúrjairól is megemlékeznek itt-ott ezek a nagytudományú történelmi visszapillantások.
De hiába teszik elém a «nagy háborút» buzgó könyvterjesztők, mondván, hogy
Mi, akiket végzetünk lépésről lépésre tologatott előre (csak kezdetben léphettünk kettőt egyszerre), mi, akiket a háború sakkszabályai szerint oldalról kiütöttek a sorból, vagy akiket a
*
Kiadóink és szerkesztőink oly sikeresen védekeznek a háborús írások ellen, hogy ma, a béke «kitörésének» tizenkettedik évében alig van könyv, amiből megtudhatnánk valamit arról, mi történt
Mindezidáig nincsen megírva az a hatalmas korrajz, amely egész mélységében és szélességében ábrázolná a nagy idők sok százezer apró emberét az ő nagy-nagy szenvedésükkel. Mint a rossz lelkiismeretű adós, nem akarunk emlékezni rájuk, a nagy idők élő tanuira. Nem akarunk tudni róluk, akik benne éltek a golyósüvítésben, ágyúk dörgésében, eleven, vérző céltáblái voltak ötvenegy hónapon keresztül az ugató ágyúk, emberkaszáló gépek pergőtüzének...
Így van-e vajjon? - kérdem magamtól. Igaz-e, hogy a ma embere elfordította tekintetét a meggyűlölt háború egykor annyit magasztalt hőseitől?
Nincs így. Nem azért nem írták még meg a háborút, mintha kihalt volna a fogékonyság kortársainkból az aligmúlt idők iránt, a százezer és millió embertestvérünkön keresztülzúgó viharok élő és halott áldozatainak szenvedései iránt. Nem. Az érdeklődés elevenen élt a lelkekben, mohón várta mindenki a háború igaz regényét.
A háború és a háborús «irodalom» méltók voltak egymáshoz. Bömbölt és rombolt, hajigálta a bombát, ontotta a mérgező gázokat mind a kettő. Aknavetőkkel, lángszóróval dolgozott.
Az «írók» csak a külső történetről beszéltek: hamis Hőfer-jelentéseket dagasztottak világraszóló győzelmekké, politikusokról, hadvezérekről, marnei csatákról, verduni ostromról, rarancei pergőtüzekről, huj-huj-hajráról lelkendeztek. Megfestették a véres színre mázolt
Nem az érdeklődés apadt el. Az irodalom. Elhallgattatta, megfojtotta a kiadó, aki csak a huj-huj-hajrá-irodalomnak, a vörös-ördög-irodalomnak kegyelmezett - annak is csak addig, amíg a közönség falta ezt a szadista ál-irodalmat.
Jött azután a fordulat. Sokasodtak a háború sebesültjei és lelki sebesültjei, mindenkinek volt valakije, akit féltsen, szánjon és sirasson: az emberek ráeszméltek, hogy álháborúval, ál-irodalommal táplálták őket éveken keresztül. Sokasodtak a szemtanuk. Azokból, akik a háborút a tulajdon vérükkel «írták» a frontokon (mint ahogy a fölfedező utazók vergődő karavánjai csinálják a földrajzot) -
Inkább semmit! Ha nem mutatjátok meg nekünk a háború igazi arcát, inkább hallgassatok! Némuljatok el. Elég volt. Nem akarunk több katonát látni - görögtüzes-hősöket.
A kiadó ráeszmélt, hogy már nem kelendő a «háborús irodalom». Ettől fogva a rosszat se adta ki. Kimondta a jelszót, hogy a közönségnek nem kell a háború. Ráfogta a kortársakra, hogy nem érdekli őket, mi történik a testvéreivel, a fiaival, az apákkal és a gyermekekkel. Most már a kiadó sem akart több katonát látni.
- Ha nem kell nektek - mondotta duzzogva - az én vörösördögöm, görögtüzes katonám, nem kaptok semmit.
A fegyverek elnémultak. S a múzsa, amelyet elhallgattattak a fegyverek, továbbra is némaságra volt kárhoztatva.
Most végre megszólalt. «A közönség fölfedezett egy regényt» - hirdeti a
Kiderült, amit mindig éreztünk, hogy van olvasó, van érdeklődés s bizonyosan könyv is van valahol, csak elő kell venni az íróasztal fiókjából.
*
Markovits Rodion «kollektív riportregénynek» nevezi kétkötetes regényét: a
Markovits Rodionnak sikerült megrögzítenie frissében a «hihetetlen» történetet, a háború és főként a hadifogság kínzó emlékeit, mielőtt szétfoszlottak volna keze között. Így született meg emberséges könyve, a
Markovits Rodion boldog ember, boldog művész. Fölgyújtotta őt is az emlékek villámütése, de nem égett ki a szíve a halálos érintéstől. Jótékony áramkörbe fogta a romboló erőt, összefogódzott tízezernyi emberi lélekkel: