Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Eszmecsere
Ez a formában nehézkes megállapítás tartalmában súlyos kritikát mond a freudizmusról magáról. Burkoltan arra figyelmeztet, hogy jó, ha óvatosak vagyunk a pszihoanalízissel szemben. Ám ezt az óvatosságot, ép úgy, mint a népszerűtlenséget, nem merném különlegesen a
Azt hiszem nem speciális nemzeti, hanem általános emberi óvatosságról beszélhetünk itt, amelyet a tudósok mindenütt szivesen tóltak nemzeti sajátságokra, sőt a nemzet géniuszára. Régi tapasztalat, hogy autoritásra, különösen érzelmi és így megtámadhatatlanságot igérő autoritásra akkor hivatkozunk, ha nem bízunk eléggé magunkban. Jó ilyenkor a tekintély, amely bennünket megerősít, hangulatot kelt és emberi gyengeségeket elrejt. Freud korán felismerte, hogy ez az ellentállás a pszihoanalízissel szemben ugyanaz, mint amelyet az orvos a betegénél tapasztal, amikor az a kínos önmegismerés előtt megtorpan és néha inkább megfutamodik, semminthogy rejtett és az őt megszégyenítő tulajdonságaival szembe nézzen.
A pszihoanalízis nem kiméli a tudóst magát. Néha például a tudományos érdeklődés hajtóerejét kutatja és a felszín alatt nem egyszer oly primitív ösztönökre bukkan, amelyeket a tudósban is az ember restellni szokott. A pszihoanalízis nincsen tekintettel arra, hogy a kultúrember maga felől gyakran egy intellektuális és morális különállóság vagy arraszületettség hitében él, hogy magára nézve nem ismeri föl azt a lelki biogenetikus utat, amelyet a primitív ösztönöktől kezdve ő is megtett, amíg társas emberré lett, és hogy elfelejtette vagy elfojtotta egyéni életének azt az ősvilágát, amelyben maga is még etika-esztetika-, sőt logikaellenes vágyának hódolt. Érthető a pszihoanalízissel szemben az indulatos ellentállás, mert az - triviálisan szólva - olyan, mint az a kellemetlen rokon, aki az elbizakodott parvenűt alacsony származására emlékezteti.
A pszihoanalízis, mint par excellence orvosi tudomány, különösen nem lehet tekintettel az orvosok emberi érzékenységére. «Akinek az a feladata, mondja egyike a legnagyobb orvostudósoknak, Helmholtz, hogy az élet és halál serkentőivel szemben tettekkel legyen tényező, az orvos: felelősségének teljes súlyával tartozik az igazságot és csakis az igazságot keresni, tekintet nélkül arra, hogy az az embernek tetszik-e vagy nem.»
A sokszor felszínre dobott nemzeti géniuszról a freudizmussal kapcsolatban érdemes kissé elgondolkodni.
A nemzet géniusza megnyilatkozhatik a nép szokásaiban, meséiben, hitében, babonájában, játékában, közmondásaiban, de legfőképen nyelvében és a költők és művészek alkotásaiban. A tudományokat, fizikát, matematikát, csillagászatot, hajózást, stb. a hazai miliőhatások befolyásolhatják, a szellemi tudományokat, mint a pszihológiát, történelemtudományt a nemzet lelkében élő célok irányíthatják, de tudományok nem lehetnek a nemzet géniuszának reprezentánsai. A géniusz nem tudatos, hanem ösztönös. Nem erőszakolható. Támad, mint a dal, vagy a hős, amelyben vagy akiben egy nép soha ki nem fejezett érzése testet ölt. Nem kell megvédeni, mint ahogy a magyar nyelvben megnyilatkozó géniuszt nem kellett. Az ragyog, mint oly mesebeli köntös, amelyről viselőjének sejtelme nincs.
Ezek közismert dolgok és mégis a nagyközönségre hatásos, ha a tudományban nemzeti érvre hivatkoznak. A tudós, aki ezt teszi, lesiklott az objektivitás mesgyéjéről. Ha pedig a pszihoanalízissel állítják szembe a nép szellemét, akkor kettős baj van az objektivitás körül.
A tudósok elfelejtik, hogy a néplélek megnyilvánulását, nyelvét, szokásait, hitét nem lehet Freud ellen sorompóba állítani, mert Freud minden tudósokkal szemben éppen a népet rehabilitálta. Igazolta a nép hitét azok ellen a kutatók ellen, akik a tudóshoz méltatlannak találták, hogy azt komolyan vegyék. Az álomfejtésre, egyuttal a pszihoanalízis legerősebb pillérére gondolok. Az orvosok azt mondották, hogy az álomnak nincs semmi értelme; amit a nép hisz róla, az tiszta babona. Az álom az alvó ember hiányos agyműködésének olyfajta eredménye, mint az a hangzavar, amelyet a zongorázni nem tudó ember felidéz, ha ujjai a billentyűkön fel-alá futnak. És Freud egyszer csak azt a felfedezést tette, «hogy nem az orvosoknak, hanem a népnek részint még babonában leledző felfogása jár közelebb az igazsághoz».
Magyar vonatkozásban pedig még kevésbé essék ilyes hivatkozás, mert még nem nézték meg, hogy miként vélekedik a magyar ember az álomról. Könnyen rájöhettek volna, hogy a magyar nyelvben megnyilatkozó néplélek a legteljesebb mértékben szolgáltat igazságot Freud álomelméletének - és így a pszihoanalízisnek.
*
A magyar álmot fejt.
Más nyelvben - deuten, interpreter - álomértelmezésről van szó. A kettő között lényegbeli a különbség. Értelmezni lehet a bibliát, a törvényt, magatartást, szerkezetet, képletet, stb. még pedig lehet szabadon; az értelmezőt nem köti a logikán kívül valamely
A feslés feltételhez van kötve. Csak
A fejtés szó valamit mond a tárgyról és valamit mond a műveletről.
Mit mond a tárgyról?
Feslik a bimbó, vagy a harisnya, vagy a ruha, de nem feslik a vas, a fa, a só, stb. Az egyik törik, a másik hasad, a harmadik mállik és azért az egyiket lehet törni, a másikat hasítani, a harmadikat mállasztani. Fejteni pedig csak azt lehet, aminek organikus vagy mesterséges
Mit mond a műveletről?
Amint a törésnek, hasításnak a maga tárgyához mért szabálya van, aképen a fejtésnek is meg van a maga szabálya.
A fejtés szabálya: a szövés, mert a fejtés a szövés viszája. A magyar nyelv nem véletlenül beszél álomfejtésről, hanem szinte tudatos logikával cselekszi ezt. Igenis az álomfejtésnek a legszigorubban fejtés az értelme, mert az álom készültét logikusan: szövésnek mondja.
A magyar álmot sző.
A két magyar szó:
Freud szerint az álomnak szerkezete, szövete van. Az álom napokon, heteken keresztül készül. Két irányú erő, mint egy lelki szövőszék két irányából, dolgozza meg az összeszövendő anyagot: egy primitív, ösztönös és egy magasabbrendű morális erő. Az egyikből, a primitívből feltolakodó anyag, elintézetlen ősvágyak tömege a felső visszatartó erőn részint megtörik, részint különféle torzítással áthalad. E két lelkitényező egymással szembenálló, de mégis bizonyos kompromisszumokban találkozó összjátékból
Az álomfejtés nemcsak álomértelmezés. A deuten, interpreter, oneirokritik, távolról sem fejezi ki azt a szigorú törvényszerűséggel járó munkát, mint az álomfejtés. Freud szerint az álomfejtésnek épúgy törvényszerűnek kell lennie, mint amennyire a szövés törvényével lett az álomszövet bonyolúlt mintája. Freud is szövéshez hasonlítja az álommunkát. Egy helyen azt mondja:
Itt egy gondolatgyár kellős közepén érezzük magunkat, ahol mint Weber-Meisterstückjében
Egy nyomásra száz fonál ered
Vetélők erre, vetélők arra szállnak,
Futó szálak látatlanná válnak,
Egy csapásra száz csomó rezeg.
Ámde a magyar nyelv az álomértékelésnek és megértésnek más, az eddigivel konzekvens bizonyitékát is adja. Igy valósággal pszihoanalitikai megértésre vall a fejtés szónak alkalmazása e szó frappans sűrítettségénél fogva.
A nép megérzi, hogy mely szóban találja meg sok oldalról összefutó gondolatainak legmegfelelőbb csomópontját. Így használja fel a többértelmű szókat többirányú gondolatainak kifejezésére. A szó eredetileg indulatok levezetésére szolgálhatott és számos oly dologhoz fűződhetett, amely hasonló indulatot váltott ki: több értelme volt. Minél inkább lett idők folyamán az indulat lefutására szolgáló szó az értelmi közlés eszköze, annál inkább vesztette el többértelmét. De ez a veszteség csak látszat. A szó ma is drágakő, amelynek «tüze» van, ha a köznapi használatban sugárzása észrevétlen marad is. Akinek az ma is ősi erejével gazdag és sugallatos, az a nép és a költő.
Goethe mondja Faustja második részében a szóról:
...Jedem Worte klingt
Der Ursprung nach, wo es sich her bedingt,
Grau, grämlich, griesgram, greulich, Gräben, grimmig,
Etymologisch gleichweise stimmig
Verstimmen uns.
Még el kell itt mondanom, hogyha az elmebetegek felfoghatatlan rezdüléseikre szavakat nem találnak, mert azok tartalommal, színnel nem győzik, kénytelenek új szókat alkotni. Ilyenkor, más nívón, megismétlődik a szóteremtés misztériuma. Ezek a szók nagy mélységből felszökkenő forrásokhoz hasonlók, különféle rétegek elemeit ragadják magukkal, forrók és színesek. A legjellemzőbb azonban, hogy hihetetlenül kapcsolt fogalmak tömegeit rejtik magukban, nyilván azért, hogy számos oldalról összetalálkozó gondolatát a beteg egy szóban kifejezhesse.
Sok értelmű szó: fejteni.
Lehet álmot, szövetet, követ, bort és ami most bennünket érdekel: rejtvényt fejteni.
Az álomfejtés szó eddig azt fejezte ki, hogy az álom szőve van. Ám ez még nem merít ki mindent, amit a magyar nyelv az álomról mondani akar. A szabályosan szövött álomkép, bár szabályosan van szőve, magában véve mégis csak egy értelmetlen kép.
A fejtés szónak második jelentése azt mondja: Igaz, hogy az álom egy értelmetlen kép, de meg lehet fejteni.
A néphit most másodízben igazolta Freudot. Freud maga is kifejezetten képrejtvénynek mondja az álmot. Élesen különválasztja azt, amit az ember álmodik, az álomképet, a nyilvánvaló álomtartalmat, a rejtett álomtartalomtól. És amint a legzavartabbnak látszó képrejtvényből kiderül, hogy annak rejtett tartalma egy bölcs mondás, vagy egy klasszikus költemény, épúgy a legzavartabb álom megfejtésével is kiderül, hogy tartalma logikus és összefüggő.
Az álom a magyar nyelv értelmében tehát nemcsak egy törvényszerint
*
Azzal, hogy Freud nem a nyilvánvaló tartalomból indult ki, hanem a rejtettből, állapíthatta meg, hogy minden, még a félelmetes álomban is egy vágy megy teljesedésbe. Csak meg kell fejteni a rejtvényt. Freud ezzel tudományosan erősítette meg azt, amit minden nép az álomról vall.
A magyarban sok példabeszéd szól erről:
Aki mit kíván, arról álmodik. Éhes disznó makkal álmodik. Tyúk is kölessel álmodik. Álomban és szerelemben nincsen lehetetlenség.
Az álom magasabb értékelésére utal az a körülmény, hogy az álomszövéssel a szövés révén az álom a mesével kerül egy kategóriába, amelyet ugyancsak szőnek. És valóban a pszihoanalízis az álmot époly teljes értékű lelki munkának tekinti, mint a mesét. Az egymásmellé állítás, álomszövés-meseszövés annál inkább árulja el a nép ösztönös pszihológiai érzékét, mert úgy az álmot, valamint a mesét ugyanaz a takácsmester szövi: a tudattalan vágy, amely mindkettőben teljesedik.
Az álom megbecsülésére vall még, hogy a nép az álmodót az álomért, mint Freud is, felelőssé teszi:
Az igaz magyar nemcsak magyarul beszél, hanem magyarul álmodik is. Még álmában is kerüli a marhát. Ki kockának szokott, még álmában is véli.
Az álom megbecsülése a magyar nyelvben valóban döntően érvényesül. Erre vall talán még nyelvünknek az a sajátossága is, hogy az alvás szó helyett álmot használ. A schläfrig nem alvásra vágyó, hanem álmos. Az embert nem alvásából, hanem álmából zavarják, ha nem is álmodott. A schlaflos álmatlan és a schlaftrunken álomittas. «Az álom kipattan vala szememből» vagy «a jóízű álom úgy felpirította» olvasható régi írásokban. Könnyű, éber, nehéz álom nem az álomra, hanem az alvásra vonatkozik. Néha a hálni szó fejezi ki azt, amit a német nyelv alvással jelöl: Hálószoba (Schlafzimmer), hálókocsi, hálóing.
Arra lehetne gondolni, hogy a magyar ember az alvást álom nélkül nem tudja elképzelni. Tudományosan feltételezzük, hogy van álomnélküli alvás. Minthogy azonban a külvilágtól, sőt belső érzéseink elől alvás közben sem tudunk teljesen elzárkózni, ilyen zavartalan, álomnélküli alvás alig képzelhető el. Az alvást zavaró mozzanatok ugyanis álomképekké formáltatnak, hogy az alvót föl ne ébresszék. Freud szerint az álom az alvás őre, mert a felébresztésre alkalmas ingereket olyan álomképekké változtatja, amelyek bennünket az alvásban meg nem zavarnak.
Ha alvást zavaró ingereket mindenkor fel kell tételeznünk, akkor az azokat feldolgozó álmot is fel kell mindenkor vennünk. Ilyen értelemben álom mindig van, legfeljebb fölébredés után nem tudunk róla. Így a magyar nyelv pszihológiai megérzésének lehet tanusága az is, hogy az alvás szó helyett az álom szót használja.
Hozzá kell ehhez még venni, hogy a primitív népek az alvásban és a vele mindig járó álomban valószínüleg oly együttes jelenséget láttak, amelyből tulajdonképen csak az álom volt élményszerű. Érdeklődésüket csak az ragadta meg. Így az alvás és álom egy fogalom lehetett, melynek jellegét és nevét az álom adta meg.
Erre annál is inkább gondolhatunk, mert az alvásnak álomra való eltolása a kínkerülés elvének felel meg. Az álom az alvásban, abban a fiziológiai állapotban, amely kívülről tekintve annyira hasonlít a halálhoz, életet jelent. Amíg az álom vágyteljesülés és élet, addig az alvás a magyar nyelvben a szavak mellékzöngésével: halál, élettelenség. Az alvás, mint illetékes helyen olvassuk: alit, altat, ótat, alutt, elojlik, a gyertya, alut, olt. Pázmánnál: Az aluvásban halottakhoz hasonlók vagyunk; Meliusz Péternél: Ha gyökerét főzed, iszod borban, bolonddá tészen, elalutt, mint egy holtat.
*
Ma a pszihoanalízis negyedik évtizedében Magyarországon a hivatalos tudomány a pszihoanalízist nem míveli, arról még «zökkenésmentes irodalom» sem tesz tanuságot.
Attól tartok, hogy az a bizonyos józan magyar kritikai szellem nemcsak lassúbbá tette a pszihoanalitikus tudomány menetét nálunk, hanem azt csírájában elfojtotta.
De az élet szétveti a mesterséges gátakat.
Miközben a magyar ifjúságnak nincs módjában, hogy a pszihoanalízist a magyar főiskolán megismerje, addig a lélekelemzésnek külföldön elismert egyik legelső mestere magyar orvos lett, akinek az újvilágban módot adtak az oktatásra, és akihez évek óta a világ minden tájáról Magyarországra járnak tanulni.
És miközben nemzeti érvekre hivatkoznak, íme megcáfolja ez érveket maga a nép nyelve. Tudom, hogy abból, amit itt elmondhattam, messzebbmenő következtetést levonni nem szabad, de kár annak a népnek tudományt kereső ifjúságát a pszihoanalízistől visszatartani, amely nép lelkéből két olyan szó tudott fakadni, mint álmot szőni és álmot fejteni.
[*]