Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám

Marconnay Tibor: Ehagyott nő panasza

Oly nagy az én szomoruságom, mint a siető kiábrándulás,
mint a közönyös, megállithatatlan alkony.

Valaha engem szeretett az én szerelmesem
s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok
az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.

De nem lehet arra kérni a napot, hogy el ne bucsuzzon,
mikor elérkezett az alkony ideje:
ezért tártam én is hiába két karomat
távozó kedvesem felé: nem törődött velem
s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.

S most elhagyatva vergődöm lezuhant trónusom porában.
Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet
s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében
megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.

Ó, mily paránnyá lettem egyszerre, bizonytalan! Senki!
Most nem a szerelmesem szemével látok,
hanem a magam alázatos, tétova pilláin át
dereng az életem.

S most már tudom: igy kell hogy lássak egész a halálig.
Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom
testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.

A tél kuszik szívembe. Borzalmasan fázom.
Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál.
Igy kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát.
Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem
mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.

S csüggedten, zokogva várom a Hajnalt,
mely talán elüzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit,
megmutatja, ki vagyok s megtanit egyedül járni.