Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám
Ti nem hiszitek el az én szomoruságomat,
nem is hihetitek. Messze van és ezer
homály takarja.
Csupa zavar van köztünk. Irigyen gondoltok
ragyogó szavaimra, melyek a kacagást, a vig
életet dicsérik.
És arra gondoltok, hogy apám gazdag ember,
de azzal már nem törődtök, hogy el kellett hagyni
atyámat, anyámat s mindenkit, akit szerettem
s el kellett hagynom szülőfalum gyönyörü
mezőit is, melyek ha eszembe jutnak,
zokogva riadok.
Mit tudtok ti arról, hogy minden órában
éles tüvel szurja szivemet a bánat
azért, mi visszahozhatatlan.
S mit tudjátok ti, átvirrasztott
éjszakákon mint reszketnek idegeim,
ujjaim sajognak az irástól s szemem véresen
izzik, mint a parázs.
Mit tudtok ti az én szenvedésemről,
amely gyötör, hogy lelkemet kiterjessze
messze fölétek, a magas világba,
ahogy kiterjeszti szárnyát a sas.
Bizony, most unalmas nektek e Lélek.
De ha majd Gyötrelmem utolszor vonaglott,
megüt bennetek elektromos árama:
«Ez költő volt.»
S megértitek: szegényebb lett az élet.
És gazdagabb. És hosszu idők multán
kimondja egynémelyitek:
«Föláldozta magát. Bár a martirság ellen
fente mindig szavát.» Hamis idézetekkel
lesz tele szájatok és nagyszerüen árva
hantomra hullatjátok ostoba könnyeiteket.