Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám
A sógorom, feleségem unokabátyja, Magas Rezső huszárezredes magasranőtt, lomha, savanyúkedvű ember volt. Termetére vonatkozólag mindig az volt az érzésem, hogy betegesen magas, ormótlan és üres, s hogy elhatalmasodott dudvára emlékeztet. (A fülei olyanok, mint az összes Rezsők fülei: nagyok és rosszul sikerült töpörtükhöz hasonlatosak. Kifordított fülek.) Viszont ez a hatalmas dudva - és ezt nem lehet tagadni, - csendesen beszélt mindig és rendkívül kellemesen. Igéző orgánuma volt, az embert valami részegség támadta meg lankadt hangszálai dörmögésétől... - “Olyan a hangja, mint egy olyan jó öreg ütőóráé", - mondotta róla egy alkalommal feleségem s emlékszem rá, mikor ezt a megjegyzést tette, furcsán mosolygott.
Csakugyan ez a hang az egész barbár jelenséget mintegy beborította arannyal. - Egyszer nagy társaság volt nálam s Rudi is ott volt, (akkoriban még járt hozzánk) - s mihelyt kitette a lábát, az összes nők róla kezdtek rajongani. - Micsoda harmónia! - áradozott egy fiatal, könnyű kislány. - A meghasonlott emberek kényszerű harmóniája, - jegyeztem én meg erre rögtön felfelé ráncolva homlokomat. Csak melyik ló bírja el ezt a nagy marhát? - kacagott egy eredetieskedő fiatalasszony s én ezen a turbékoláson éreztem, hogy irígyli a lótól ezt a súlyt. Egyszóval: az asszonyokra nagy benyomást tett mindig... - ez kétségtelen volt. - Meglököd a könyököddel őket és feldőlnek, - mondottam neki egy ízben, amire viszont úgy nézett rám, oly állati szomorúsággal, hogy megsajnáltam őt.
Mikor én a Hermiónéval való találkozás után másnap beléptem hozzá, egész hosszában ott feküdt kibontott ágyán felöltözve. Hollandi gyárakban láttam így a nagy darab puha-sajtokat heverni. - Jöttömre meg se mozdult.
- Szervusz, - vetette oda nekem, szinte közönnyel.
- Mért fekszel ott az ágyon felöltözve? - csodálkoztam.
- Nem akartalak megsérteni, - felelte ő s türelmetlensége jeléül lehúnyta szemeit.
- Ezt nem értem...
- Ha egyszer olyan bölcs vagy és reggel tízre adsz találkát...
- Tőlem mindenki bölcseséget vár, - ami nyílván gúny, - vágtam a szavába izgatottan. - Hogy ennek egyszersmindenkorra elejét vegyem, van szerencsém kijelenteni, hogy ostoba tökfilkónak tartom magam...
- Ahhoz jogod van, - vetette ő oda hanyagul. - Csak éppen annyit vegyetek tudomásul végre, hogy nekem is van dolgom, hogy nekem reggel a kaszárnyában kell lenni... Most pedig parancsolj!
- Nézd, Rudi, - hát nem üzenhettél volna át, mikor itt lakom én is a szállodában? Melletted! - Ezért maradtál itthon?
- Kényes és bölcs emberekkel én nem bíbelődöm - mondá. - Ezt hitted volna, vagy azt hitted volna... a köztünk levő távolságot akarom növelni, - vagy nem akarok veled találkozni... No ülj le, Lajlikám...
- De mért fekszel uniformisban?
- Ha jön az orvos...
- Ezt nem értem...
- Mindegy. - Nem kívánok érdekes lenni. - Parancsolj leülni és mivel szolgálhatok?
Leültem.
- Reggeliztél már? - kérdezte még.
- Minden rendben van.
- Akkor gyújts rá és beszélj. - Rágyújtottam tehát, azon tűnődve, hogy hol is kezdjem?
- Te így, ahogy élsz, - voltakép mindenedet elpazarolod, Rudikám - kezdtem.
- Hát ehhez mi közöd? - kérdezte.
- Ne érts félre, - ezt én nem kárhoztatni akarom, sőt helyeslem...
- Az mit sem változtat...
- Tudom, tudom. - De ha egyszer szeretek olyasmivel foglalkozni, amihez nincs közöm...
- Feltéve, hogy ezt megengedik Neked, - mondá és felült az ágyon. Sápadtan, bosszúsan nyúlt egy cigaretta után.
- Voltakép azzal kellett volna kezdenem, hogy én csodállak és irígyellek Téged - és voltakép Rólad szeretnék példát venni, Rudikám, - úgy szeretnék élni, ahogy Te, - magyaráztam. - És ez nem tréfa, - biztosítlak!...
- Nem hagynád már abba ezt az örökös komédiát? - rivallt ekkor reám bosszúsan. - Mit akarsz Te tőlem?...
- Mindjárt megtudod, - még pedig egész pontosan...
- Téged az anyám küldött! - kapott ekkor észbe. - Ja úgy! - kiáltotta nyersen.
- Úgy van, Pajtikám, - kaptam a szón. - Csend lett erre.
- Akkor beszélj! - határozta el magát, mélyet szippantva cigarettájából.
- Te vagy az egyetlen, aki helyesen élsz közöttünk - és ezt az anyádék persze nem akarják belátni, - kezdtem el újra. - Élsz, amíg élsz, - de legalább jól éltél... - - Barátságos, gúnyos mosoly játszadozott ajkai körül.
- A kutyámnak se kívánom, - mondotta szelíden.
- Majd én bebizonyítom Neked, hogy boldog vagy!... - magyaráztam nagy hévvel. - Hisz azért jöttem. - Nézz ide, Rudi! Ha én Veled beszélek, szinte az az érzésem, mintha asszony volnék, - helyesebben: egy alacsonyabbrendű lény... melletted, ki maga vagy a férfiasság! - És ezzel kellett volna kezdenem! Mert ez mégis csak jelent valamit, - nem? Legalább is annyit, hogy egy ilyen rongyos megalázkodó, mint én...
- Nem értem! - Ki előtt kell Neked megalázkodni?
- A feleségem előtt elsősorban. - Ámulva nézett reám.
- A Te feleséged egy áldott, jó teremtés, - jelentette ki csendesen. - Hallgattunk. - Vagy megváltozott? - kérdezte.
- Ebben nem igen lehet megváltozni, pajtás! Aki jó, az jó...
- Akkor mi bajod vele? Vagy megőrültél, Lajlika?
- Nem mondasz rosszat! - Az még a kivezető út, - az még a kivezető út, - feleltem nagyon komolyan, szinte meghatottan.
- No beszélj, - mi bajod van? - kérdezte ekkor résztvevőn és végleg feltápászkodott.
- Helyben vagyunk! - kiáltottam ekkor. - Most érkeztem meg a szívedig, - most beszélhetek, Rudi...
- Milyen egy aljas gazember vagy Te, - nevetett.
- De mért?
- Voltaképpen mi az istennyilát akarsz Te tőlem? - kiáltotta vadul, kedvteléssel.
- Én beszéltem tegnap reggel az anyáddal és azt mondtam neki: Idus néni, én el akarok válni a feleségemtől. Erre, persze, mint az várható is volt: nagyon megijedt szegény. Ő is rögtön azt kérdezte, hogy megőrültem-e? - Várjon, Idus néni, csendesítettem. Mi volna, ha a Maga haszontalan Rudija viszont elvenné az én Frederikámat? Gondolja csak meg! - Először is, nagyon kedvelik egymást, mint azt Maga is tudja. Frederika folyton védi Rudit, mikor maga szidja, - igaz? - Másodszor: a feleségem vagyona érintetlen. - Anyád csak nézett rám, - egész el volt hülve, ami természetes. Csak később eszmélt reá, hogy voltakép kétségbe kellene esnie erkölcstelen ajánlatomon. De nem nagyon esett kétségbe, az az érdekes. Én, tudod, mintha a hangjában olyast éreztem volna, hogy ő igenis, ő hajlandó volna a dologról holnap is beszélgetni, ha volnék oly szíves és még egyszer előhozakodnék vele... - Csakhogy én a tizenkettes gyorssal már jöttem is fel Pestre... - - Na mit szólsz, Rudi?
- Te szóval még tegnap reggel Barackán voltál? - kérdezte a huszárezredes gyanakodva, lassan.
- Mit csodálkozol ezen?
- És hogy kerültél az állomásra?...
- A ti két szürkétekkel. - Csillag, vagy hogy hívják az egyiket...
- Úgy? - Rudi nagyokat szippantott. - No lám! - mondotta.
- Mit, no lám? - Nem értlek, Rudi! Mit hüledezel annyit?
- Te el akarod adni a feleségedet? - kérdezte sógorom.
- Nézd, Rudi, érts meg engem, - mindent én el nem magyarázhatok. - A látszat elég piszkos, - ezt elismerem, - mondottam meghatva - de a szívem, az tiszta, Rudi. - Már most, mit mondjak el először abból, ami a szívemet nyomja? - És lehet azt kifejezni egyátalán?
- Nem lehet, - ez igaz.
- No látod, Rudi. - Reggel, mikor felébredek, mindig dühös vagyok... És ennek bizony nagy jelentősége van... Én elhibáztam az életemet, Barátom!
- Még az is baj? - gúnyolódott.
- Neked nem, mert Te nem hibáztad el, - biztosítlak! - Te szabadjára engedted démonjaidat. DamonaV men eidon jerein tou-touV touV upo tvn Jevn paralipomenouV - mondja valaki az ókorban. Láttam, mikor a démonok vezették az Istentől elhagyottakat. S Téged azok visznek ma is, Rudikám. Gondoltam magamban tegnapelőtt este, - hátha talán elég is egy embernek ennyi egy életre? Meg lehetsz elégedve azzal, amiben részed volt, - mi kell Neked több! - S most jövök én, ha ugyan még nem késő! - Szavaim úgy hangzottak, mint a követelés.
- Mit beszélsz? - csodálkozott Rudi.
- Hogy neked ennyi elég egy életre... - kezdtem újra. - Miután több nem jár! - tettem hozzá, szinte fenyegetőn.
- Dehogy elég! - kurjantott ekkor a sógorom s fekete szeme nagyot villant: mint valami fekete villámlás.
- A kutya Úr-Istenit! - be akartok engem kasztnizni? - kiáltotta s az asztalra csapott.
- No látod, Rudi, - no látod, - hát még én! - nyögtem kimerülten. - Hallgattunk megint.
- Gyujts rá, - indítványozta egy idő után megvetőn, jószívűn.
- Mikor diák voltam, - voltam én is szerelmes, Rudi, - vettem ekkor fel a szót, rokonérzésétől egészen ellágyulva... Gépírónő volt, - ugyanabban az irodában dolgoztunk... Egyszer aztán, Isten a megmondhatója, miért tettem? - elmentem látogatóba a szüleihez. Az anyjának zöld haja volt és krumpliszag volt náluk. Ez pedig beadott nekem. Hogy hát mit? - ez legyen az én karriérem? krumpliszag? - És ezzel ott vége is lett az életemnek, - megértettél? Kezdődött a jólét...
- A kínai bölcsészet szerint, Rudi, - folytattam a magyarázatot, - kétféle lélek lakik az emberben. Az egyik él, alacsonyan, lenn, - a másik figyeli. Már most: ha erősebbnek bizonyul az, aki figyel, - mondom én, - akkor megette a fene ezt az egész életet, - tudod? - Most pedig adj nékem egy kis pálinkát, valamit, - egész hideglelős vagyok...
Rudi valósággal megbabonázva botorkált ruhaszekrényéhez. - Szemmelláthatólag nem tudta, hova tegye, amit hallott.
- No és hát, - most mi lesz Veled? - kérdezte a ruhaszekrényből.
- Nem tudom, nem tudom, Rudi, - talán megölöm magam, - feleltem. - Vagy tudsz egyebet?
- Ha valaki tőlem
- Vagy hagyom magam elzülleni, pajtás, - folytattam, - ahova visz a pokol, oda megyek! - Végre: ez is megoldás talán...
- Nem lesz az Neked való, - sandított rám furcsa mosollyal, mialatt betöltötte a “hazai törkölyt".
- Mi van ezen nevetni való! - kiáltottam rá.
- Keménység kell ahhoz, Lajlikám, - no, prozit! - emelte reám poharát. Előbb kóstolót vett, majd egy nagyot hörpintett. A kettő között pedig oly zordonul nézett maga elé: mintha épp most akarna belenézni abba a bizonyos keménységbe. Majd rögtön újra töltött magának s az egész pohárkát úgy öntötte le magába, mint egy üvegbe: anélkül, hogy nyelt volna, anélkül, hogy csak meg is moccant volna ádámcsutkája.
- No lám, - mindezt pedig szépecskén megtanuljuk, - határoztam én magamban. - Meg ám - a kutya Istenit! Mindent megtanulunk és ha ördög és pokol lesz is, amit tanulni kell...
- Súly kell ahhoz, Lajlikám, - felelt a sógorom mintegy gondolataimra. - Súly kell, - ismételte és megint csak oda ült le: bevetetlen ágyára. - Te pedig könnyű vagy, akár a hab, - azért nem mehetsz Te lefelé, Lajlikám!...
- Igazad lehet! - sóhajtottam. - Cigarettáztunk.
- Itt kell rostokolnom, amíg az a tetves orvos ide nem dugja a pofáját, - panaszolta.
- És mért?
- Hajjaj! - mondá és legyintett. - Szigorú az új generális, - tette hozzá és egy mélyet, nagyot sóhajtott.
- Szóval mi a te tanácsod? - tettem fel a kérdést egy idő után.
- Megcsaltad már végre-valahára azt a jó feleségedet? - kérdezte erre égő gyufája mellől.
- Nem én, Fiam. - De nem is vagyok hajlandó!
- Akkor mit akarsz? - hahotázott.
- Ne viccelj, Rudi!
- Te vén baba! - mondá és felém dobta kétujjával az égő gyufát. - Felháborodva ugrottam fel.
- Aztán mi legyen? Hazudjak neki? - ordítottam.
- Te marha! - kacagott.
- Hát nem írtóztok akkor kinyitni a szátokat? Mikor minden szavatoknál remegnetek kellene s egy óráig mérlegelni minden szót, hogy nem árul-e el benneteket? - kiáltoztam s felháborodva száguldottam fel-le a szobában. - Nem adja-e ki titkaitokat, nem csúszik-e ki mellette még egy másik jeladás is arról, hogy hol bújkáltok s milyen köpenyek alatt? És végül, - nem írtózol, édes Rudi, - hogy mihelyt kicsúszott a szádon valami, ami árnyék volt Benned, - hogy akkor jóvátehetetlen kárt okoztál valakiben? - Hisz Te is voltál nős ember!...
- Az ember befogja a pofáját, Lajlikám, - az nem megy máskép, Fiam, ha csak meg nem akarsz dögleni! - válaszolta sógorom nagy kényelemmel.
- És hazudik? - Összevissza hazudik az ember?
- Természetes! - csapott le nagy élvezettel. - Csodálkozva néztem rá. - Ilyen okos ember vagy? - hüledeztem magamban.
- Te fiú! - mondta nekem egyszer az apám. - Ha egyszer neadj' Isten, mégis csak feleséged lesz, hogy el ne menjen az eszed és valahogy el ne mondd neki, hogy szeretőd is van... mert nem az a biblia, amit ezek a modernek tanítanak...
- Úgy?
- Úgy-úgy, Lajlikám. - Az öregek is éltek, Lajlikám, - és az se volt mind marha, fiam, - és azok már mégis csak kitanulták valahogy, hogy hogy is kell itt élni... - mondá sógorom. Most már hevesen, szenvedélyesen egyre ivott. - Az életről volt szó: elemében volt tehát.
- Praxis, Lajlikám, praxis - te marha! - ordítozta. - És nem elméletek. - Ez nem egyetem, Lajlikám... Ezt az útat csak az ismeri, aki ismeri, Lajlikám... - Közben nevemet állandóan azzal a gyalázatos passzióval ejtette ki, - mintha meg akarna becsteleníteni tulajdon nevemmel.
- No és az asszony? - kérdeztem.
- Azt én nem tudom, - felelte azonnal.
- Az is hazudjon?
- Az ű dóga! - Törje ű rajta a fejit... - És magyaros, bitang ravaszsággal kacsingatott felém.
- Úgy, úgy, úgy, úgy, - mondottam én ekkor és kibámultam a téli reggel szürkületébe. - Nem is szólnék talán, ha mindez nem volna oly iszonytatón közönséges, Rudikám! - Az emberek így valahogy szoktak gondolkodni, - tudjuk, Rudikám!...
- De a kutya Istenit, - csapott ekkor Rudi az asztalra. - Hát csak szenvedésnek van ez az egész hóbelevanc? És ezt Te elhiszed? - Hát nem inkább tehén volnék akkor? - s a szemeiben megint baljós tűz csapott fel.
- Zabolátlan gyerek vagy Te! - mondottam én néki eltűnődve, szinte érdektelenül. - Kegyetlenül hahotázott.
- Persze, hogy az vagyok, a kutya Úr-Istenit! - hasított belém, mint a mennykő! - Csak nem lopjátok ki a zsebemből a tulajdon életemet, - mint annak idején a gouvernante-ok... Szerencsém, hogy rájuk másztam legalább... Voulez-vous obéir? Voulez-vous obéir? - folyton ezt hallgassam, egy életen át? - Sógorom lihegett a visszaemlékezés dühétől.
- A napokban egy újságárús-gyerek leült a villamos lépcsőjére és szájharmonikázott. Azt láttad volna, hogy az hogy röhögött közben... - Te világ rossza, - menj le! - mondta neki a kalauz. Semmi eredmény. Erre adtam neki egy forintot, - vegyen jegyet magának. Ez egy boldog gyerek, - mondtam én magamban...
- És mért adtad akkor a forintot? - kérdeztem.
- Mert a boldogság jutalmaztatik, Lajlikám, azért. - A boldogtalanság pedig büntetésben részesül - és ha majd ezt tanítod azon az egyetemen, akkor okos ember leszel előttem is!...
- Te mindig azt mondod, hogy szerénynek kell lenni, - hát lehet ebben szerény az ember, a kutya Istenit! - toporzékolt.
- Éppen ebben akarsz Te szerény lenni? - folytatta, miután újra ivott. - Akit kívánok, azt kívánom... épp ebben legyek én szerény?
Úgy hallgatott el, mint egy megbántott ember...
- Ha Ti egy szerencsétlen embert láttok, - az Nektek önigazolásul szolgál, - ami természetes, - mondottam csendesen, megtöretve ettől a jégesőtől.
- Természetes! - villant sötét szeme.
- A szerencsétlenség különben is alkalmat ad, hogy korholjunk és tanácsot adjunk... Mindez az okosság talán okosság is, csak éppen nem konveniál nekem, - tettem hozzá kedvetlenül. - De beszéljünk konkrétumokról. - Mi lesz ajánlatommal?
- Majd meggondolom, - válaszolta komoran s e pillanatban mégse nézett rám. Most láttam csak igazán, - hogy ez a szabadsághős, hogy milyen züllött ember ez...
- Felcseréljük állapotunkat, - annyi az egész, - mondottam én ekkor nagyon udvariasan.
- No és Frederika mit fog szólni?...
- Egyensúlyozott lélek - és ez már valami, Rudikám. Lásd, más molett hitvesek laposan terülnek el, mint a tepsi. Ő ellenben tevékenykedik, mozgásban van - és benyit, mint a szélvész. Erre mit tesz az ember? Hozzányúl a lelkéhez és megadja neki a tempót. Ennyi az egész. Erre ő azonnal egyensúlyba billen, - egy másik egyensúlyba, biztosítlak. Szívesen és könnyedén. - És ezt tettem eddig én, Rudi, -
- No és a gyermekeid? - jutott sógorom eszébe.
- Azokat én Neked ajándékozom, - feleltem azonnal s jéghideg szívvel. - Erre rám bámult s egy kicsit el is mosolyodott: valahogy hitetlenül.
- Ne csodálkozz, ne csodálkozz, - kiáltottam ekkor. - Te nekem itt prédikáltál és én meghallgattalak, - folytattam haraggal. - Csakhogy láss csodát, Rudi! - Én még szabadabb vagyok, mint Te! Ha Te szabad vagy, - akkor én hétezerszer vagyok az! Én a semmiséggel nézek farkasszemet, - megértettél? - kiáltoztam egész belepirulva. Úgy szenvedtem e pillanatokban, - nincs az a purgatórium, amelynek tüze úgy égetne. Csaknem megeredtek könnyeim a fájdalomtól.
- Jóságra van szükségem, Rudi, - mondottam néki megtörve. - Arra a jóságra, mely utamra bocsát. És soha többé utánam se néz, hanem hagyja, hogy belevesszek a semmibe...
- És aztán? - kérdezte Rudi megilletődve.
- Ahogy a Sakuntalában imádkoznak, Rudikám, - és épp a szerelmi megdicsőülés pillanatában: “Add, hogy soha többé ne kelljen élnem".
Hallgattunk egy ideig. Rudi tűnődött: úgy éreztem, hogy most akár szerzetesnek is elmenne. Barna szeme borúsan aranylott.
- Igen, Rudi, máris megkönnyebbültem, - megszabadultam valamitől, - érzem... A tagjaim megszabadultak... - lelkendeztem - fel-alá járva előtte.
Odakünn, a másik szobában ekkor sarkantyúpengés hallatszott.
- A szentségit neki! - kiáltotta Rudi s mint egy iskolásgyerek, rögtön az ágyra vetette magát. - Herein! - kiáltotta dühösen a kopogásra.
- Menj, menj, menj, - suttogta felém, mikor a legény belépett és az orvost jelentette.
- Holnap reggel tízig várom a választ, - vetettem oda neki, mivel se törődve, majd cilinderem felcsapva fejemre, köszönés nélkül távoztam.
*
A Belvedere-Hotel földszintje akkoriban mulatóhellyé volt átalakítva s oly furfangosan, hogy az első emelet lakóinak csak éppen ki kellett nyitniok szobájuk egyik ablakát - s onnan, mint valami páholyból nézhették végig az előadást. Magam ugyan a második emeleten laktam, de a mulatóhely nesze mégis csak át-át szüremkedett hozzám előző éjszaka, aminek következtében keveset aludtam. Minduntalan elaludtam s minduntalan felébredtem újra s miféle neszekre? Női kacagást véltem hallani, majd apró, futamszerű, üveghangú sikolyokat - s az éjszakám javát azzal töltöttem el, hogy igyekeztem meggyőződni felőle, vajjon csakugyan jól hallom-e, amit hallok? - Gyalázatos és mégis bűvös éjszaka volt. - Körülöttem, alattam aléltan áramlott az élet, mint a tűzpatak... s én, bár ezt éreztem, mégis meg voltam mentve tőle. Mint egy semiramis-ágyon felhúztak engem ebben a kis kalitkában ide, a sötétbe, - fel, fel és egyre feljebb! - én tehát a hideg űrben voltam s ők odalenn a tűzben. Némely pillanatban úgy képzeltem, hogy rózsákkal van behintve ágyam és szobám s oly erősen szimatoltam utánuk, hogy érezni véltem jóságra emlékeztető illatukat.
Volt azonban olyan pillanatom is, - mikor csak hajszál választott el, hogy agyon nem lőttem magam.
Hajnali három óra felé aztán valami olyat hallottam, ami már pozitív észlelet volt, amiben nem lehetett többé kételkednem. S ez végre egész határozott irányba terelt: az élet felé.
- Ach Gustl, Gustl, Gustl, - suttogta valaki a folyosón s éppen az ajtóm előtt. Utóbb még hallani lehetett az asszony suhogását s a férfi puha, nehéz lépteit a folyosó szőnyegén. - Óh, ez a tűzfolyam!
- Vajjon hova mentek? - gondoltam meghatva. S nyomban ellenállhatatlan vágy támadt reám, hogy felugorjam az ágyból... utánuk fussak s igyekezzem, hogy most mindjárt megismerkedhessem velök.
- Csontfényű nyaka lehet! - villant belém s a képzelet irtózatos ereje valósággal megrémített. S mint a hipnotizáltat, fogva tartott, lenyügözött, odaláncolt... mozdulni se tudtam.
Máskor én ily esetben kinevettem volna magam érzelgősségemért - ...Ma azonban már sokkal óvatosabban bántam én magammal.
- Nagyot fordult az élet! - nem az vagy többé, aki voltál, - csikorgattam a fogaimat... El ne feledd!
- És inkább érzelgős légy, mint átkozott!
Ilyféle gyönyörök és szenvedések között múlt el az éjszaka.
Mikor tehát másnap kiléptem sógorom szobájából, úgy határoztam azonnal, hogy tizenkét óra lévén, most azonnal visszamegyek szobámba és éhgyomorral lefekszem, - hogy aztán annál nagyszerűbb étvágyam legyen, ha majd felébredek... Jól kialszom magam - s majd akkor talán határozunk is a továbbiak felett. - Nékem különben is semmi se sürgős!
Odakünn úgyis borzongatós, ködös, téli világ volt. Nem volt jó kinézni az ablakon. - A köd napok óta lapult, settenkedett, - a város utain ide-oda vonult... Nem akart semmikép eltakarodni. Mintha felsőbb hatalmak arra ítéltek volna bennünket, hogy ezentúl takaró alatt űzzük üzelmeinket...
Mindenesetre lementem előbb a szálloda portásához, s megbíztam, hogy telefonáljon az egyetemre. “A méltóságos úr beteg, vakbélrohamai vannak, - ma délután szanatóriumba viteti magát," - írtam fel neki egy cédulára. Ez rendben volna tehát. De mit csináljak Frederikával? - jutott eszembe. Tegnap este óta itthon van, - nem tudja, mi van velem, - képes rá és még a rendőrséggel kerestet. - Óh, hogy az embernek egy szabad lélekzete nincs a földön! - keseregtem. - De nem baj! - bízzuk a sorsra, - határoztam aztán. - Ilyen a kalandorok élete, - bíztattam magam. Nem megy máskép!
Ilyképen megnyugodva végre felvitettem magam szobámba, - ott azonnal levetkőztem, - aztán gondolattalan gondolatokba merülve elszíttam egy finom cigarettát. Hogy jobban tudjak aludni, még egy pohár keserű pezsgőt is hozattam be magamnak... s kibámulva a ködfüggöny határtalan szürkeségébe: Isten felé emeltem poharam az ablak előtt. Miután magamba öntöttem a pezsgőt: - a poharat jó lett volna odavágni, csak épp hogy ez túlontúl rossz bizonyíték lett volna nekem. - Elmosolyodtam tehát s nyugodtan letettem szépen. - S gyors mozdulatokkal bebujtam az ágyba.
Mint hallgatóim elbeszéléséből tudom, Weinréb tanár úr, az esztétika tanára nálunk a filozófián, gúnyos megvetéssel szokott nyilatkozni oly írókról, akik álmaik leírásával mulattatják, illetve “bolondítják" olvasóikat. Szerinte ez már olyannyira hálás terrénum, hogy csak dilettánsokat csábíthat. “Az álmok önkénye s a tehetetlenségé, vonzzák egymást. Nem tudok írni, - eszembe jut egy álom, - megvan a lökés, döcögök tovább!" - szokta évről-évre gúnyosan megjegyezni, - s talán igaza is van ebben. Nos Weinréb tanár úr, - íme: én mégis megírom itt e délelőtti mélyálom álmát, részben mert jól esik, részben mert azt célszerűnek találom.
Álmomban egy hatalmas csillagot láttam ijesztő közelségben forogni magam előtt. Szédítő sebességgel forgott, őrjöngött, szinte táncolt s tán e gyorsaságtól is: különös fényben, egy világos citrom színében tündökölt. - Ez a Sziriusz! - magyarázta valaki a hátam megett, - most van delelőjén. - Mit csinál? - kérdeztem én, - mért forog ilyen eszeveszett tempóban? - Ki akarok teljesedni, - válaszolta váratlanul a csillag. S alig hogy ezt kimondta, máris egy másik kis csillag pattant ki feszülő testéből gömbölyűn. Jajveszékelő kiáltás volt erre hallható. - Jaj, nem ezt akartam, nem ezt akartam, - jajongott a csillag s tovább forgott, még ijesztőbb gyorsasággal, szinte megbomolva.
Ennyi volt az álmom, Weinréb tanár Úr! Mialatt aludtam is, úgy megrázott, mintha halottaimból akarna ébreszteni. Éreztem, hogy facsaró egy víz vagyok... Mikor pedig csakugyan felébredtem végre, - későn délután, - valósággal kábult voltam tőle.
*
S mégis! Micsoda boldogság délután ötkor a sötétben felkelni! - Mikor már minden elmúlt! - s borzongani! Tévetegen, kábultan nézni körül, - nem tudva, mihez is fogjon az ember? Minden sötét köröskörül. A zaj odakinn: - már a fáradt életé, - elhaló!
S aztán ott ülni még egy ideig az ágyon, félálomban. Az ember az éjszakából éjszakába lép. S mintha felvágta volna ereit: boldogságot érez afelett, hogy pusztul... Jó így pusztulni! - S nem számot adni róla senkinek. S nem hazudozni, hazug mosollyal: - Köszönöm kérem, jól érzem magam!
A sötétség árad s mintha emelné az embert, - míg a szemben levő palotákban fel nem gyujtják a villanyt. Olyan ez a fény mint a tűszúrás s a bizonytalanság visszaretten tőle.
- Ha már be vagyok ebbe az átkozott testbe zárva s nem szökhetek ki belőle s nem áradhatok szét belőle, hogy elterjedjek e világ felett, mint füst a víz felett, - egy edénybe vagyok zárva, le vagyok pecsételve és egy tóba vagyok dobva, mint az ezeregy éj szelleme... és hiába dörömbözök és kiáltom: Salamon király! Salamon király! - jó leszek, eressz ki!
- akkor legalább jó kényelmesen elhelyezkedem itt és arra törekszem, hogy bóbiskolva töltsem napjaim. A két álom között álomban. S csak rólam van-e szó?
Nem vagyok rossz ember, nem, nem - s ezt ma látom csak egészen tisztán.
A napokban egy szegény lélek csatlakozott mellém a Váci-utcán. Sokat beszélt - úgy látszik, várt valamit attól, hogy beszélhet. Ahova mentem, velem tartott, hogy néki ma délután éppen semmi dolga. Végre úgy határoztam, hogy betérek előle egy házba, - kijelentvén, hogy látogatóba megyek... - Bebujok a lépcsőházba, ott időzöm néhány percet, - s majdcsak elmegy addig Isten hírével... Egy kávéháztulajdonos eszelős fia volt. Nem is éppen eszelős...
A döntő pillanat előtt azonban ránéztem a fiúra. Szemei boldogan csillogtak... Egy húsvágó-gépről beszélt. S ha most eleresztem, - felriad az álomból. Úgy fogja érezni magát, mintha jég zuhanna reá, - a reménytelenség! Riadozni fog, mint a megzavart inga... Úgy fog utánam nézni, mint a szegény a gazdagok után. Mit vár tőlem? Nem tudom. De annyit biztosan elvár, hogy ne kelljen még jobban szédelegnie... és esengenie valami után, ami otthagyta őt s csak a félszívét vitte magával s nem az egészet!
S akkor, ott az utcán segítettem neki, hogy ne kelljen egyhamar felébrednie. Gépekről beszéltem neki, hosszan, különböző gépekről. S még el is kísértem egészen a kávéházuk ajtajáig.
*
Felkelés után mindenekelőtt megittam pohár vizemet.
Aztán meleg fürdőt vettem, borbélyt hozattam s szinte újjászületve ültem az asztalhoz reggelizni. Teát ittam s egy imbiszből válogattam hozzá - s roppant kényelmesen elüldögéltem mellette. Közben az az ötletem is támadt, hogy a csillárt eloltom s csak az éjjeliszekrény lámpáját hagyom égve: legyen sötétség! - És lőn sötétség.
- Szabad vagyok! - éreztem. A tagjaim egészen szabadok! - állapítottam meg. - Az a mázsányi súly pedig nem húz le engem többé, - határoztam. Nem, a kutya Istenit!...
- És ha belém fészkelődött a rossz? Annak is épp itt az ideje, - a végső ideje! - fenyegetőztem. S ezzel felállottam az asztaltól. Biztonság okából még alaposan megvizsgáltam revolveremet is, - aztán kimentem a szobából. - Semmire nem volt gondom többé.
- Poggyászom pedig nincs! - ujjongott a szívem. S még csak rá se köpve senkire, kiléptem az utcára.
A lámpák karácsony közeledtét hirdetőn pirosan, melegen világítottak felém a köd alól. - Az úttest viszont fényes és fekete volt... az vezetett engem - s történetesen épp a Bazilika hatalmas tömbje alá. Ott megálltam.
- Ilyen a kalandorok élete! - ujjongott a szívem. - Körülnéztem. A Zrinyi-utcán senki, - egy lelket nem lehetett látni sehol: akár ünnepnapok estéjén. Az úttest feketén csillogott s a lámpák felette hatalmasan lobogtak, mintha egy kihalt városban a szellemeknek világolnának.
- Ego sum via, veritas et vita, - olvastam ekkor a templom feliratát. S megborzongtam. - Régi szózat ez, régen ismerem.
Tizenegy éves kölök voltam, - akkor még parasztgyerek, - mikor a gimnázium felrándult Pestre megnézni a híres bazilikát.
- “No füles, fordítsd le nekik a feliratot!" - parancsolta a tanár nekem első eminensnek, - “menj fel a lépcsőn és állj fel a magasba", - nevetett. S én felmentem és lefordítottam.
S erről az epizódról viszont egy évvel későbbi időkre: örökbefogadó-szülőimre szállt az emlékezet. S róluk viszont szegény nevelőmre, Wollák Dórira, Isten nyugosztalja őt. Ott állottam a Bazilika lépcsőjén, lehajtottam a fejem, mintha töprengenék s emlékeztem. - Kényszerítettem magam, hogy emlékezzem.
- Ez az ember elzüllött szegény! - sóhajtotta fogadóanyám, valahányszor csak eszébe jutott Wollák Dóri. - Pedig milyen kár érte! - sopánkodott. - Mi az, hogy elzülleni, anyám? - faggattam én akkor ártatlan szívvel. S ő nem magyarázta meg. Ötölt-hatolt, aztán abbahagyta. - Hát nem tudod biztosan, hogy mi az? - álmélkodtam. - Dehogy nem, dehogy nem! - majd megtudod te is! - mondá s mutatóujját vésztjóslón felemelte. A hideg borzongott végig akkor a hátamon. De nemsokára ezek után magamtól is rájöttem e szó értelmére.
Egy alkalommal sörért küldtek le s én kék torna-trikóban leszaladtam az utcára. Szinte látom magamat, szeleburdi, zilált kölköt, amint mellemet dörgölve, lobogó sörénnyel futok a hűvös tavaszi napsütésben s végre megtorpanok valahol. Rettinger-féle vendéglő. S lejjebb egy másik új-eredetű tábla, amely eddig nem volt ott: “A Varga Miklós-asztaltársaság helységei." S lejjebb még egy kisebb tábla, még meglepőbb újdonság: “Wollák Izidor, titkár." - A szívem nagyot dobbant. - Mi volna, ha most viszontláthatnám itt az én édes Dórimat? - éreztem. S mintha a véletlen is segíteni akart volna. Belépek... a söntésben több nagy színes-terítős asztal s körülöttük iparos-asszonyok sárga márvány-arccal, fekete érc-kalapban s oly ünnepélyesen közönyös kifejezéssel arcukon, mintha máris felcicomázott halottak volnának... látszott rajtuk, hogy ők a mulatságot úgy végezték, mint egy zordon kötelességet... de, ami mindennél fontosabb: az egyik asztalnál ott áll, ágál és mered szegény Dóri, sörös-kriglivel a kezében s éppen szónokol szegény:
- A demokrácia! - kiáltja, - Hölgyeim és Uraim! - ez az a kincs, mely e mai társadalom értékét megadja!...
Láthatólag senki sem figyelt reá. Az iparos-asszonyok meg se moccantak. A férfiak viszont vicceket meséltek egymásnak. - S én, - én árva lélek ott állok s az ámulattól már majdnem levelet kezdek hajtani, mint a fa... Ekkor Dóri szeme reám villan - s én a szeme fényén látom, hogy már régen észrevett. - Látod, micsoda kiváló ember lettem én! - mondja tekintete s a hangja még feljebb, bizony még egyre feljebb bugyborékol... - Én pedig lassan lehajtom a fejem...
Akkor én nagyon elpirulhattam s nem is köszöntem néki ennélfogva: amit máig is sajnálok! S úgy rohantam aztán a habzó sörrel, le a föld felé szegezve tekintetem, mintha üldöznének. - Már tudtam, mit jelent az, elzülleni... s mélyen megvetettem őt.
De ma már nem vetném meg őt. - Ego sum via, veritas et vita, - mondanám neki - s talán a nyakába borulnék és sírnék.
(Folyt. köv.)