Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám
Ó áldott Nyomorúság!
mily csöndes legénnyé szépitettél, -
néha nevetésre pirositod bágyadt orcámat:
nem tudni miért? - Bolond legyen, aki kérdi!
Be szép imígyen éldegélni,
vidám szomorúsággal a szívemben
s csavarogni ide-oda, mig megállsz
az egyik uccasarkon, hogy bámulj és
csudálkozz, magad sem tudva okát...
Aztán tovább mégy, befelé nézel
egy kicsit - vén karakán - és halkan
nevetni kezdel magadon, mint aki
nem törődik vele, mit gondol most
az emberek hebehurgyája.
Jó barátom: drága krajcáros Nyomorúság!
- ugyan ki parancsol néked? Te már csak
enyém maradjál, hadd legyél furcsa figura
tünődni furcsa figurákon, - mert lásd úr lettél,
ki nemesebb napokon lovakkal s szamarakkal
parolázgat tölteni becses idejét...
Már bizony igy felséges az élet,
mikor áram kapcsolója nélkül
kibuggyanik a tüsszentő nevetés,
nevetése mi dicső szegénységünknek, -
s ha sirnod is kell, csak vered a dobot:
nevetni már mégis szebb pajtás,
hej nevetni,
mig belé nem pottyanunk szürke koporsónkba!...