Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Baumgarten Ferenc
Példák semmit sem bizonyítanak, mert példákkal mindent be lehet bizonyítani. Az alapelvben, mely a példák kiválasztását meghatározza, tudatosan vagy öntudatlanul benne van már ama principium is, melyet a példáknak bizonyítaniok kellene. A bizonyításnak e módja nemcsak tisztességtelen, hanem lehetetlen is. Akárhány példán ismételjük is meg a megfigyelést, ez sohasem jogosíthat fel egy alapelvszerű megállapítás felépítésére. Hogy a megállapítás bizonyítás erejével hasson, az azonosság ismétlése helyett az összefüggés szükségszerűségét kell bizonyítani. Goethe, Flaubert, Keller és Zola regényeinek nagy példái sem jogosítanának fel, hogy a regényt a kiábrándulás világnézeti költészetének mondjuk, ha különben be nem bizonyítanók, hogy ez a műfaj és ez a világszemlélet szükségszerűen összefüggenek.
Az összes regényhősök, éppen úgy mint szülőik, a regényköltők, a lelkek ama nagy forradalmából származnak, amely az ancien régimet lerombolta, gondolatforradalommal, mint Németországban, vagy akár a tettek forradalmával, mint Franciaországban.
A forradalom előtti idő társadalmának, vagy egész világának valósága nem lényegtelen és nem jelentéstelen, mert többé-kevésbé sikerült, bár végső fellebbezésben mindenesetre reménytelen közeledés volt a valósághoz, az értelemhez, az eszméhez, az istenihez. A forradalmi és forradalom utáni szellemeknek, a jövőt építő aktivistáknak és a multtól megrészegült romantikusoknak azonban heterogén, értelmetlen, csak tényleges, halott alakulatok összesége a valóság, amelyek az igaz értelemmel és a megelevenítő eszmével ellenséges lábon állanak.
A XIX. század összes szellemei Roussea és Kant ivadékai, akármilyen öntudatlan is ez a befolyás és akármilyen rejtélyes úton sugárzott is tovább és akár mint ellenszegülés vagy pedig a fényforrás polarizált elhajlásaként jelentkezett. Rousseau ivadékai, azaz a társadalom teremtményei, azokat az igazságokat, melyekben hisznek, az érzékektől idegeneknek és az eszmékkel szemben ellenségeseknek vélik. Rousseau az egyén igazságélményeinek tiltakozása, forradalma és hatalmi vágya az uralkodó, értelmetlen megszokásokkal szemben: Rousseau a szellemiségnek a hatalom ellen intézett hadüzenete. De ivadékai Kantnak is. Kant archimedesi tette, amellyel a világot kiemelte sarkaiból, hogy valóságunknak nincs szubstanciája és hogy az emberéletet meghatározó igazságok, tehát a tudomány, az erkölcs és vallás törvényei nem építőformái a világnak, hanem csak az emberi szellem ama kategóriái, melyekbe a valóság tartalmait rendezi. A valóság csupán jelenség és az igazság és a valóság csak annyiból igaz és való, amennyiben az emberi szellem veleszületett szemléletmódjának azonosságát jelenti ama formákkal, amelyekben a tartalmakat látta. Igazság és valóság metaszubjektivek, de nem metafizikusok, mint ahogy Kantig hitték, bizonyították és tanították. A világ eszmék és szubstancia nélkül való és az eszmék a világnak nem alkotó kategóriái, hanem csak a szellem regulatív alapelvei. A valóság idegensége az érzékektől és az eszme transzcendentális hontalansága voltak Kant forradalmi megállapításai. A csillagok kitaszíttattak pályájukról, az isten számüzetett az égből, hogy ismét csak a szellem felségjoga helyezze őket vissza. A világot az egyetlen szilárd pontról, a bensőségéről kiemelték helyéből és minden e bensőségen alapul. A megszokások lerombolása a szellemiség jegyében, ez Rousseau. Az eszme hontalansága és a bensőségnek mint egyetlen realitásnak önmagára ismerése - ez Kant.
És a XIX. századbeli regénynek összes hősei Rousseau ivadékai, Kant ivadékai; életük példája és próbája e világnézetnek. Legbelsejük felhívására harcra indulnak a konvencionális valóság és igazság ellen, hogy álmuknak, hogy szerelmüknek, hogy eszméjüknek testet adjanak. De az emberek süketek és a valóság nem alakítható. Nem tudják kiküzdeni eszményük megvalósítását, csak megélik eszményüket és hontalanságát. Útjok nem vezet a világba, a világ értelméhez, a világ leigázásához, útjok csak önmagukhoz vezeti őket. Visszavonulnak kalandjaikból, de nem valósíthatják meg magukat kalandjaikban. Életük nem a világba vezető út és nem a világ útja. Életük kerülő út önmagukhoz. Életük, mint ahogyan ezt Heinrich Mann egy mély novellája jelképesíti: csupán valami kapu elé jutás.
Az eposz hőse azzal végzi, hogy uralkodik a világon, a regény hőse azzal, hogy magányosan önmagára ismer és rájön magányosságára. Az epikus hős törvénye a világ jelentősége, a regényhős tapasztalása a világ jelentőségnélkülisége és eszményeinek reménytelensége. Az epikus hős olyan világba indul, amely erőt, jelentőséget és olyan eszményt teremtett, amelyért ő és amely benne is él: élete tehát jelentőségének megvalósulása. Élete a győzelem. A regényhős egy érthetetlen világba indul, élete: ideáljainak visszaszorulása lelke bensejébe. Élete: kiábrándulás.
Nem véletlenül esett az úgy, hogy a XIX. század a csalódás százada, ellenkezően kellett, hogy e század a csalódás korává váljék. A csalódás nemcsak tapasztalati úton, a történelmi fejlődéssel bebizonyítható tény, hanem e század szellemi előfeltételeinek szükségszerű következménye, egy eszmei
Nem a véletlen játéka volt az, hogy a regény a század központi élményét ismétli, tükrözteti, másolja, ellenkezően az összes költőknek és minden olyan alakjuknak, melyben tapasztalásukat jelképesítik, szükségszerűen önmagukból kiindulva olyan élményekkel kell rendelkezniök, amelyek ama középponti élményt fokozzák, vagy csökkentik, szűkítik, vagy tágítják, de mint magot minden átalakításban megtartják. A költők ugyanis a maguk korának gyermekei, elsőszülött gyermekei. Rázkódásait korán és mélyen megérzik. Az ő élményeik a legerősebbek, ők hirdetik a legvilágosabban a század panaszát és parancsszavát. Műveik a kor sorsórájának mutatói, az ő műveikre hull az égitestek fénye és árnyéka, amelyek a századot irányítják.
A költő kiábrándulásélménye formájául a regényt teremti meg.
Az ember útja, aki legbelsejétől vezérelve a világba indul, amely eszméihez éppen nem alkalmazkodik, önnönmagához visszavezető út: önmaga felismerése. Eképpen a regény valami létesülő dolog: folyamat. (Hálásan említem itt azokat az ösztönzéseket, melyeket Lukács Györgytől nyertem: A regény teóriája. Zeitschrift für Aesthetik XI., 3/4.) Nem a tartalmak jelentik értelmének láthatóvá válását, hanem az élettartalmakon való túlhaladása adja meg értelmét. A regény értelme a keletkezés, nem a lét. Ezért a regénynek nincs olyan cselekménye, mint a drámának, vagy a novellának és nincs története, mint az eposznak, mert a belső sors semmiféle külső történetben sem válhatik láthatóvá. A regénysors éppen az, hogy a belső sorsnak nincs megvalósulása, az eszmének nincsen hazája a világban. A külső események összefüggéstelensége és jelentésnélkülisége: egyenesen ez a regény világnézetének kifejezése és formája. A világ egyedüli értelme az az eszmény, mely az egyénben él, az egyén egyetlen értéke pedig az, hogy egy eszmény hordozója. Így lesz az életrajz a regény formájává. Csak ha jelentőség- és összefüggésnélküli, csak akkor lehet az életet egy ember élményeinek substratumaként felfogni. A XIX. század kiábrándultsága, a regény világnézete, a világot egyes emberek, jelentőségnélküli kialakulások és céltalan történések konglomerátumának tartja. Az egyetlen dolog, amely ezeket a jelentéstelen, heterogén elemeket összefoglalja, az egyetlen forma, amelyben ezek a tartalmak ábrázolhatók, az egyes ember élménye: életének értelme a világ egyedüli értelme. A világ jelentőségnélküliségét és értelmetlenségét legyőzzük, ha egy olyan egyéniség lelkén át nézzük, aki a világot eszméi szerint rendezi és érzékeivel felfogja: a világon önmagát éli meg; így lesz a regény látási módjává a lélektan, formájává az életrajz. A regény formája a lélektani életrajz.
Az emberi lélek, amelynek a XIX. század egész sorsát hordoznia kell, méllyé és szélessé válik e terhelés és felelősség alatt. A lélek pedig világi megváltása reménytelenségének fájdalmában, s világmegváltó szerepének kilátástalansága miatt mindjobban elmélyülő kiábrándulásában, magasságaiban, mélységeiben és tehetetlenségében annyira megismert és elárulta magát, mint soha azelőtt. A kiábrándulás százada a regény százada, a regény százada a lélektan százada.
A lélektan a világ- és emberismeretnek új formája. A költők a felfedezők örömével hirdetik az újonnan leleplezett titkokat, amelyekben az emberi szellem ismét közelebbről hallgatódzhat a dolgok ősokára. A regény az új világnézetnek hordozója és hirdetője. Amiképpen az elmúló középkor a test ábrázolását, aképpen fedezte fel a XIX. század a lélek művészetét. Amiképpen az képalkotásaival fényeskedik, aképpen pompázik ez regényével.
A világ a röneszánsz idejében nagy képeskönyv. Egész Európa feltárul belőle: a Sistina, a Santa Maria Novella, a Saint Bacon Gentben és a János-kolostor Brüggében, az elégett városháza Baselben, a Dürerek és Holbeinok Németország felől szálló lapjai: e könyvnek oldalai.
A barokkor nagy színház: Londonban odagördített söröshordókon, a Buen-Retiro virágszigetein, Nürnberg vásári bódéi között, a versaillesi királyi palota aranyvörös termében ver színpadot.
A regény példabeszéd a XIX. századról, melyet úgy ismerünk, mint semmi mást! Nem azért, mert közel van hozzánk, hiszen a legközelebbi mindig a legismeretlenebb. Ismerjük, mert regényeket írt! Mindaz, amit régebbi idők embereiről tudunk, csak azért látszik üresnek és érthetetlennek, mert azt kívánjuk, hogy úgy láthassunk belé lelkükbe, ahogyan arra a regény tanított. Ismerjük a XIX. századot, mert ismerjük regényét, ismerjük, mert regényének maguk is gyermekei vagyunk. A regény nemcsak alakokat látott, hanem a maga képére embereket is teremtett. Vezető vagy félrevezető volt-e? Mindenesetre emberalkotó volt. Julien Sorel, vagy a Zöld Henrik lelkünk testvérei és utitársaink; sokkal inkább, mint vérszerinti testvéreink. Hányszor találkoztunk Fréderic Moreauval és Marie Grubbe asszonnyal, mert ősképük mindig újból és újból testté és vérré változik.
Egy finom és harcias faj átviharzott a lélek legrészegebb kiszélesítésén és a világ szenvedélyeinek legemésztőbb lázrohamain. Sorsát Stendhalban, Balzacban, Flaubertben és Zolában olvassuk.
Egy homokos szegény ország, amelyben Fehrbellin óta a babér sohasem szünt meg zöldelni, hiszen tudjuk, milyenek azok a Poggenpuhlok és azok a Stechlinek, mert Fontane regényeiben él a brandenburgi grófság! Európa északi szegélyén álmodozik a kis Dánia. Messze délen egyszerre «Tage»-t és «Ellinor»-t hallunk említeni, ismerjük Kongens Nytowot, mintha átmentünk volna mi is ama téren, mint Niels Lyhne; dán hársak illata terjeng körülöttünk, hiszen Jacobsen kiteregette Dániát az egész világ előtt.
Mit tudnánk a sokat szidott Ausztriáról, ha Ebner-Eschenbach és Schnitzler Ausztria könnyelműségéről és bájosságáról, életkedvéről és életerejéről nem meséltek volna?
És vajjon ismertük-e Svájcot, jóllehet ezren megmászták bérceit és ittak forrásainak vizéből? Ezek az ezrek hoztak-e mást haza, mint saját sóvárgásukat és tapasztaltak-e egyebet saját hangjuk visszhangjánál? Az angol lord Grindelwald hegyeinek borzadását, a Lac Leman hullámainak lehelletét kiénekelte a világba, de Svájc csak kulissza volt neki. A Tell-monda vajjon több volt-e Schiller számára mint példa, melybe izzó lelkének szabadságvágyát belélehelte? Mit tudott meg a világ Tellből Svájcról? De lapozzanak ama kedves könyvekben és mindig érezni fogják, hogy ahol Gottfried Keller van, az Svájc. Zugutcákba és egyenes szivekbe világított napsugaras szelleme. A bölcs kópé fura bogarasságokra öntötte szét mosolya derűjét és nagy szivével pompátlan erényeket mutatott meg a világnak. Lényének sugárzásában Helvetia képe csillogva áll Európa szeme előtt.
A regényben a század annyira leábrázolta magát, mint művészetében eddig soha egyéb kor. A regény a XIX. század önábrázolása és megörökítése.