Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Baumgarten Ferenc
Goethe a század kapuja mellé állítja Faustját. A világ megismerése agyrém. A világ birtoka csalódás. Csupa vereség! A szellemiség tehetetlen és a világ, amelynek magát tanulékony uralomvággyal áldozni szeretné, jelentőség nélkül való. A remény céltalan és oktalan törekvése: az egyetlen megváltás. «Azt, aki mindig iparkodva tör előre, megválthatjuk.»
Faustban, e drámai formában felépített regényben, Goethe előre bejárta azt az utat, melyen a sors a XIX. század emberét vezetni akarta. Egészen végigjárja az elvont idealizmusról és az utópiás romantikáról való lemondás útját, a fin de sičcle-ig az egész utat, úgy hogy az eszme pusztulására már csak az élet romlása, az erők és ösztönök megbetegedése, a század összeomlása következett.
Faust dolgozószobájában kitapasztalta a szellemiség tehetetlenségét és a szellemiség csatavesztéséről a hatalomhoz menekül. Elkötelezi magát az ördögnek, azaz a világnak. Mindent végigkóstol, a szórakozástól a kéjhez rohan, a kéjtől a hatalomhoz, onnét a szépséghez. A bűvészettel a természet ajtaján kopogtatott, összejátszott az ördöggel és leszállott a dolgok ősokához, az anyákhoz. Halottakat támasztott fel karjában, szellemekkel érintkezett, és emez utazásainak célja, a beteljesedés e bőség után, a legmagasztosabb pillanat, amelyért az élet sem drága fizetség: kolonizáló tevékenység az ember érdekében. A talajt megtermékenyítette, a tengert hajóival leigázta. Boldog aratása után vidáman tekint körül tengerparti várából az öreg Faust. Tősgyökeres derekasság, pihenést nem ismerő tevékenység, az emberekért élés, együttélés az emberekkel, sóvárgás és elvakultság nélkül - ez Faust célja, megérkezése és felszentelése. És ahogyan Faust, aképpen beszél Wilhelm Meister is, a testvérmű, mely Faustot keletkezésében a költő egész életén át elkísérte és prózai síkon ugyanazokat az életirányokat szántja, amelyeket Faust szárnyalva tesz meg. A Tanulóévekre a Vándorévek következnek, a Lemondók, akik búcsút mondanak az elvont idealizmusnak és utópiás romantikának, miközben óvnak az álmoktól és a sóvárgástól, de magasztalják a derekasságot és a polgári hivatást. «A derék embernek nem néma ez a világ», áll a Faust végén és ugyancsak gyakran a Vándorévekben. Munka elvakultság, vágyak és álmok nélkül - ez Faust és Wilhelm Meister végső következtetése. «Allons dans le jardin et travaillons». Voltaire ezzel a megállapítással foglaltatja össze Candide életének értelmét. «Allons dans le jardin et travaillons!» C'est la philosophie de ceux qui, n'ont pas trouvé - szól Flaubert, Faust és Wilhelm - c'est la morale de ceux, qui n'ont pas trouvé.
Eképpen a napsugaras Goethe az ember földi pályafutását már a század elején kényszerű keresésnek, találninemtudásnak, az eszme hontalanságának tekintette.
Sokkal következetesebb és ezért sokkal vigasztalanabb a XIX. század mesteri regénye, Flaubert Éducation sentimentalja, a századnak talán legnagyobb, de bizonyára legjellemzőbb műalkotása. Eszmékkel és ideálokkal telve indulnak útnak azok, akik szeretetet kerestek, hatalomra törtek, a szellemiségnek szentelték magukat és meghaltak az emberiségért. De az ideálok szétoszlanak, az emberek elmorzsolódnak. Nem találjuk meg azt, amire sóvárogtunk, s ha igen - akkor más az, mint elképzeltük. Az emberek forradalmat csináltak. A jogért és igazságért lerombolták az erőszakot és azonnal ismét új hatalomnak, új igazságtalanságnak ölelésébe tántorodnak. Az eszménynek volt hatalma és varázsa - de csak amíg eszmény volt, legbuzgóbb hirdetői: legelső árulói. A boulevard egyik sarkán az egyszerű kereskedősegéd lelkesedésében «Vive la republique»-et kiált, de leüti az a rendőr, aki valamikor a forradalom vezetője volt, aki a kereskedősegédet a szabadság zászlajához toborozta. Az új hatalom szolgájaként a kiábrándult, hitehagyott szabadságharcos saját tanítványát, a forradalom utolsó hívét öli meg. A haldokló ajka és egyszerű szíve voltak utolsó menhelyei az ideálnak.
És Fréderic, aki a szerelmet kereste, amelyért szívesen áldozta lelkét és nagyravágyását, szerelem helyett nőket talál, nőket a fél- és az előkelő világból. De a szerelmet csak abból a bőségből ismeri, amely kívánságaikban lakozik. Madame Arnoux meglátogatja Fréderic Moreaut - először életében. És ekkor az öregedő férfi és az öregedő asszony elmondanak egymásnak mindent - egész életük lefojtott izzása után. Fréderic azt hiszi, Arnouxné azért jött, hogy felkínálkozzék. Ez leteszi kalapját, haja ősz, s a férfi szíve görcsösen összeszorul. Két elveszett élet szakadékaiból fél szavak tapogatódznak fel. Megvallják egymásnak szerelmüket, melyet néma kínnal és boldogsággal viseltek a szívükben. «Tudtad-e, hogy mennyire szerettelek? Most már érzed, hogy mennyire sóvárogtam!» Rövidke óráig beszélgetnek lemondó szerelmük gyötrelméről. Búcsúznak. Arnouxné anyai csókot lehell Fréderic homlokára, aztán megajándékozza egy ezüstfehér hajfürtjével. A férfi utána néz az ablakon át, amíg csak el nem tűnik. Et ce fut tout! És ez volt minden! Ez a fájdalmas lemondással besugárzott, mély óra volt minden, amit Fréderic Moreau az élettől kapott. Az, ami mindenből megmarad: az eszmény a haldokló egyszerűség szívében, a vágyódás arra a nőre, aki nem volt a miénk. Remény és visszaemlékezés! A remény fiatal csillogása a kesergő lemondás esti fényében, ez az, ami megmarad, ez az, ami megvigasztal: amiért éltünk. A meg nem élt dolgok zománcos fénye amaz ezüstös ködfátyol, mely megdicsőüléssel vonja be a világot, ha minden lidércfénye kialudt már. A meg nem élt dolgok zománcos fénye! Az Éducation utolsó szavai mondják: «C'est la ce que nous avons eu de meilleur».
A kiábrándulásregényeknek sora szakadatlanul folytatódik, a hajnalhasadásos szellemiségűektől a század alkonyának árnyékában állókig, a királyi géniuszoktól a nagy tehetségekig, csak éppen hogy még vigasztalanabb lesz a regény, részben, mert a jelképes, vagy legalább tipikusan reprezentatív élet helyébe a magánsors lép, tehát a hajótörés már a jelentéktelenebb környezet miatt is megszégyenítőbbé és jelentéktelenebbé válik, részben, mert ez a hajótörés többé nem eszmei követelményektől való elmaradásban, hanem egyenesen a fiziológiai életszínvonal alá süllyedésben nyilvánul.
Az Éducation Victor Hugo nagy és nagylelkű szava szerint: «l'histoire de la vie». Gottfried Keller kiábrándulásregénye, a Zöld Henrik csupán egy l'histoire d'une vie. És az Éducation látszólagos márványhidegségét, a lassú elvérzés egyhangú dallamát mégis túlkiáltja a keresztrefeszített, önnön fenségének tudatában lévő eszmény tiltakozása. Ha egyébként nem is, a világ kegyetlen kigúnyolásával, amellyel az eszme és szellemiség bosszút állanak ellenfelükön. A Zöld Henrik sorshangulata ellenben a világ lelketlenségének és a bensőség legyőzetésének tiltakozásnélküli, megértő és igentmondó átélése, a világnak és a világtól való idegenkedésnek két irányban küzdő és kétszeresen igazságos leleplezése. A Zöld Henrik törekvései összeomlanak, nem való arra a pályára, melyre sóvárgott. Nők állanak melléje és haladnak el mellette, anélkül, hogy teljes boldogságot nyujtanának. Első szerelme egészen fiatalon hal meg és az a leány, aki félénk vonzalmát bátran viszonozza, máshoz megy feleségül, csupán azért, mert a Zöld Henrik bátortalan elvenni azt, ami az övé. Ezalatt anyja fiától elhagyatva, fia miatt kétségbeesve meghal magányában. Henrik minden reményének hajótörése után hazatér és Juditnak mint barátja és jó pajtása nyujtja kezét. Halott szerelem áll közöttük, annak az elmulasztott boldogságnak fájdalmas emléke, amellyel megajándékozhatták volna egymást, de most már elmult, soha fel nem támasztható. Azzal a meggyőződéssel fognak kezet, hogy az élet mindkettőjük számára lezárult és osztályrészük nyugodt, lemondó napok láncolata.
Zola - mint docteur és sciences sociales - egy öntudatára ébredt nép kérlelhetetlenül kegyetlen lelkiismeretével kutatja a második császárság összeomlásának okait. A gyűlölet szimatával, a szeretet kegyetlenségével, a próféta kötelességtudó keménységével száll le a mélységekbe, félelem nélkül és félelmesen járja végig útját egészen a feloszlás bűzéig, a ringyó Nana rothadásáig, a császárnak és népének összeomlásáig. Nana a ringyó, Páris szemefénye, az ország csábítója haldoklik: ablakai megremegnek a csőcselék «"ŕ Berlin, "ŕ Berlin»-t bömbölő harci zajától és a császár Berlin helyett, szívében tompa kétségbeeséssel, kifestett arccal, népét a sedani összeomlásba rántja magával. Ez többé már nem az eszmék és nem az eszmények romlása, ez a társadalom felbomlása, egy nép pusztulása, bűnbe és betegségbe süllyedés.
Faust törekvése emberfelettien, Wilhelm Meisteré társadalomfelettien, az Éducation embereié társadalmilag differenciált, a Zöld Henriké tisztára egyénien, azonban művészileg - eszmei módon az. Zola elhullott-széthullott emberei egyáltalában nem törekednek már. Faust a társadalom egyik uralkodói állásában fejezi be pályáját, Wilhelm Meister a hivatásban, Fréderic Moreau kétségbeesett, a Zöld Henrik rezignált magányosságban, Zola tipusai a felbomlásban. Goethe hősei a társadalomba vont titánok, Flaubert alakjai fáradt emberek, Zola figurái degeneráltak. A XIX. század regényalakjainak görbéje a titánság lejjebbszállításától a kiábránduláson át a degenerálódásig süllyedt. [*]
[*]