Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám
A XIX. század tipikus és reprezentatív művészete a regény. A középkor a gótikus dómok csodáiban örökítette meg magát, a röneszánsz képekben mutatta arcát, amelyek túlcsorduló bőségével minden lehetséges és lehetetlen felületet beborít, a barok Shakespeare, Calderon és Racine drámáiban a színpadra áll. A XIX. század tükre a regény, benne ismeri fel és ismerteti magát a kor.
Élménymódja és művészeti felfogása párhuzamosan haladnak. A művészet világszemlélete fejezi be és kerekíti ki azt a formát, mely az életritmusban mint hajlandóság, az élmény módjában pedig mint sejtelem van meg. A XIX. század reprezentatív művészete a regény. Ez kettőt jelent: e kor élményei regényszerűek és a regény legvégső következményeiben és kötelezettségeiben is a tipikus korélmény szenvedélyesen következetes fokozása.
A XIX. század a régi hit törvénytábláinak összezúzása után új törvényt keres. A felvilágosodás forradalomelőtti gondolatforradalma és a tettek forradalmának szociális felfordulása után a XIX. század új formákat, új értékeket, új istent keres. Keres és hisz, megtagad és újra keres. Ez a nyugtalan keresés és pihenéstelen találás, ez a mohó markolás és eme fáradt elszalasztás a század gesztusa. A filozófusok dogmatikus racionalizmusára és a moralisták forradalmi kritikájának racionalizmusára Kant kritikai filozófiájában a racionalizmus trónvesztése következett: Fichtének, Schellingnek és Hegelnek életvidám, az emberiségbe, lélekbe és szellemiségbe vetett mámoros és mámorító hitéből felburjánzó világkölteményei, amelyek a világ értelme és büszkesége voltak, varázsuktól megfosztva sápadnak el Schopenhauer pesszimisztikus filozófiájának rohamára, aki a lélek tehetetlenségének felismerése és az értelmetlenül kikerülhetetlen akarat korbácsütései elől a semmi vágytalanul érzéketlen lemondásában keresett menedéket. De még mélyebbre kellett süllyednie a szellemiségbe vetett hitnek, amely hajnalhasadás igéretével kecsegtette a század születését. Nietzsche a harcos csodálatáért elárulta a brahmánok lelkületét. Schopenhauer letépte az álarcot az emberek butaságáról, a természet kegyetlenül értelmetlen és csábító csalásairól és arcukba köpte ama megváltott bölcsnek megvetését, aki félreállott, aki széttépte Maja fátyolát és legyőzte az akaratot.
Az akarat gonosz, hirdette Schopenhauer. Az akarat, a hatalom vágya az élet értelme, feleli Nietzsche. Az élet megtagadása Schopenhauer legvégső bölcsesége. Az élet az élet legnagyobb jutalma, ujjong Nietzsche-Dionyosos. A lemondó aszkéta, a szent, a világnak megváltott, boldog legyőzője, vallja Schopenhauer haragvó buzgóságában. A szent és a pap az emberi nem ellenségei, a világ rágalmazói! Az akarattól megszállott uralkodó, az emberfölötti ember a teremtés koronája, feleli Nietzsche. Schopenhauer tanítása a szellemiség átkát mondja a világra. Nietzsche jóslása a valóság magasztalása a szellemiség minden eszközével, de a szellemiségnek önmagát elpusztító megsemmisítésével.
A valóságot alá lehet vetni a szellemiségnek, a szellem uralma boldogságot nyujt, - ez volt ama boldog igéret, mely a század elején az embereket lelkesítette. A szellemiség a gyöngének és tehetetlennek bosszúállása az egyetlen valóságon és igazságon: a lét hatalmán; így zúzza össze Nietzsche ama szellem elsőbbségét, mely évszázadokon át vezetőként és vigasztalóként világított az emberiség előtt. Amit a filozófus tragikusan kiélezve, önmaga elpusztításának mámorában látott, azt a tömeg otromba eldurvításban és hamisításban valósította meg. Az istentelen és szellemtelen és így értelmetlen élet oktalan kiterjeszkedésnek és céltalan mozgalmasságnak áldozott fel minden emberiességet és minden emberi értéket, az eszközökért elárulta a célokat, az embert a gépért. Amíg aztán a gép és gépiesség kényurakká váltak és az emberiségre rászabadulva széttaposták ezt az anonym és érthetetlen világháborúban, mely síneiről kisiklott gép módjára tombol.
Így kezdődött az évszázad Rousseaunak az emberbe vetett hitével, vagy Kantnál az emberi szellem törvényeinek a világ törvényeivé való avatásával. És odavezetett útja a szellem és emberiség sírján lejátszódó, groteszkül borzalmas világpusztuláshoz.
A forradalom néptavaszától a világháború néphalálához - ez volt a XIX. század útja. Ezer bálványt imádott, a szabadságot, a nemzetiséget, a fajt, a gazdasági imperializmust és feláldozta magát értük, de nem talált megváltásra. Olyan buzgón keresett, mint semmi más kor, és ezer katasztrófán át, szociális és nemzeti forradalmakon át, nemzeti, faji és gazdasági háborúkon túl csak pusztulásra talált, olyan borzalmas pusztulásra, mint semmi más idő.
A XIX. század a kiábrándulás százada. Művészete, a regény, a kiábrándulás világnézetének költészete.
E század összes nagy regényei a csalódás történetei, a be nem teljesedett sóvárgásnak, a reménytelen szerelemnek, a hajótörött életnek történetei. És mindemez életsorsok összeomlása olyan reménytelenül kikerülhetelen, olyan magától értetődő szükségesség, hogy a regényekből még csak felháborodás sem jajdul fel. Panaszkodnak, de nem vádolnak, s ha vádaskodnak is, nem a világ érzéketlen gátlása ellen irányulnak, melyen az ember hajótörést szenvedett, hanem ama balga remény ellen, amely az embert harcba csalta. És így szól a regény életbölcsesége:
Hogy reménykedtél, ez bűnöd, melyért lakolsz. Hogy reménykedtél, ez mégis csak az egyetlen, ami neked megmaradt. Egy mű, melyet meg kellett volna szülnöd, valami szépség, melyet át akartál ölelni, emberi fájdalom, az emberiség fájdalma, melyet meg kellett volna váltanod, a harcba hívtak. Így indultál el reménytelen küzdelemre a valóság ellen. Mert sóvárogtál, reméltél, szerettél, szenvedned kellett. Álmodat kerested és sebeidet hoztad haza. Legyőzettél, de nem volt ellenfeled, szétzúzódtál valami névtelenen, megfoghatatlanon, kicsiny, érzéketlen és céltalan ellenálláson, a világ tökéletesen értelmetlen, összefüggéstelen érzéketlenségén, nem ember, nem démon, nem isten volt legyőződ. Vereség volt ez győzelem nélkül. Ami a harcba vezetett, az álmod volt, ami még ma is csábít: azok a vércsöppek, amelyek fennakadtak, midőn a világot kitépted szívedből. A remény és visszaemlékezés egyaránt elvakult vágy. Elvakult vágy az indulás előtt és elvakult vágy a hazatérés után. Panaszkodol csalódásaidra? Élni csak csalódásokért érdemes. Kiválasztott ember vagy. Megérted a legnagyobbat, amit a világ adhat: a remény, a visszaemlékezés poézisét.
• I.
• II.
• III.