Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám

Ignotus: Lessing

Félek, hogy erőltetett az áhítat, mellyel a németek most, születése kétszáz éves fordulóján, Lessinget ünnepelték. Nem mintha Lessing nem volna még mindig egy a három költőember közzül, ki a német nemzet élén áll - lévén e népnek minden mások előtt az a szerencséje, hogy legnagyobbnak tartott költői egyben tanítói is, kik erkölcsben, tudásban, világfelfogásban s ezeknek kezén és közén át politikában akkor is nevelik, ha nem tud róla. Lessing olyan erős egyéniség, olyan igézetes charakter és kiválasztott elme s írásai - az avultabbak s költészetre gyengébbek is - úgy át vannak itatva személyével, hogy aki csak valamit olvasott tőle, annak mindenkorra szájaíze marad róla s ez öntudatlan benne dolgozik érzésében, látásában, ítéletében. Valahogy úgy, mintha elevenen találkozott volna Gotthold Ephraim Lessinggel, mintha kis gymnasista korában ez a Lessing egy fél- vagy negyedévig mint supplens lett volna tanára. Azóta elmult a gymnasium, egy egyetem, az ember előtt elvonultak tanárok, professorok s feje fölött elvonult az élet, de erre az emberre, a tekintete mosolyára, a könnyed kedvességre, ahogy a kathedrán mozgott, a meleg jóságra, ahogy a fiúkat egyenkint féken tartotta, holta napjáig emlékszik. A németek sohasem fogják elfelejteni Lessinget, emlékét mindig szeretni fogják. Csakhogy...

Csakhogy, mindenekelőtt: Lessing nem volt nagy költő. Schillerhez, Goethéhez mérni mint költőt nem lehet. Ő írta, igaz, az első német nemzeti drámát. Ő írta, s ezt elfeledni nem lehet, a nemesen szép Náthán-darabot. Írt elmés epigrammákat, s epigrammái formásak s színdarabjai drámaiak, - tudott embert meglátni, életni, beszéltetni, cselekedtetni, de mindent összevéve e darabok, ha nem volnának meg, nem hiányoznának a német irodalomból, legfeljebb a német nemzeti dráma nem Lessingnél, hanem Goethénél vagy Schillernél kezdődnék, s Lessing ugyanaz a Lessing, ugyanaz a nagyság és feledhetetlenség volna, ha e darabokat nem is írja meg. A németnek azonban mindenek előtt s mindenek felett: költészet kell. Goethe és Schiller írtak remek tanulmányokat s bámulatos leveleket, Schiller komoly történettudós volt s mindent átértő filozófus, Goethe pedig egyenesen tudományos genie, elődje Lamarcknak s Darwinnak, apja, tulajdonképp, az új természettudománynak, annak a felfogásnak, hogy a gondolat s a természet a világegyetemben egységes, hogy ez egységen belül a részek egymásból fejlődnek s az egész összehangzik. Mindezekért a németek fölötte becsülik Goethét és Schillert, büszkék is rájuk s hivalkodnak vele, hogy ezt nem csinálja utánuk Racine meg Corneille, de még Shakespeare sem - azonban olvasni csak a Faustot meg a Don Carlost olvassák, a Räubert meg a Werthert, a Wallensteint meg a Wilhelm Meistert. Lessing nem volt költő, s ezt senki oly jól nem tudta, oly pontosan s érzékletesen meg nem mondta, mint ő maga. “A költőből ömlik a mondanivaló, nálam az eszem csöveiből préselődik" írta magáról egyszer, s mint minden ítéletében, ebben is mélységesen igaza volt. Szokás ugyan ez ellen azt vetni, hogy Lessing igazságtalan maga iránt, aki olyan jó darabokat költ, mint ő, az költő is - de ez csak olyan szépítés, mint a mi nagy Arany Jánosunk esetében, ki viszont, s szintén igen találóan, maga állapította meg magáról, hogy a prózája faízű s Lehr Albert ez ellen vigaszul azt vetette, hogy ha faízű, hát olyan ízes, mint a fahaj, a cimmet. Arany János akkora költő volt, hogy nem szorult ilyen vigasztalásra, Lessing pedig akkora író, hogy nincs mért szépíteni, ha költő gyanánt mélyen alatta marad írói páratlanságának.

A baj ott van, hogy ez az írói páratlanság az, ami a németeknek nem vagy nem túlságosan kell. Montaigne, Pascal, La Bruyčre, Larochefoucauld: a franciák szemében nem kisebbek Corneillenél, Racinenál és Moliérenél s legalább úgy olvassák őket s legalább annyira csüggenek rajtuk. A franciák számára Voltaire Voltaire volna, Rousseau Rousseau volna, ha Voltaire nem írja meg a Mahometet, Rousseau nem írja meg a Nouvelle Heloďset. Németekül aligha boldogultak volna e nélkül. Lessing kortársa, a kitünő fizikus és elragadóan elmés, formás s emellett kisértetiesen, léleklátóan, tudományosan, modernül mély Lichtenberg: ha franciának születik és franciául ír, a franciák nyilván Pascal mellett vagy Pascal fölött ünnepelnék Pantheonjukban. A németeket még mindig biztatni kell, hogy rájöjjenek ízére, mint ahogy a német essay máig sem fejlődött ki, s amennyiben megvan: a németek nem igen olvassák s ne feledjük, hogy Nietzschét, sőt bizonyos fokig Schopenhauert is az idegeneknek kellett elébb felkapniok s a német klasszikus filozófusokkal egy rangba s mint írókat fölébük tenniök, hogy a németek is végre rájuk kapjanak. Schiller a történet- és essay-író, Goethe a tudós éppoly idegen a Goethét s a Schillert bálványozó német nagyközönség előtt, mint ahogy Hebbelnek s Grillparzernak is csak a darabjai hódítanak újra meg újra, naplóik nem kelendőek. Lessing túlságosan író s kevéssé költő arra, hogy a német népben elevenen éljen és ha iskolában nem tanítanák, sok német olvasó volna, ki Lessingtől semmit nem olvasott.

Kivált mivel Lessing mint író sem a németek szája íze szerint való. Schiller és Goethe sem népszerű, mint író, de imponál a németeknek filozófus elmélyültségével, célzásosságával, Goethe egyenesen titokzatosságával, sőt titkolódzásával. Nemcsak hogy mélyek, de örvényleteseknek is tetszenek s ez az, amit a német szeret, - nem érzi mélységnek, ami felett el nem szédül, nem érzi magasztosnak, amit pontosan átért. Ehhez képpest Lessing valósággal ellenjavallat. Amennyire nem állhatta a franciákat: ő maga nemcsak hogy olyan okos, mint a franciák, de szakasztott azon mód okos. A raison embere, rationalista, tisztára a XVIII. század fia. Mindent ésszel akar felérni s ezt el is éri, mert amit az ész át nem ért, az előtt megáll. Valóban nem mély, mert nem lép le az olyan talajról, melyen mindkét lábát meg ne vethetné. Teméntelen sokat tud, sőt mindent tud, amit meg lehet tanulni s amit értelemmel át lehet hatni. De a tudomány népe, a német, öntudatlan érzi, hogy ez csak tudás, nem tudomány s a tudomány éppen ott kezdődik, ahol az ész arra való, hogy a megsejtettet tudja érthetővé tenni. Igaz: volt egy tartomány, hol a Lessing okossága a genialitásig lényegbe ható volt s esze olyan igazságokat állított össze, melyek minden más téren tudomány számba mennének. Csakhogy ez a tartomány éppen a művészetek tartománya volt, amelynek nincsenek örök törvényei, mert nincs az a remekbe készített törvénykódexe, amit fel ne boríthatna az első új művész, ki másképpen művész s ez a másképp sikerül neki. Szent igaz, amit Lessing az ő Laokoonjában a leíró költészet ellen vet - de jött utána Walter Scott és leírt és nagy költő volt vele. Geniális, ahogy Lessing a Hamburgische Dramaturgie-ben helytáll a Shakespeare nagyságáért a francia tragikusokkal szemben - de lehet-e jó lélekkel állítani, hogy amért Shakespeare nagy, sőt legnagyobb, Corneille és Racine kicsinyek volnának? S még egyet: Lessing, amily megkapó s hevességében is emberséges s kivált igazságos író: nem az az író, ki a németeknek szája íze szerint való volna. Túlságos szellemes, túlságos világos és, minden szemérmes szerénysége közben, túlságosan személyes hangú. Ha, Lichtenberggel együtt, nem ő kezdi vala azt az első személyben való írást, az ellenfélnek szinte testében való felpiszkálását, minden legkisebb tudatlanságnak diadalmas rásütését s ezer könyvtári adattal való megcáfolhatatlan rábizonyítását, melyet Lessing után aztán Börne, Heine és Lassalle vittek a netovábbig, szinte azt kellene mondani, hogy ez a szász lutheránus papfi túlságos zsidó arra, hogy a német szíve szerint bevegye. És, mondom, túlságos francia. A német embernek, ha már olyan íróban teljék kedve, akinek a feje káptalan, akkor Jean Paul kell neki, aki ízetlen, nehézkes, túltömött, cédulázó s messziről szaglik hóna alól a verejték, aki, mint vívó, nehéz lovassági karddal verekszik, s mint muzsikus olyan, mint a csinnadrattás, hóna alatt dudával, jobbja előtt triangulával s fején réztányérral, melynek zsinegcsattantóját lábbal nyomja meg. Lessing tőrrel ví s muzsikája, mint a Strawinskyé, szimfónia egyugyanazon éles és tiszta flótahangra. Nem való németnek, nem való a németeknek.

“Ein Lessing täte uns not", mondja sok-sok év multán Goethe, akire való halk féltékenységgel halt meg ez a Lessing ötvenkét évesen, 1781-ben (mikor a Werther már felverte volt a világot). Goethének magának is elkelt volna egy új Lessing, felfrissítésül, mint ahogy elkelt és hatott idegen országokban, hol az íróemberek felfigyeltek erre az eszes és kitünő kritikusokra, ki, maga is költő lévén, értett a dolgához s akitől ezért sokat lehet, mesterségbelit, tanulni (például a Rettungen des Horaz-ból, hol, Horatius kapcsán, roppant okosakat mond a költészetről, a nyelvről, a versről, a költő szabadságáról). Goethe sokat köszönhet neki (ugyanúgy, mint Herdernek), - Lessing kitünő nevelő írók számára s jelentősége is az, hogy nemzedékről nemzedékre hat az írókra, kik újra meg újra gyönyörködnek benne. Ez a különös az ő esetében: amily világos, sőt népszerű, mégis csak írók számára való író, - ami benne legerősebb és legértékesebb, az a nagyközönséget hűvösen hagyja. A mostani Lessing-ünnep talán igazabban sikerült volna, ha véletlenül most az irodalom maga is némiképp divatját nem multa volna, - a közönségnek ma mások a hivalkodásai, tehát nem kell azt komédiáznia, hogy az irodalmat tekinti hét szentségnek. Nem hiszem, hogy ezen a másodcentennáriumon más levette könyvespolcáról Lessinget, mint egypár író, akinek szájaíze volt róla s ezt fel akarta frissíteni.