Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Szinházi figyelő

Kürti Pál: Ida regénye
Gárdonyi Géza regényéből irták Emőd Tamás és Török Rezső

Hát Gárdonyi Gézára is sor került! - mondják a mai színház széplelkű figyelői, akiknek figyelmét eléggé gyakran nem is lehet felhívni a klasszikus spanyol dráma művelőire és Shakespearere, hogy háborgásuk a regénydramatizálások ellen csillapodjék. A színháznak azt az egészséges mohóságát, hogy minden betűben szunnyadó eleven cselekményt bendőjébe süllyesszen, a fenyegető színházi éhinség napjaiban pláne szűkkeblűség volna felhánytorgatni. Érdekesebb volna a mai dramatizálók műhelyében szétnézni és a mesterségbeli ügyetlenségük okait kutatni, hogy ugyan mért akarják örökké a kezük alá kerülő könyveknek éppen a «hangulatát» a szinpadra «átmenteni» és így a fából-vaskarika bűvészetét űzni?

Van az Emőd Tamás-Török Rezső Gárdonyi-dramatizálásának egy mozzanata, s mindjárt a darab elején, amely fölött a komédia összes jó tündérei lebegnek: mikor a kis Ida zsebébe nyúl, hogy szigorú apáca-nevelőinek parancsára átadja édesapjának levelét s tévedésből egy a zárdába csempészett szerelmes levelet húz elő. Itt az igazi komédia árama csapja meg a nézőt. Ez a primitív kis akció több színházat ad egyetlen pillanatba sürítve, mint a darab egész további vergődése. A mesterségbeli ügyetlenségnek bámulatraméltó példája, hogy a háromfelvonásos darabnak két teljes felvonása nem más, mint a happy end-nek kényszerű retardálása. Pedig az apróhirdetés útján létrejött házasság talán nem is holt anyag a komédiaíró kezében. Régi komédiákban színpadra vitték a kor «kinövéseit» s «félszegségeit» és ma nem is értjük már ezeknek a daraboknak milieu-vonatkozásait, tehát azt, amit mai argot-val a színdarab «hangulatának» neveznénk, de most is mulatunk a helyzeteken és ma is eleven az, amit e darabok puszta struktúrája megőrzött számunkra. Az elszánt közönségkiszolgálók legyenek elszántabbak és a munkájuk mesterségbeli lehetőségéből merítsenek bátorságot.

A Magyar Színház előadása is nyilván a darab «hangulatával» akarta elbűvölni a közönséget. Színészeti háborúelőtti divat szerint való ruhákba bújtatta, ami egy kis önkéntelen komikumot vitt a színpadra; a bukjelszoknya még nem történelem s talán csak eljövendő kuriózum-albumokban lesz azzá. Nem tudom, hogy sok néző szívében pendülnek-e meg húrok, ha a régi pesti orfeumról, Gyárfás Dezsőről és a Stefánia-uti gumirádler-korzóról beszélnek a színpadon, de azt gondolom, hogy nehány színházunk életébe fog kerülni, ha azt hiszik, hogy a «régi jó Budapest»-devizával még sokáig leplezhetik tehetetlenségüket éppen a közönség kiszolgálása terén.

Egyébként felesleges újból megdícsérni nehány kitünő színészt, aki taposómalmában régi rabszolgamegadással fogyasztja tehetségét.