Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Irodalmi figyelő · / · M. Pogány Béla: Vadludak - Hanna nagy útja

Illyés Gyula: Szorits kezet
Tass József versei - Genius-kiadás

Birálhatjuk a szocialista költészetet akár művészi, akár elvi szemszögből, ma már szinte irodalomtörténeti jellemzés lehet, hogy - amiként a negyvenes évek magyar költészetének a tiszta hazafiság, a nyolcvanas éveké a hontalan spleen, a háborúelőtti éveké az individualizmus, - a háborúutáni magyar költészet főinspirátora, a levegője mégis ez a szocializmus, kollektív érzés volt. (Igaz, hogy ezt a kollektivizmust, amit én egyszerűbben humanizmusnak neveznék, megtalálhatjuk mindannyiszor, valamikor csak a költészet életerős lendületet vett és megtalálhatjuk minden igazi nagy költőben is Villon-tól Verlaine-ig vagy - hogy magyar példát vegyünk - Berzsenyitől Adyig.) Az egyes korok szerint a teljes költészet más-más elemei jutnak előtérbe. Az alapjában individualista, világszemlélet szerint pedig határozottan nemzeti és «fajvédő» Tass József példája mutatja, hogy a mi korunkban mennyire az emberszeretet, az elefántcsont-tornyot romboló demokrácia jutott uralomra a költészetben s főleg a magyarban. A levert és kipellengérezett forradalmak szelleme tovább él a föld alatt, verseskönyvekben üti ki fejét és bomlik virágzásba. Annyira a levegőből, a talajból való ez az illat, hogy talán a költő maga nincs is tisztában vele, nem is keresi eredetét.

Tass József költészete magyar földben, sőt az integer Nagy-Magyarország földjében gyökerezik, de verseinek színe, lehelete, hajlása az «új szelek» áramáról beszél.

Magyar költő, sőt, ha a fajmagyar még többet jelent a magyarnál: fajmagyar költő Tass József és ez a magyarság nemcsak mondanivalójából, vereseinek embertartalmából tűnik elő. Érdemét ép abban látom, hogy verseinek hangja, maga az akcentus is eredendően magyar, de magyar mivoltában is újszerű, jelenben élő, olyan, aminőt más költőtől még nem hallottunk.

Első olvasáskor forgó parittyához hasonlítottam ezeket a verseket. Az első sortól kezdve forró áram kapja el a verset, pörgeti egyre sebesebben, hogy végén egyenes vonalban hajítsa el a költemény magvát egyetlen célba, vagy föl a végtelenbe. Ilyen a legtöbb vers, még a szerelmes versek is, bár akad olyan is, ahol ez a parittya-forgás csak forgás marad, önmagába tér vissza. De vannak versek, s ilyenek elsősorban a «Fekete szénás szekér», a «Fordulhatott volna», a «Gyerekek» és az «Arra megyek» címűek, amelyek feledhetetlenül szíven találják az olvasót. Főleg az utóbbi, amelyben legjobban nyilatkozik meg az az újszerű, szocialista szemléletű hazafiság, amely Tass József költészetének egyéni ízét adja.

Különös hazafiság ez: semmi hagyomány-, semmi mult-tisztelet. Valami kurucoskodó «eb-ura-fakó» hanggal áramlik Tass József lírája, szabad, temperamentumos dikció lüktet a versben. Egészséges, friss lobbanékonyság, amely sercegve, ropogva fenékig kiéli magát, semmivel nem törődik és jól esik, mint egy káromkodás. Magyarságát is csak ez a valóban magyaros attitüd adja, mert különben verseiben jó egypár olyan akart, vagy akaratlan nyelvtani magyartalanság van, amiért a hivatalos hazafiság könnyen destruktívnak bélyegezhetné.

Tass Józsefnél ezek a magyartalanságok is a közvetlenséget, a néphez való közeledést szolgálják (a nép, főleg Tass József népe, a külvárosokba szorult magyarság nem tudja a hivatalos magyarságot) és ezt a közeledést szolgálja az a türelmetlen, szaggatott, felkiáltásokba csapó iram, amely még egy költői kép nyugalmát is alig bírja el, fodrozódik, loccsan, erőszakosan hajszolja magát, hogy az indulat szinte kicsap a megtört sorok kanyarodójánál.

Ugy tudom, ez Tass első kötete. Nyers, erős kéz-szorítás, amely megrázza az embert, szimpátiát ébreszt és kedvet még közelebbi megismerkedésre.