Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Irodalmi figyelő
A legkülönösebb könyvek egyike ez, amit a magyar irodalomban olvasni lehet. Ha azt kérdezik, jó munka-e? - azt kell felelni, hogy nem az. Kevés könyvet lehet látni, amelyre olyan kevéssé lehet rámondani, hogy jó könyv, abban az értelemben, hogy megfelel azoknak a szempontoknak, melyekből általában könyveket meg szokás ítélni. De ha azt kérdezik, tehetséges író könyve-e, lehetetlen azt nem felelni, hogy kevés mai magyar íróban érezni annyira a tehetség tüzét és lendületét, mint ebben a fiatal székely Tamási Áronban. Az ember meg van illetődve és zavarban van, mikor leteszi a könyvet, nem tudja, hányadán van vele, de kénytelen utólag is foglalkozni - nem annyira a könyvvel, mint inkább írójával, aki mély benyomást tesz anélkül, hogy hiánytalanul elfogadható művet írt volna. Úgy hangzik írása, mint egy hatalmas igéret, amelynek beváltását izgatottan kell várni. Mindenesetre egyik legérdekesebb jelenség a mai fiatal irodalomban, gyepün innen és gyepün túl.
Azon kell kezdeni, hogy Tamási Áron úgy ír, mintha előtte senki sem írt volna. Valami különös ősiség van elképzelésében és írásában, semmi nyoma, hogy átvette volna legalább részben a regényírás hagyományos formáit, előzmények nélkül, önmagából akarja kiformálni a regényírás módját. A képzelete és látása hol csaknem naturalisztikusan reális, hol olyan idealizáló, mint a népköltészet. A beszéde nem kialakult, előzményekre alapított elbeszélő próza, hanem valami, ami a vers és próza között van, gyakran átszalad a vers-ritmusba, mindig van valami sajátságos ritmikája, ami kívül kerül a megszokott prózaírás határain. S ez nem szándékosság és modorosság, hanem az írónak lelkiállapotából kialakuló beszédmód. Az író mintha írás közben állandóan valami tranceban volna, amely nem engedi, hogy a mindennapi élet nyelvi kifejező formái között mozogjon, fel kell fokoznia hangját, annak az embernek a hangján kell beszélnie, aki extázisba jutott saját elképzeléseitől és szemléleteitől. Amit elmond, az ritkán indokolja ezt az extázist, az író csak képzeli vagy elhiteti magával, hogy ez a témájából jön, - belőle magából jött, az ő különös megszállottságából. Páthoszát mintha nem a mondanivaló sugallná, hanem maga a beszéd, az írás ténye. Mintha ő jött volna rá először, magától, arra a csodára, hogy írni is lehet, elképzelt és látott dolgokat szépen elmondani és ennek a csoda-megismerésnek a ténye emelné fel a normális lelkiállapot és ennek megfelelő beszédmód fölé. Egészen ősi, irodalom-történet előtti költői emlékekben találkozunk ilyen módon túlfokozott hanggal. Erős nyomai vannak még Homérosznál és általában a naiv époszokban, ahol kis dolgokat naiv mértéktelenséggel felnagyít a költőnek saját fantáziájában gyönyörködő auxezise. Egy székely parasztgyereket a szülei iskolai év kezdetén behoznak a városi iskolába, - ez bizonyára nagyon egyszerű, minden különös jelentőség nélküli s minden szeptemberben nagyon sokszor megismétlődő jelenet, de ahogy ez az író elmondja, a kis Csorja Bódi esetében, mintha nagyjelentőségű, történelmi eseményt mondana el. A különös pedig az, hogy az esemény és a hang közötti aránytalanság egyáltalán nem hat visszásan, folyton érezni, hogy a hang belülről jön, az íróból, hogy ő csakugyan ilyen jelentősnek érzi ezt az egyszerű jelenetet.
S ez végigmegy az egész könyvön. A kis harisnyás székely, Csorja Bódi történetét az író úgy mondja el, mint valami hősi époszt, mint a székely époszt, Bódit úgy látja, mint a székely karakter reprezentálóját, mint egy fajtának prototípusát, akinek sorsában az egész fajta sorsa tükröződik. Tulajdonképpen ez a fiú nem csinál semmi különösen nevezetes tulajdonságokat. Az író szemmelláthatóan nem bírta megcsinálni, amit akart: nem bírta érzékeltetni Csorja Bódi alakjának és sorsának azokat az arányait, melyeket elképzelt. Nem is tudott egységes képet adni az alakról, az egyes jelenetek között nem mutatja meg az összekötő kapcsokat, az iskola rideg atmoszférájával lázadásba keveredő konok kis vadóc gyerek, a Szűz Máriáért beteges misztikummal rajongó legény és a szerelemben szörnyű végre jutó férfi nem egy és ugyanaz a személy - az író még nem jutott el odáig, hogy valamit egészben lásson, részletekre szakítja szét látomásait s nem látja a részletek összefüggésének parancsoló szükségét, nem jutott el a kompozícióig. Ebben a tekintetben primitív, de nem úgy, mint a modern tudatosan-primitívek, hanem öntudatlanul, mint aki nem jutott még túl a primitivitás fokán. Olyan dolgokat nem érez meg, hogy Csorja Bódi alakjának minden aktivitása tulajdonképpen be van fejeződve a gyermekkorban, attól fogva, hogy a paragrafus-szívű és -eszű igazgató kicsapja az iskolából s ami ezután történik vele, annak többé semmi medre nincs, semmi összefüggése az addig kialakult karakterével, hogy az általa festett Szűz Mária-kép históriája csupa merő naivitás, hogy amit tesz, gondol és mond, annak semmi folytatása nincs a történet ezután következő részeiben. Egészen belevész a részletekbe.
De ezek a részletek sokszor egészen rendkívüli erejűek. Csak egyet akarok e helyen kiemelni: a két öreg székely, Csorja Péter és Gálfi Zsiga éjjeli kés-párbaja a sötétben, a zsidó kocsmáros szobájában, úgy van elbeszélve, mint valami ősi népballada s olyan komor erővel jön ki belőle a két alak, mint két primitív erővel kifaragott gránit-relief. S a két egyszerű parasztember kés-párbaja csakugyan szinte époszi erővel hat; itt találkozik a hang ünnepélyes komorsága a jelenet szörnyű tartalmával, az író megrendülése az olvasóéval. Általában ez a székely író ebben a székely regényben annyi őseredeti, kultúra-előtti vonást mutat meg a székely népben, a keresztény felszín alatti pogányság annyi elemét, az európaias kultúrformákkal való olyan inkompatibilitást, az ősemberi jóságnak a vadsággal való olyan különös elegyedését, amilyet még magyar író a maga népéről sohasem mutatott meg. De viszont olyan kongenialitást is alig láttunk még magyar írónál, népével, olyan ösztönös együttérzést erényeivel és bűneivel, olyan meghatott bámulatot minden iránt, ami akár jó, akár rossz, de a fajtájából való. A naivitásig az a koncepciója, hogy ami székely, az felül áll minden bírálaton, az a természet rendje szerint való dolog s a székelység valami az általános emberi és általános kultúrai kritériumokon kívül álló dolog, melyről csak a saját különleges törvényei szerint lehet ítélni. Fájdalom, nem ismerem a székely népet, nem tudom ellenőrizni, mennyiben felel meg a valóságnak a székely népről és karakterről minden eddigi irodalmi ábrázolástól eltérő kép, amelyet ebből a könyvből kapunk, de lehetetlen ellenállni a meggyőződöttség szuggesztivitásának, amely Tamási írásából árad. Olyan érzésem van, hogy olyan mély gyökerekig próbálja megfogni népe lényegét, mint még senki más és ha nem tudta is megragadni egészen, a maga teljességében, néhány messze mesés időkből fennmaradt vonást emelt ki belőle.
Nem is általánosan magyar könyv ez, hanem speciálisan székely könyv, alighanem székelynek kell lenni, hogy az ember kongeniálisnak érezhesse magát vele. Sajátképpeni székely észjárás, székely életideál, gyönyörködés, életérzés van benne, ami többé-kevésbé messze esik tőlünk, magyarországiaktól. A magyarság egy ősidőktől fogva elkülönült önálló életet élő törzsének különleges élet-, érzés- és elgondolás-formája. Kísérlet egy enclave-szerűen fejlődött néptöredék különleges kultúrájának irodalmi értékelésére. A magyar irodalomban első példája a szó legszorosabb értelmében vett regionális irodalomnak. Még nyelvében is, amelynek sűrűn használt tájszavain túl is van valami külön székely ritmusa, mondatfűzése és mondat-összefűzéses képeiben, melyek barokk túlbőséggel áradnak és halmozódnak, de mindig a székely gondolkodásmód és a székely természet reflektálódásából származnak.
Hogy jó volna-e, ha ez a rendkívül tehetséges író végleg benne maradna ebben a mégis csak nyomott székely atmoszférában, abban kételkedem. Azt hiszem, tisztábban tudná látni és helyesebben ábrázolni a maga székely világát, ha némi disztanciába tudna vele szemben állni s megtanulná objektívebb írói szemlélettel nézni. Ahhoz, hogy megírhassa, amit akar, a székely époszt, szélesebb perspektívát kellene találnia.