Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Irodalmi figyelő
«A mennyei koldusasszony». Verskötet. Szabályszerű, gondosan megkomponált, lelkiismeretesen kicsiszolt költemények. Mintha csak versmutatóba készültek volna valami emelkedett szellemű, nemes «Poetica» számára. Látszik: itt minden egyes vers kimondottan a «verset» példázza, minden egyes rím kimondottan a «rímet». Aki ezeket a verseket írta, az annak rendje-módja szerint akart költő lenni. - De mégsem lett annak rendje-módja szerint költő. Mert - ahogy belemerülök jobban ezekbe a költeményekbe - a szigorú példás rend mögött: csupa rendkívüliség. A szorosan egymáshoz illesztett szavak, az egymást pontosan takaró verssorok hídja alatt: csupa mély szakadék. Szakadékok, vermek, melyeket egy különös sors szeszélye ásott ember és költő közé. Állok a költői forma hídján és nézem az ember életének szakadékait.
Kopár sziklavölgyek, töredezett, esőmarta meredélyek, az idő nem kímélte őket, szinte hallom, ahogy visszhangozzák a zordonan kongó rímet: «...megropogtat sorsom durva karja - És markának nyomát lelkembe marja.» Öregember írhatta ezeket a verseket - gondolom -, öreg poéta, akinek «lába visszafordulóban - a multakon tapos», aki «...emléke boldogságnak és reménynek - Záporeső szárnyán ha visszaszáll» bizony úgy áll ott, «mint kopár sziklaszál». Az ilyen öreg poéta, úgy lehet, már visszafelé éli életét, nem a gördülő napok tűzfolyója hevíti fantáziáját, hanem csak az emlékek hamvadó szikrája. Magányos életének lakóháza: «A tér, melyet e négy fal zár körül - mímelte nékem egykor a világot - Völgy volt, melynek a vándorló örül, - mert napfény és virág, mit benne látott, - De visszanézve rá a hegytetőről - Szeme már csak homályt s ködöt talált ott: - Emlékeim mentől messzebb tanyáznak, - Homálya annál több e puszta háznak.»
Olyan költészet lehet ez - találgatom -, mely már nem az élet közvetlen pillanataiból táplálkozik. De alig gondolom ezt, máris éppen az ellenkezőjét érzem: hiszen ezeket a költeményeket az életnek egyetlen hatalmas szekercecsapása szakasztotta ki a költő lelkéből, hiszen itt minden vers egyetlen közvetlen élményről beszél, nem behegedt sebekről, hanem friss sebről, melyből még ijesztő forrón buzog a vér! «
De íme: ugyanazzal a perccel, mellyel a szem kinyílott, a világ már el is sötétedett. «Lehelnél lángokat, oh csak ne volna végső - A perc...» Az első nagy rádöbbenés az életre, egyszersmind az utolsó kézszorítás is az élet «megropogtató» vasmarkával. Ez az ember már nem vár többet a percektől. «Te zordon némaság, melyből kihalt az élet, - A társtalanságban társul fogadlak. - Álomtalan szemmel fogok beszélni véled, - Ha elsötétedett kívül az ablak - S nézem fáját középen, mint az irányavesztett - Vándor az úton sötétlő keresztet.»
Ebbe a zordon némaságba azonban belecsendül egy «tegnapi emlék». Nem ama fakuló, ködbe vesző emlékek közül való, mert nem a mulandóknak, hanem az örökkévalónak emléke. Emlék, mert «
Schöngeist? - kérdezem magamban. Mert való, hogy költőnk szereti a szép szavakat és szereti fantáziáját a finom esztétalélek álmaival gazdagítani. Ezekben a költeményekben «angyalfiúk» horkolnak «csillagboglyák» tövében, fehértollú hattyúk ringanak sötét tükrű tavakon, sőt a kötet címe: «Mennyei koldusasszony» már maga is valami választékosan dekoratív, angol prerafaeliták ecsetjére kivánkozó víziót sejtet, amit azután a költő meg is jelentet hasonló című versében, ékes színekkel rajzolva az ő boldog Beatricejét, a mennyei koldusasszonyt, «amint halad - Csillagtól csillagig - Sugárzó lelkek mellett - Koldusbot a kezében - Ezüst liliom helyett.» Ez a költő Rosettinak «sírba rejtett verseit» aposztrofálja és nem átallja vallani, hogy egy házikónak éjszakába kivilágló kis ablakfénye, angol költő versének sötét ragyogását juttatja eszébe. «Angol költő verse», ki tagadhatja? örök lépvesszeje minden széplélek álmainak!
«Schöngeist» valóban? Olvasd csak a verseket, és érezni fogod, mint ragadja magával a szépre mintázott szófüzérek enyhe ritmusát egy hatalmasabb, mélyebb belső ritmus kérlelhetetlen tarajos hulláma. Valami roppant erőfeszítés, valami rendkívüli életerő vonaglik e «szépnek» faragott sorok mögött. Valami törhetetlen akarat ragadja itt meg a Szépség gyeplőjét, hogy vele, a sötét sorstól száműzött lélek, visszaroboghasson a valóságba, hogy a Szépséggel, mely élet és eszmény, meghódíthassa újra az eszmék birodalmán keresztül az életet. «Az ihleten ott leng a légies eszmény: - Alkosd meg a formát, törj utat az eszmén!»
Hát a pillanat, mely életre rázta a költőt, mégsem volt egyszersmind az élet búcsúpillanata? mégsem volt ez a perc «a végső?» Igen, végső volt ez a perc, mert mi az, amit az élet adhat ilyen perc után? - de éppen ez ennek a költőnek csodálatos útja: ő a Végtől jutott el új Kezdetig. «A végtől a kezdetig» - ahogyan azt kötetének talán legmegragadóbb verse elé címül írta. És joga volt ehhez a címhez, mert olyan ember írta e költeményt, aki «sírja szélén is tovább küzd - És fárad emberül»:
«Hogy lelkemet a Lelkek Lelke
Ha már élnem hagyott,
Szebbé formáltan kapja vissza:
Hadd lássa, ki vagyok!»
Hát valóban: ki ez az ismeretlen poéta, aki poétikába illő gáncsnélküli verseket farag, aki hol kopár sziklaként visszhangozza felénk egy elvirult élet elmosódó hangfoszlányait, hol izzó fájdalommal szakít fel előttünk egy friss, életvágta sebet, aki a megtörtség tragikus gesztusával utasítja el magától az élet csalfa csábításait s aki a lemondás igazi bölcsének magányába száll, hogy azonnal utána az igazi bölcsnek emelkedettségével vegyüljön bele az eszmék életfölötti birodalmába, aki egy széplélek gyengéd áhítatával idézi a szépséget, a Költészetet, a Dalt, hogy azután annak szárnyain eljusson vissza az életbe, a Végtől a Kezdetig. Ki ez az ismeretlen poéta, ki első verskötetével, bár különös, szakadékos sorsokon és verssorokon át, mégis teljesen, harmónikus egységben mutatja meg magát, ez a költő, aki igazi, vérbeli költő, mert életének igazi, maradéktalan megoldását a versírásban találta meg és akinél «szebbé formált lelket» - olvasd el költeményeit és elhiszed nekem - a mai Magyarországon alig ismerek...
*
A «Mennyei koldusasszony» verskötet 1928 első napjaiban jelent meg. Ugyanez év utolsó napjaiban egy hatvan esztendős ujságíró munkásságának negyvenéves jubileumát ünnepelték az «Otthon»-körben fiatal és öreg kollégák. Ő volt - ez az ősz, negyven évig ujságot író író - a «Mennyei koldusasszony» költője:
Ma, mikor számtalan parányi «szépelműséggel» beoltott, valamicske esztétikai érzékkel és stiláris készséggel megáldott ifiúr a költők életét éli és irodalmat vagy éppen embert akar forradalmasítani, ma bizony nehéz megértenünk ezt a költőt, aki (- miután sihederéveiben, ahogy maga mondja: «versvirágzáskor», ő is lerótta azt a pár rigmust, mellyel minden ifjúság a poézisnek tartozik -) olyan mélyen eszmélt rá a költészet roppant feladatára, hogy az alázat lakatát csattantotta ajakára és költő létére élte a «bel esprit»-k életét. Mert Londesz nagyon jól tudta, mi az: költőnek lenni, életből életet teremteni, és tudta: ez egész, önmagában egész életet követel. «Vidám ifjúkoráról» szóló versében le is írta a költői magány csábítását. - De méltó-e ő arra - gondolta magában -, hogy önmagának tartsa fenn életét? Mikor az élet ezernyi parancsa, kötelessége, éppen egyéni életének ezernyi felosztását, megosztását követeli? Aki olvassa és jól olvassa Shakespearet, Dantet és Goethét, nem több-e annak feleség, család vagy akárcsak hivatal, szerkesztőség, egyszóval az egész szétajándékozott élet, esetleg egy önzően összekuporgatott életnél? Szerethetjük-e úgy magunkat, mint az Ideált?
Londesz Elek olvasta és jól olvasta Shakespearet, Dantét és Goethét, és olvasott angolul angol, olaszul olasz, görögül görög, perzsául perzsa költőket. Tanult nyelveket, azt mondják annyit, hogy ha hat kezünk volna, sem tudnánk ujjainkon megszámlálni. Magába szítt minden műveltséget, mihez hozzáférhetett. Hívője volt az észnek, tudománynak. (Milyen felemelő a vers, melyben elmeséli: borzongva áll a fiatal riporter Vajda Jánosnak boncolásra kitett hullája előtt, mihelyt azonban belép a boncolást végző tudós orvostanár: «Nem zord már e hely! Átmelegül derűs tudással, ésszel.») Tanult és művelődött Londesz Elek, mert szerette az Ideált. És közben osztotta, megosztotta életét, híven és gyermekien követve az «életkötelességek» parancsszavait, olyan nemesen, annyira gentleman módjára, hogy most, mikor a jubileumi banketten hallottam munkássága dicséretit: melegség gyűlt szívem körül, mely minden nagy szóra, mit jubileumi tósztokon pazarolnak, azt mondta: igaz.
Az évek mulnak. Az ujságíró öregszik és öregedve éli át a lelketlen időket. Kötelességtudása friss, szelleme még mindig gazdag ajándékokra kész. De az élet, a külső élet napról-napra durvább, alantasabb ajándékokat követel és ezért napról-napra kevesebbet követel
A költő, már kopogtatott Londesz Elek életének alázat lakataival lezárt ajtóin, mikor jött a sors és kemény ökle a zárat betörte.
Az ember, ki költőnek, egész embernek született, idáig nem érezte félember-sorát, mert élete hiányzó felét - melyet a Symposion «fantázián függő regéje» szerint felbőszült istenek vágtak egykor ki belőle «A láthatatlan fonáltól vezetve - Mely szívet szívbe magától vezet be» - hitvesében megtalálta és a boldogon Éden közepében állt. De:
«Innen sötét jövő beléd ki lát? - Hogy várva fogadhassa sors nyilát,
Melynek sötétből támad surranása - Hogy földi szem a célzóját ne lássa.
Láttam: a nyíl felem szívébe pattan - S szívemhez mégis én kaptam riadtan,
Hogy vigaszát most már honnan vegye? - Az elsüllyedt hajó árbochegye,
Mely csak azért maradt e puszta tájon, - Hogy a bánat legyen hová leszálljon.»
«A bánatnál csak önzése nagyobb»... «Követelné, hogy az egész világ megálljon ott vigasztalása végett.» De ezt a bánatot, «mely csak tiéd», nem oszthatod meg alázatos ajándékozó kedvben a világgal. Önmagadban kell megtalálnod azt a világot, mely ezt veled megosztja és megérti. Alázatban élted életed, az élet azonban szenvedést adott, hogy büszke lehess életedre, hogy méltó légy arra, amire eddig méltatlannak érezted magad: a magányra. - Ilyesfélét érezhetett Londesz Elek, mikor leírta a verssorokat:
«Ha már elvette tőlem a halál
A szívet, melyben bíztam, mely megértett:
Bizalmamat magamra építem,
Csüggedés ellen öltve harci vértet.
Magam legyek megértője magamnak
S felem veszítve legyek így egész -
Reményt lelkem mélységében keressek,
Mint kútgém, mely a kút mélyére néz.»
Ez már a költészet parancsszava. Mert ezt a heroikus feladatot megoldani: csak a művészet birodalmában lehet. És íme: Londesz Elek, a jubileumba öregedő ujságíró, belép ebbe a megváltó birodalomba. Elfogódottan lép be, mint gyermekkorában útrakelt vándor, visszatérőben, a szülői házba. Nem természetes-e, hogy áhítattal megcsókolja a küszöböt, hogy mély tisztelettel hajlik meg a fantáziák és illuziók hatalma előtt? hogy a költői kötelességteljesítés legszigorúbb lelkiismeretességével áldoz a poézisnek, melynek új életre való megváltását köszönheti? hogy úgy írja verseit, mintha csak a Poetica őrszellemének átható vizsgálóbírói tekintetét lesné? - Soká bámulta ő a költészet világát, mint «más»-világot, nem pajtáskodhatik vele olyan fesztelenül, mint azok az írótársai, kik gyermekkoruktól fogva egyhuzamban érintkeztek a múzsákkal. Ez a művész rég elszakadt már a magátólértetődően verseket virágzó ifjúságtól. A «bel esprit»-k életét élte és most a «bel esprit»-k szófüzéreivel kell felidéznie azt a Szépséget, mely a maga önkénytelen harmóniájában csak az ifjúságból fakad, melyet az öregebb kor nem teremthet, csak elmélyíthet. És így világosodnak meg előttünk mindazok a «szakadékok», melyeket itt át kellett hidalnia a művésznek, és melyeket a művész, mert igazi költőnek született, itt át is hidalt. Heroikus munka volt, de - bár rendkívüli utakon - mégis természetes irányban, a költő szellemének valódi otthonába vezet bennünket.
Ezért érezzük ebben a kötetben a természet üde lehelletét, ezért hoznak itt a széplélek álomképei valamit a teremtő ifjúság harmatos tisztaságából magukkal.
«Oh csendes Éj-kisasszony, - E csillagos kalappal
Milyen szép vagy s milyen rút - Hangos bátyád, a Nappal!»
Milyen más, mennyivel kacskaringósabb, vonaglóbb utakon született meg ez a rím, mint Petőfi rímjei és mégis, ki ne sejtene meg benne valamit, a petőfik elementáris poéziséből!
Londesz Elek elveszíthette a világot, mellyel életét megosztotta. De megtalálta költészetében a világot, melyben élete teljes és egész. Lehet ő egy régi generáció tagja, és lehet a mai irodalmi életben magányos, társtalan jelenség. De az a törhetlen hitből táplálkozó erő, mellyel világát önmagára felépítette: a szellem hatalmába vetett hit örök ereje: s ezt minden generáció példaképül tisztelheti, ezt minden igaz emberi nagyság mindenkor magáénak fogja vallani.