Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Kassák Lajos: Angyalföld

Kassák Lajos: Angyalföld
(REGÉNY)
39.

Hajnali négy óra. Ha az egész házban egyetlen ketyegő óra nem lenne, akkor is mindenki pontosan tudja most, négy felé jár az idő. Az egyik emeleti ajtóból kibújt az öreg asszony, a tarka szoknyája a nyakába van akasztva, mint valami körgallér, apró tipegéssel fut végig a folyosón, krákog és prüszköl, hogy visszhangzik a mély udvar. Szalad a klozettek felé, régi betegsége, hogy így hajnalban ki kell rohannia kínlódva és álmosan. Szegény, öreg fejecskéje szédül, mint a részegeké s még alig lát a szürkületben. Vaksin befordul a szűk, kis folyosóra s valamibe most tompa koppanással beleütközik.

Sikolt, mint aki halálosan megrémült, tántorogva visszahúzódik s csak most, néhány pillanat multán érti meg, hogy mi is történt vele.

A folyosó plafonjáról egy szörnyű hosszú ember csüng le, az öreg asszony úgy látja, egészen a földig s az öreg asszony úgy látja, hogy a levegőbe kapál a karjaival s hallja, hogy nyöszörög, mint ahogyan a félig megfagyott kutyák nyöszörögnek, ha már bevették magukat a meleg sarokba.

Az öreg asszony sikong és segítségért kiáltoz s vissza akar menekülni a lakásába, de nem találja az ajtót, körbe-körbe rohan a folyosón s a hangja egyre élesebb és vérfagyasztóbb lesz.

Megkuszált, álmos fejek bújnak ki az ajtóréseken.

- Ott! Ott! - kiabálja az öreg asszony s a két csontvázkarjával a klozettek felé mutogat.

- Megőrült - gondolják az emberek, de azért előjönnek a lakásokból, bekukkantanak a sötét, kis folyosóba s ekkor látják, hogy csakugyan valami rendkívüli történt a házban.

A hosszú ember meredten és elfakultan ott csüngött a petróleumlámpás helyén. A talpai néhány centiméternyire a föld fölött voltak s a feje is majdnem a plafonhoz ért, de mégis egy szál kötélen a levegőben lógott, feketén, akár egy megszenesedett fatuskó s mikor hozzáértek, hangtalanul megingott.

- Vágjátok le, - nyöszörögte az öreg asszony. - Adjatok neki vizet, talán még él, szegényke.

- Vége! - felelte az egyik férfi, aki lábhegyen állt egy széken s a zsebkésével nyiszálta az akasztott ember kötelét. - Fogják meg, hogy el ne düljön.

Az asszonyok sírtak és jajgattak s nem mertek belépni a szűk folyosóba.

- Ó, ó, ki hitte volna, hogy ez így fog kimúlni?!

- Én eresztettem be az este - mondta a házmesterné. - Akkor még egészen jókedvű volt.

Az ember, aki a halottat levágta, a kötelet vigyorogva zsebregyűrte:

- Ez az enyém lesz - mondta. - Hátha csakugyan szerencsét hoz az akasztott ember kötele.

A halottat a folyosóban a fal tövébe fektették s az emberek tanakodva visszahúzódtak a lakásaikba. A házmester kiment, hogy értesítse a rendőrt, bosszankodott kissé, hogy kavarodás lesz a házban, jönni fognak a hatóság emberei - pfuj, cudarság -, de különben már alig gondolt a halottal. S a többiek is már csak úgy beszéltek róla, mint valami tönkrement tárgyról. Nem bújtak vissza fekhelyükre, hiszen már világos reggel volt, és alig érezték fel a halál közelségét, hiszen ez az ember nem tartozott közéjük. Ott élt a házban, együtt, majdnem egy lakásban a többiekkel s mégis olyan távol és idegenül tőlük, hogy ők ezekben a szomorú percekben sem éreznek iránta semmiféle szánalmat vagy meghatódást. Testben kinőtt közülük s ők úgy érezték, egész valójában idegen hozzájuk, talán idegenebb a kutyáknál, melyek gazdátlanul csatangolnak az utcákon és idegenebb a madaraknál, melyek a ház ereszén csipognak reggeltől estig.

- Csukjátok be az ajtókat - mondták az emberek az asszonyoknak -, nehogy a rendőrség ide is bedugja az orrát. Nem volt nekünk semmi közünk hozzá, mit álljunk oda papolni miatta.

Mindenki ment a dolga után. S a reggel hangos és tiszta kék volt, mintha csakugyan semmi különösebb nem történt volna ezen a hajnalon.

Vagy ki tudja? Ki mit érthet meg ebből az egész életből?!

Vannak, akik úgy látják, hogy az ég tiszta kék selymekben lebeg a föld fölött s vannak mások, akik csak komor, sötét felhőket látnak a magasban s az orruk összeszorul a halálszagtól, ami a levegőben úszik.

“HÁBORÚ! HÁBORÚ!"

Hallatszik mindenfelől már a kora reggelben. Ahogy a trónörökös ellen elkövetett merénylet hirei kiröpültek az utcára, mindenki alatt megingott a föld, az elfásult idegek fájón fölriadtak s a gondolatok szédülőn egyetlen kérdés körül keringtek. S mindenki személy szerint érdekelve volt ebben a kérdésben.

Akárha hirtelen jött lázbetegség rázta volna meg a várost, az első pillanatokban mindenki elvesztette a fejét, az emberek, ismerősök és idegenek csomóba verődtek az utcákon, az újságok fölnagyítva és véres lével körülöntve közölték a hireket, háborút követeltek a nemzet ellen, amelyikhez a merénylő tartozott s a vezércikkektől bezabált emberek is háborút, büntető hadjáratot követeltek. Mint az olajjal öntözött tűz, úgy harapódzott tovább és tovább ez a hangulat.

Plakátok jelentek meg a falakon, tüntető tömegek keveredtek ki az utcákra, harci riadókat és trágár gúnydalokat énekeltek. Az újságok kiadóhivatalai előtt nagy papírtáblákon kiírták a legfrissebb híreket. S mintha valahonnan valami titokzatos, láthatatlan kéz rendezte volna ezt a cirkuszi komédiát. Vérszaggal telítették meg a levegőt.

Miklósnak még egy sorozása volt hátra s a fiatal asszony most ott állt előtte kétségbeesett siránkozással és eljött hozzájuk az anyja és az anyósa is. Ezek is siránkoztak, kivirágzott belőlük az öregasszonyok természete és bolondító jóslatokat mondtak, túllicitálva a rosszat a még rosszabbal.

- Nem olyan reménytelen a dolog - mondta Miklós. - Ha lesz is belőle valami, egy hét alatt, legfeljebb egy hónap alatt vége. - De ezt csak azért mondta, hogy az asszonyokat megnyugtassa. Az egyletben azonban egészen máskép beszélt. Esténként sokan jöttek össze a helyiségben s most azok is megjelentek, akik eddig hallani sem akartak a szervezkedésről. Hiszen mindenki fölött ott lebegett a halálos veszedelem, mindenki érezte, hogy egy feneketlen verem szélén áll s a gyönge szellő is elég ahhoz, hogy a mélységbe lökje őket. Mindenki beszélt és okoskodott s ez a gomolyag lassan ketté vált. A láthatatlan rendező kéz már a munkások egyleteibe is benyúlt s az emberek egy része már nem is rettegett annyira a háború rémétől. S voltak olyanok is, akik így szólaltak föl a baloldaliak ellen:

- Meg kell büntetni! Kultúrálatlan csürhe, ki kell irtani őket!

Miklós néhányadmagával szembeszállt ezzel a felfogással, szónokoltak, megpróbálkoztak vele, hogy megmutassák a helyzet tiszta képét, de már olyanok is akadtak, akik ellenük is nyiltan felléptek. S nekik, akik az élen voltak, taktikát kellett változtatniok, visszahúzódtak az illegalitásba. A többiektől külön ültek össze tanácskozni s ezeken a tanácskozásokon egyre inkább a diákok vették át az irányító szerepet. Varga, mint valami szertelen kamasz élt közöttük. S kifelé mindnyájan símák és szűkszavúak lettek. Mintha különösebben már nem is érdekelné őket az egész. De bent a takargató falak között egyre mélyebben és erőszakosabban nyúltak bele a dolgokba. Varga felvetette az indítványt, hogy megszervezett antimilitarista mozgalmat kellene előkészíteni. S a többiek elfogadták ezt az indítványt. A diákok röviden összefogott, lázító röpiratokat fogalmaztak s ezeket a fogalmazványokat az egyik fiú lakásán valami ócska gépezettel sokszorosították.

Alighogy az első menetszázadok felvonultak a körútakon, a pályaudvarok felé, a röpiratok már vándoroltak kézről kézre, lopva belepillantottak az emberek a félreeső helyeken, a klozettokon és este az ágyban elolvasták, aztán gondosan eldugták vagy elégették a veszedelmes papírokat. A fölszínen mintha semmi különösebb nem történt volna, de a mag el volt vetve s ott, ahová a hadvezetőség és a hatóságok szemei nem tudtak belátni, fejlődött az ellentállás, az emberek megriadtak a jövő képétől, csöndes hangyaszorgalommal dolgoztak a közhangulat ellen.

A belvárosban zászlók lengtek a házak homlokzatán, az újságok kürtölték és dobolták a lelkesedést, a katonák fölszalagozottan meneteltek a körútakon, az anyák és szeretők virágot dobtak a távozók után s itt kint, a gyárak árnyékában, a bérkaszárnyák mélyén, a diákok fejében s a munkások izmaiban megbolygatott erők csiráztak.

Elmentek katonának, mert úgy tudták és úgy érezték, hogy most mindenkinek mennie kell, mindenkinek, aki a szem előtt van, de olyanok is sokan voltak már, akik úgy gondolkoztak és úgy éreztek, hogy nekik személy szerint mindent meg kell tenniök azért, hogy kimaradhassanak a véres játékból. Voltak, akik protektorok után szaladgáltak, akik valamiért és valamilyen módon kihuzzák őket a csávából s voltak olyanok, akik szegénységükben és elszántságukban megcsonkították és megnyomorították magukat, hogy kidobják őket a hősök sorából.

Miklós is ezek közé az utóbbiak közé tartozott. Úgy készült a harmadik sorozásra, mint aki a lassú pusztulásra ítélte magát. Hetekig nem pihent, lótott-futott, keveset evett, az utolsó héten jóformán semmit. De a jól megépített, fiatal teste alig változott valamit is. A felesége naponta kétszer, mikor ő félig mezítelenül mosdott, megnézegette a bordáit, amik nem akarták kiszurni az ember zsíros, párnás bőrét és nézegette az arca színét, ami megsápadt kicsit, de nem mutatta, mintha az ember halálosan beteg lenne, a szemei kissé beljebb húzódtak a gödreikbe, de még így is az élet félreismerhetetlen tüzei égtek bennük.

- Minden hiába - sóhajtotta az asszony. - Olyan vagy, mintha vasból gyúrtak volna s ezért most elvisznek és elemésztenek. Ó jaj, nekem! Az asszonyok sorsa megválthatatlan.

Az ember ilyenkor úgy tett, mint aki játéknak veszi az egészet.

- Ne sírj no, hiszen ha elvisznek, akkor is engem visznek el és nem téged. Ti asszonyok itt maradtok, milyen nagy bajotok is van hát nektek. - Tudta, hogy ez csúnya, majdnem otromba szájaskodás, de mit tehetett volna egyebet. Nem állhatott oda még ő is síránkozni az asszony mellé. Megtett mindent, amit megtehetett az élete megmentéséért, néhány nap mulva azonban oda kell állnia a mérce alá, és az orvosok szemei elé s mindent az ő egy-két szavuk fog eldönteni.

Az asszony még jobban nekikeseredett.

- Gyávák és tehetetlenek vagytok. Mondom, ha minket akarnának besorozni, mi tenni tudnánk ellenük valamit.

- Ma már semmi különösebbet nem tehetünk. Vargának volt igaza. Ha őrá hallgattunk volna, akkor ma elég erősek lennénk ahhoz, hogy szót emeljünk a szörnyű mészárlások ellen.

- Föl kellene gyujtani a várost, az egész gonosz világot itt is és ott az ellenségnél is. Ó, hogy össze tudnám morzsolni az egészet. - Az ujjait meggörbítette, mint a karmokat, fenyegetőzött az ökleivel s ugyanekkor már könnyek szivárogtak a szemeiből s eltakart arccal ledobta magát az ágyra.

Naponta megismétlődtek ezek a jelenetek s az embernek ilyenkor okosnak, keménynek, gyóntatónak és ápolónak kellett lennie. Az ő személyes bajai egészen a háttérbe szorultak, az asszonnyal kellett foglalkoznia, már is úgy beszélt az őróla, mint valami szép halottról, rettegett az egyedülvalóság lehetőségétől és nem mert a gyerekre gondolni, aki nemsokára itt lesz. S az ember sem mert az eljövendő vendégre gondolni. Mennyivel könnyebben lépne ki most a halál elé is, ha egyedül lenne. Az anyja az egészen más. Az is eljár hozzájuk sírdogálni, de az nem veszti el a józanságát, megadja magát a változhatatlannak és most nem kínoz és öl a szeretetével. Csak sírt s a könnyei szétfolytak a világban, mint a jelentéktelen patakocskák.

A sorozásra is el akarták kísérni az asszonyok, de ez ellen határozottan tiltakozott. Megtesz mindent a saját érdekében, de az asszonyok felelőtlenül csak bajt hozhatnak rá. Reggel tisztaruhába öltözött s mikor elbúcsúzott, azt mondta a feleségének:

- Ne gondolj semmi rosszra, bizonyos, hogy kidobnak. Hiszen olyan vagyok, mint a macska.

Az asszony ott állt előtte, de alig lehetett ráismerni, annyira megváltozott az utolsó éjszakán. Az arca megsárgult és elsoványodott, a máskor nevetős szemei riadtan bámészkodtak, vastag, kék karikák húzódtak meg alattuk s a hangja is elrekedt a folytonos sírástól. Mintha csak a hasa, a gömbölyű, nagy hasa lett volna csak az övé. S ezen az eleven dombon ott nyugodtak a vékony, összekulcsolt kezei, mint az egymásra hullott sárga, nagy falevelek.

- Ne hadd magad! - mondta. - Gondolja a gyerekünkre, te vagy az ő apja. Ne hagyd itt árván a szegénykét - átölelte az embert és megcsókolta mind a két arcát s a szívalakú ajkait, ami forró és cserepes volt a belső láztól.

Az ember nem mert visszafordulni. Tudta, hogy az asszony most kinéz utána az ablakon, valósággal húzza őt vissza a tekintetével, fölszáll a villamosra s érezte, hogy egy kötél szakadt el mögötte s ő most magárahagyatottan siet valahova, ahová egyáltalán nem kívánkozik.

Besorozták, s ebben a pillanatban vörös ceruzával aláhúzták a sorsát.

S érdekes, mintha kissé megnyugodott volna. Nem is szomorkodott, átesett a krízisen, el van ítélve, ennél rosszabb már csak a halál lehet. Úgy vette az egészet, mintha valami felsőbb hatalom azt mondta volna neki: Most már tehetsz, amit akarsz.

A felesége is nyugodtabban vette tudomásul ezt az állapotot. Az írtózás átváltozott reménykedéssé. Tudta, hogy mindenki nem pusztul el a háborúban, valószínűsége van annak, hogy az ő szép, fiatal párja is épkézláb kerül majd vissza. Az urak ugyan semmit és senkit nem kímélnek meg, de van fölöttük egy igazságos és könyörületes Isten, az majd megóvja a szegény, kidobott embereket. Ha senki más nem is gondol velük, az Isten látja, hogy itt van egy asszony, aki egy új, eleven életet hord magában, maholnap anya lesz, vigyázni kell hát rá s nem szabad, hogy elveszítse a párját, aki a gyerekének az apja s mindkettőjük legjobb barátja és istápolója. Esténkint az urával bejárt az egyletbe, ahol már lejjebb hagyott a vitatkozási kedv, az emberek behúzták a nyakukat, szemeikben lecsavarták a lángokat. Nem tudták hogyan is viselkedjenek, óvatosak lettek egymás közt is és nyíltan senki sem mert beszélni a bujtogató röpíratokról, amiket, ha nem is tudták biztosan, sejtették, érezték, hogy a diákok csempésznek be közéjük.

Miklós ezekről a bizalmas dolgokról nem beszélt az asszonnyal. Nem akarta őt beavatni ezekbe a felelősségteljes ügyekbe, bár ha az többször is megkérdezte tőle: - Honnan kerülnek elő ezek a cédulák? Mindenki tud róluk és senki nem akar róluk beszélni. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én még mindig a régi bakfis vagyok, akinek semmi köze a mindennapi élethez. Látok és érzek én mindent és fáj, hogy titkolóztok előttem.

- Egészen más a te hivatásod - felelte az ember. - Mért avatkoznál bele a mi dolgainkba.

- Érdekes az, hogy ti férfiak állandóan az egyenlőségről szónokoltok és nem átaljátok, hogy ugyanakkor bennünket, nőket így lenézzetek. El ne mozduljunk a főzőkanáltól, mert akkor szigorúan ránkszóltok: - Ne avatkozzatok a mi dolgunkba. Valószínűleg a ti dolgotok az, hogy megcsináltátok a háborút, de azt hiszem, nélkülünk sosem fogjátok tudni megszüntetni.

- Gondold meg, most törvényen kívüli állapotokat élünk, ha rajta kapnak, hogy részt veszel valami tiltott munkában, minden további nélkül évekre elítélhetnek. Egy hónap múlva itt a gyerek, neked az ő egészségéért kell felelned s lehet, hogy még nekem is szükségem lesz rád. Ki tudja, hogyan kerülök egyszer vissza.

Az asszony érezte, hogy nincs igaza az urának, cselekedni szeretett volna, mind abban részt szeretett volna venni, ami a háború ellen, tehát az ő életéért és boldogságáért történik. De megadta magát. Ösztönösen került minden pillanatot, ami egymás ellen hangolhatta volna őket, minden nap megjöhet a behívóparancs, s ki tudja, mi lesz azután. S a parancs az ő ura részére a többiek behívójánál is előbb érkezett meg.

Szükség volt automobilistákra s Miklósnak a parancs kézbesítésétől számítva negyvennyolc órán belül be kellett vonulnia.

Az asszony látta, hogy ezen az utolsó közös éjszakájukon az égből leszállt egy gyászköpenyeges angyal s egy kerek jelzőtáblát szúrt be előtte a földbe. A tábla széle vörösre volt festve s a fehér közepébe egy nagy kézfej volt rajzolva, amint az egyik ujjával jobbfelé mutatott. Aztán a kéz visszahúzódott s egy feketebetűs írás jött ki a helyére:

“EMLÉKEZZETEK HALOTTAIKRA"

Az asszonynak valósággal fizikailag fájt ez az írás, le akarta törülni a tábláról, de nem tudta fölemelni a karját. S ekkor egyszerre kicsúszott alóla a föld, amin ült, ijesztő nyöszörgéssel fölkiáltott.

Az ember még nem aludt, de a nagy ijedelemben azt sem tudta, mi történik körülötte. Úgy kapott az asszony felé, mintha valaki el akarná tőle azt rabolni.

- Aludtál? - kérdezte. - Mit álmodtál?

Az asszony lihegett, egész teste nedves volt a verítéktől.

- Mi? - nyöszörögte - mit akarsz?

- Álmodtál valamit? - s az asszony arcáról inge ujjával letörülte a verítéket. - Milyen rémes volt...

- Egy bogár akart bemászni a számba. A fogaim össze voltak csukva s mindenképpen be akart mászni a számba.

Reggelig nem aludtak. Az asszony az ura karjára fektette a fejét és beszélgettek.

- Gondolod, hogy itthon leszel akkorra, mire a mi babánk megszületik?

- Biztosan - felelte Miklós. - Ma már nem lehet harmincéves háborút csinálni. Vagy a munkásság föllázad, vagy az éhinség dögleszti be az egészet.

- Ha így egyenesen fekszem, érzem, hogy nyugtalankodik.

- Nem fogjuk megkeresztelni. A suszterék pap nélkül temették el az ő egyetlen gyereküket, mi ezt pap nélkül fogjuk fölnevelni.

Kopogtak az ajtón.

Mégegyszer.

Elállt a két ember lélekzete. Miklós fölkelt, hogy ajtót nyisson.

- Azért jöttem, hogy elvigyelek - kiabálta tele a lakást Varga s minden feszengés nélkül bejött a szobába. - Látod, milyen hóhér vagyok én?! Nem engedem, hogy így egyedül, nagyon összeszomorodjatok.

- Készülök - mondta Miklós. - Ha menni kell, hát megyek.

- Mondtam én mindig, nem érdemes fiatalnak lenni. A fiatalok hol megnősülnek, hol meg háborúba mennek. Vigye az ördög a szokásaitokat. Én már ötven felé tartok, engem már nem izgatnak az ilyen csekélységek... De azért ne félj. Az éjjel megint kirepítettünk párezer cédulát. A diákok úgy dolgoznak, akár az ördögök.

Miklós fáradt és kedvetlen volt, de nem mutatta.

- Az egész nem tarthat soká - csak úgy félvállról mondta ezt és iparkodott ugyanolyan gondtalannak látszani, mint Varga, akin pedig szintén meglátszott, hogy hiába mókázik, ő sem tudja egészen könnyen venni a dolgot.

Később az anyja és az anyósa is eljöttek, valamennyien elkísérték a kaszárnyáig. Egyikük sem siránkozott.

A negyedik este szabadságot kapott Miklós s már gyűrött, lehasznált katonaruhában látogatott haza.

- Hogy nézel ki, szegénykém - sopánkodott fölötte az asszony félig sírva és félig nevetve. - Egészen kiforgattak téged, egészen meggyaláztak.

Az ember csak mosolygott.

- Hát mondd, no mondd csak, hogyan is megy a sorsod? No várj csak, szépen az öledbe ülök s meséld el nékem az egészet.

- Semmi - mondta Miklós. - Úgy idomítanak bennünket, úgy bánnak velünk, akár az ökrökkel vagy a lovakkal, ennyi az egész. A forró levest majd csak ott kint tálalják az ember elé. De valószínű, hogy nálam már nem is kerül erre a sor.

- Azt mondják, hogy vége lesz?

- Mindenki azt mondja, legföljebb egy hónapig tart még.

Kilenc órakor szaladt vissza a kaszárnyába. Úgy érezte magát, mint valami komisz, zsarnok szülők gyermeke. Pontos időben bebújni az ágyba s ugyancsak pontos időben kiugrani belőle.

Egyik nap úgy, mint a másik napon.

Egy hónap mulva pedig a műszaki csapatokhoz beosztották a menetbe.

A felesége, az anyja és minden barátja és ismerőse az ő részére készítgetett; akik csak tehették, kijöttek a körútakra, hogy elkísérjék őt az állomásra.

Derűs, őszi nap volt. A kaszárnya udvarában rezes-banda állt a század elé, kemény lépésben, a hátukon és az oldalaikon nehéz terhekkel kimasiroztak az utcára, a lobogós házak között ki a körútakra. Minden katonának volt valaki hozzátartozója, aki ott lépegetett mellettük az út közepén s a járdákon megálltak a járókelők, a nők könnyesen és mosolyogva integettek feléjük s a férfiak lengették a kalapjaikat.

A boltokból is előjöttek a kereskedők, a nap sütötte a pocakjukat és ők is integettek és néha zengőn elkiáltották magukat:

“ÉLJEN A HAZA!"

A sereg, mint meglódult hullám hömpölygött előre.

- Énekeljetek - vezényelte rájuk valaki, mikor a zenekar elhallgatott.

A százféle torok százféleképpen rázendített.

Miklós is énekelt. Mit tehetett volna egyebet. Legjobb szeretett volna kilépni a sorból, odaállni a felesége és az anyja közé, akik most vele együtt meneteltek a bámész tömegben. Szerette volna karonfogni őket és hazavezetni, itthagyni ezt az egész baromi játékot, amihez neki semmi köze, amibe megkérdezése nélkül befogták őt, mint a lovat a szekérbe. De hogyan is léphetett volna ki ezekből a tömör sorokból. Érezte, hogy lánccal van hozzákötve a szomszédjához és az ő szomszédja a másikhoz s így tovább az első embertől az utolsóig.

- Fiúk, énekeljetek, hogy az Isten ne feledkezzen meg rólatok! - hallották megint a parancsot s a vakmerő gondolatok kiröpültek a katonák fejéből s már megint énekelt az egész század.

Az állomás üvegcsarnoka tele volt nehéz, fekete szénfüsttel és elpiszkosodott zászlókkal, amik úgy lógtak le a magasból, mintha már hónapok óta döglöttek lennének.

Búcsúzkodtak.

Ezek voltak a legnehezebb pillanatok.

A katonák, a halálraszánt marcona emberek megenyhült vonásokkal s majdnem sírva tartották két karjuk között a síró, fiatal asszonyokat, a síró gyerekeket és a síró, öreg anyókákat.

- Vigyázzatok magatokra!

- Gyere vissza egészségesen!

- Írjál az első állomásról!

- Vigyázzatok, hogy meg ne hüljetek!

Így röpködtek a szavak a sötét falak között és por és hamu hullott ki belőlük.

- Nézd csak, ott dolgoznak a diákok, szent könyveket árulnak - súgta Varga. - S mindenik könyvben már benne vannak a röpírataink.

Az őrmesterek és káplárok lovaglóostorral a kezükben terelték az embereket a vagonokba.

Miklós két karjával átölelte a fiatal, pihegő feleségét és a motyogó, nagyon megöregedett anyját.

- Ne búsuljatok miattam, egy hét mulva itthon leszünk.

Az anyja összekulcsolta a kezeit:

- Imádkozni fogunk érted!

A felesége csak nehezen tudott leszakadni róla. S aztán ott maradt egyhelyben állva, tehetetlenül leejtett kezekkel és a nagy hasával, mint valami mozdulatlan szobor, amilyeneket a parasztok faragnak ki barna, nyers tuskókból.

- Egy hét múlva! - kiáltotta le Miklós még egyszer az ablakból.

Sipolás.

Aztán megrándult a vonat. Csikorogva és zörömbölve gurúlt ki a fekete bura alól a napfényre, a végtelenség felé.

(Vége)