Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Kassák Lajos
Ugyanezen az estén az egyik kocsmaszoba sarkában három ember tanakodott. Alkudoztak, mint valami tudatlan lezüllött kereskedők, akárha valami ócska holmi elárverezéséről lenne szó. Az öreg csavargó volt a leghangosabb, közvetített a másik kettő között, dícsérte a hosszú ember csontjait s dícsérte a múzeumi szolga eszességét és becsületességét. Nehezen ment a vásár. A hosszú ember sehogy sem tudta komolyan venni az ügyet és mégis annyira belegabalyodott, hogy félelmében semmire sem mert határozott feleletet adni. Csak nézett a zöld szemeivel hol az egyik, hol a másik társára és bólogatott, de csak úgy, mintha a szél mozgatná a fejét.
- Ha adtok neki százötven koronát, odaadja magát úgy, ahogyan itt ül. Ruhástól, szőröstől-bőröstől, ahogyan a gusztustokra van - erősködött a csavargó. Tenyerét ráejtette a komája kezefejére az asztalon és barátságosan csapkodta azt, mintha csak így apró részletekben az egész embert meg akarná puhítani. - Talán nem vagy megelégedve vele? Állj csak föl! Nyujtható ez, akár a tolólétra.
A múzeumi szolga dünnyögött és kedvetlenül legyintett:
- Nem adunk érte többet.
- Állj fel, ha mondom, hadd gyönyörködjön benned!
A hosszú ember nekipirosodottan fölnyujtózkodott az asztaltól, majdnem a plafonig.
A múzeumi szolga megnézte, nézegette, mintha csak úgy szívességből tenné, de mégis meglátszott rajta, hogy tetszik neki az áru. Megfogta a csuklóját, aztán végigtapogatta a karját, szakértelemmel a csontjai vastagságát, keménységét értékelte.
- Százhúsz! - mondta ki végre és fölemelte a poharát, hogy igyanak a vásárra.
Koccintottak. Ittak.
- Irj alá nekem egy papirost, amiben benne áll, hogy halálod után lemondasz a csontjaidról, beleegyezel, hogy tudományosan drótra fűzzük és kitegyük a múzeumba.
- Ne búsulj, no, fölfűznek, mint a gyöngyöt, aztán nyugton hagynak - mondta röhögve a csavargó. - Az én csontjaimat már rég elfürészelték a kukacok s téged még mindig megnézhetnek majd abban a szép házban. Aki majd elmegy melletted, szépen kiköp a padlóra.
A hosszú ember nem beszélt. Nem tudta elhinni, hogy mindaz komoly, ami most körülötte történik, de mégis reszketés fogta el, a fejéből leszállt a vér, a hosszú ujjai mint valami póklábak kaparásztak az asztal lapján.
- Csináld meg az írást és fizesd ki, amit ittunk - mondta neki a csavargó. - Ne búsulj, hiszen te vagy a legszerencsésebb ember ezen a földön.
A hosszú ember eltólta maga elől a papirost, az utolsó fillérei között válogatott.
- Szurkold csak le és minden rendben van. A többit még ráérsz meggondolni. Most még buta vagy, mert még van néhány filléred. Milyen jó is lesz akkor pajtáskodni veled. Úgy kívántam már egy ilyen jó lelket, mint a zsidók a messiást. Nehéz így egyedül tengni-lengni a világban. Volt egyszer egy szép szeretőm, de húzózkodtam attól, hogy elvegyem s aztán mi történt, egy szép napon elvette az Isten. - Megint röhögött, komisz, durva hangon, a szája elferdült s a fogai az ínyhússal együtt kilátszottak.
A hosszú ember otthagyta a társait s magányosan, kint az éjszakában már nagyobb volt benne a rémület, mint a kételkedés. Nemcsak az ég, hanem a föld is fölötte volt már. Vak idegenségben botorkált s valami súlyos, zakatoló terhet cipelt a mellében. Milyen jó, hogy nem csinálta meg azt az írást. Pedig kellene a pénz, kétségbeejtőn kellene. Legelőször ruhát csináltatna magának, jön a tavasz s talán megint kaphat valami foglalkozást a ligetben. Gondolt rá, hogy itthagyja ezt a várost, valahol más vidéken, más országban könnyebben boldogulhatna, de mintha bűvös körben állna, nem tud elszaladni. Ez már az öregség jele. A tervek megmaradnak terveknek s ő egyre jobban leromlik, szinte nyílegyenesen csúszik lefelé valami meredek lejtőn. Először csak éhezett, aztán leszakadt róla a ruha s most már odáig jutott, hogy a saját csontjaira alkudozik. De hogyan is lenne ez az egész? Mi lesz a bőrével és a húsával? Hiszen csak a csontjait akarják megvenni. Mindezekre még nem is gondolt idáig. Halála után külön lenne a bőre, külön a húsa és külön a csontjai. Elképzelni is rettenetes. Töprengőn megállt a falak alatt, a pálinka gőze már föltolult a fejébe, egy lámpás állt vele szemben az út másik oldalán s az most forogni kezdett, mély lyukat fúrt a sötétségbe s ez a lyuk mélyült és tágult és forgott és fölemelkedett s a magasból, mint egy sisak, könnyű libegéssel ráereszkedett. Ott állt a szédítő fénytölcsérben s nem tudott kijutni a körből, hogy megindult, az is megindult vele s ő most érezte, hogy tetőtől-talpig átlátszó a világ előtt.
- Nem félek - gondolta. - Megcsinálom az írást - s hirtelen a kopasz zongoraverklis jutott az eszébe, aki félig megbolondult a félelemtől. Érezte, hogy beszélnie kell azzal a szegény ördöggel, meg kell vigasztalnia, hiszen semmi az egész. Ki törődhetik azzal, ami majd a halála után fog történni? Szétnézett, hogy tájékozódjon s ekkor meglátott egy csillagot, egy föltünően rózsaszínű és nagyobb csillagot, mint a többi csillag. A csillag intett és ő megindult, mert hiszen nem kétséges előtte, hogy a zongoraverklis ágya fölött ragyog az a gyönyörű csillag.
- Bekopogok hozzá és megvigasztalom - gondolta és megindult abba az irányba, amerre a csillagot látta. - Én nem félek, s így kötelességem, hogy az együgyű öreg embert megvigasztaljam. És csakugyan úgy akart viselkedni, mint akiben semmi nyugtalanságok nem élnek, hosszúkat lépett és a karjait hanyagul dobálta, valami szorította a torkát, de nem akart krehegni. Mért csináljon zajt maga körül? Az lesz a leghelyesebb, ha most lábhegyre emelkedik. Így, így sokkal jobban érzi magát, valósággal úszik a csöndben.
Látta, hogy az egyik kapu előtt álldogál valaki, átment az utca másik oldalára. De mikor szembe került a kapuval, az idegen ember megemelte a kalapját és átköszönt hozzá. Közben nyílott a kapu s az ember bement a házba.
A házmester megint jól megnézte Miklóst, de megint nem szóltak egymáshoz. Átnyujtotta a kapupénzt és elgondolkozottan ment föl a lépcsőkön. Remélte, hogy az asszony még ébren van, türelmetlenül és ijedelmek között várakozik rá. Nem így történt.
Sötét volt a lakásban, a kulcs csattanása keményen visszhangzott.
Nem gyujtott lámpát, bebujt az ágyba, figyelt s észrevette az asszony gyors lélekzéséről, hogy az még ébren van. De tetteti az alvást, egészen belecsavaródzott a dunnába s mint valami fadarab fekszik a szomszéd ágyban, arccal a fal felé. - Majd megtörik - gondolta Miklós és ő is háttal fordult neki. Várt, várta, hogy a másik mozduljon, de hiába. Sokáig nem tudott elaludni. Az asszony eddig minden éjjel átgurult az ő ágyába, egyik karjával átfogta a nyakát s ő így aludt el, hátán az eleven teherrel. Álmodni szokta, hogy hátán ezzel a teherrel vándorol éjszakánként s ha felébredt, fáradtabbnak érezte magát, mint mikor lefeküdt. S most mégis hiányzott neki ez a teher. Nem álmodott semmit, feküdt mozdulatlanul, akár a halottak.
Reggel, hogy az asszony elment, megint leszedte a falakról a képeket és megint átcserélte a szenteket a forradalmárokkal.
Este ugyanezt csinálta az asszony is, de a kicserélt képeket már nem göngyölte össze, egyszerűen kidobta azokat a konyhába.
Így ment ez az elvadult játék pár napig, hol a szentek képei voltak a falon, Marx és társai pedig a konyha cementjén hevertek piszkosan és megszaggatottan, hol pedig ezek néztek ki az aranyozott keretekből s a szentek hevertek szanaszét a lakásban.
S az egyik reggel, hogy Miklós kinyitotta a szemét, látta, az asszony is bent van még a másik ágyban. Nyitott, haragos szemekkel ébren volt. Az ember még várt kicsit, töprengett, hogyan és mit csináljon most, aztán kikelt az ágyból. Úgy alsóruhában kiment a konyhába, összeszedte az ő képeit, fölállt az egyik székre s megkezdte a cserélgetést.
Az asszony egészen a fejére húzta a takarót és görcsös rángásokban sírva fakadt:
- Te komisz! Te komisz!
Az ember megállt a munkában, meglágyult a szenvedő asszony iránt s egyszerre leküzdhetetlen vágyat érzett magában, hogy odamenjen hozzá és minden áron kiengesztelje. Valósággal a másik apjának érezte magát s annak a makacskodását oktalan gyerekeskedésnek látta.
Lassan, bizonytalan érzésekkel odament, hozzáért a dunnához, hogy föltakarja. Erősen fogta meg, mert azt hitte, hogy a másik görcsösen belekapaszkodik majd, de nem.
A takaró föllibbent s az összegyűrt ingben ott feküdt előtte a síró asszony, összekuporodva és ellentállás nélkül.
Lehajolt hozzá, ráborult és megcsókolta. Ölelte s szinte eszelősen rákapott a csókokra. Rásimított a forró, elernyedt testre, gyönge erőszakkal kiegyenesítette a lábait s így hosszában hanyattfektette.
A másik hagyta, hogy csináljon vele az ember, amit akar.
S ezekben a percekben, akinek szeme van, megláthatja a dolgok ezer arcát.
Akinek füle van, meghallhatja a történések folytonos, szétválaszthatatlan ritmusát.
A változások áradásában láthatja a mélyen legyökeredzett fát, amint millió színben kivirágzik és gyümölcsöt terem. Kukacok fűrészelnek a törzsében, de a szél megszagosodik tőle és madarak énekelnek az ágain.
S az asszony most odaadta magát a párjának s aztán, mintha soha semmi rossz nem történt volna közöttük, azt mondta:
- Tudod-e, mi az ujság?... Másállapotban vagyok és nagyon boldognak érzem magam.
- Te kis majom - gagyogta az ember s megint egész fiatal kamasz volt s megszorította a gyerekasszonyt, hogy ropogtak a csontjai. - Én is nagyon boldog vagyok.
- Nem bánom, ha te is úgy akarod, legyen fiú - mondta az asszony hízelkedőn. - A te nevedre fogjuk keresztelni.
Olyan elveszetten játszottak, hogy az embernek már csak annyi ideje maradt, hogy sietve öltözzön és elrohanjon hazulról.
Milyen világos és jószagú volt ez a nap.
Mire este az ember hazajött, a forradalmárok képei voltak a falon s a három mogorva öreg mint három szent patriarka mosolygott le rájuk az aranyos keretekből.
A fiatal pár az asztalnál ült, egészen egymás mellett s nagy bögrékből világos kávét vacsoráztak. Az ember a fölt odarakta az asszonynak, az pedig kenyeret vágott neki és vastagon megkente átlátszóan ragyogó baracklekvárral.
Vacsora után, beszélni sem kellett róla, fölöltöztek és átmentek az egyletbe.
Az asszony derűsen és beszédesen egész este ott ült a társaságban. Talán maga sem tudta volna megmondani, miért fordult meg így a természete. Megértette a vitatkozókat, tetszett neki az ura kemény, határozott viselkedése, meghúzódott mellette, mint egy árnyékos fa alatt és biztatóan mosolygott rá. Értekezlet után össze-vissza beszélt a társaság, ő is beleszólt a témákba, de állandóan a maga örömei jártak a fejében, alig tudta megállni, hogy el ne dicsekedjen az állapotával. Milyen jól esett volna neki, ha ezek az emberek most előrenyujtják a kezüket és gratulálnak neki, mint a jövendő anyának, neki, aki már nem gyerek többé, akinek nemsokára gyereke lesz, eleven, pirosképű emberke.
Hazafelé menet, hogy a többiektől elváltak, mégis csak az igéretes jövőről kezdett beszélni és ajánlotta, hogy látogassanak el az árván hagyott szüleikhez is holnap vagy legkésőbb holnapután. A tüntető hiúság volt az, ami most mindenüvé el akart szaladni vele, olyan volt, mint a kezes bárány és egyben, mint a hős, aki megkülönböztetett tiszteletet, sőt csodálatot érdemel.
S az ember semmiben sem ellenkezett vele. Karjára fűzve vitte az asszonyt és ő is örült mindennek, ami körülötte volt és előre örült a pillanatoknak, mikor ott állnak majd az egyik és a másik anya előtt, megáldott emberek, ők ketten, akik tegnap még félténykedő, marakodó gyerekek voltak.
Miklós nem szólt semmit s az asszony mégis úgy rendezte, hogy az ő anyjához menjenek el először.
Az anya egyedül volt, nem tudta ki kopogtat az ajtón, de föl sem kelt az asztaltól, mikor betessékelte őket. Valami tarka ágyterítőt horgolt, hosszú fatűkkel az ujjai között s vékony drótkeretes pápaszem ült az orrán.
A fiatalok karonfogva mentek be és így is álltak meg előtte. Mind a hárman zavarban voltak, pillanatokig néztek egymásra anélkül, hogy szólni tudtak volna. Aztán köszöntötték egymást s a fiatalok lehajoltak és kezetcsókoltak az anyának.
- No lám, lám, egyszer csak ti is meglátogattok engem. Azt hittem, már el is költöztetek erről a vidékről valahova a nagy tengereken túlra.
- Ó, mama, hogyan is gondolhatott ilyesmiket - mondta a fiatalasszony és átölelte az anyósa sovány vállait és nevetett és csacsogott neki.
Miklós az asztal sarkánál ült kissé tartózkodón és félszegen és nézte a két asszonyt s ebben a pillanatban nem tudta megérteni a természetüket. Nemrégen még alig akartak hallani egymásról s az egyik most így hízeleg a másiknak s a másikon most félreérthetetlenül meglátszik, hogy jól esik neki ez a hízelgés.
- Vacsoráztatok-e már? - kérdezte az anya.
- Igen - felelte Miklós. - Még nem szoktam el a maga rendjétől, minden este kávét vacsorázunk.
A fiatalasszony oda sem hallgatott.
- Gyüjjön csak egy pillanatra a konyhába, mama - mondta még mindig jókedvűen és lármásan. - Mondani akarok valamit. Ó, majd meghallja, hogy mit fogok mondani.
Miklós kajánul fölnevetett.
- Ne hallgasson rá, mama - mondta az asszony és átkarolta az anyát és kifelé húzta a konyhába.
Miklós tudta, hogy mivel akar eldicsekedni a felesége. Behallotta az asszonyok suttogását s aztán hallotta, hogy két tenyér összecsapódik a meglepődéstől, az örömtől vagy rémülettől.
Fölállt és rájuk nyitotta az ajtót.
Az asszonyok összeölelkezve bejöttek.
- Na, ti szép kis madárkák vagytok - mondta az anya a fiának, aki mosolyogva állt előtte és belepirult a pillanatba. - Talán még az orrotokat se tudjátok jól megtörölni s már itt van az ajándék.
Miklós zsebretett kezekkel tréfálkozott:
- De mit akar, mama? Nekem semmi bajom nincsen. Ővele, hallom, hogy történt valami, de mi közöm az egészhez?
- No nézze csak! - kiáltott föl a fiatalasszony, odaugrott hozzá és játékosan belekapaszkodott a hajába. - Nincs közöd hozzá? Úgy, nincs közöd hozzá!
Az anya összegöngyölte a kézimunkáját és leült a bolondozó gyerekek mellé.
- Így hát már ti is fölnőtt emberek vagytok. - Hol az egyikre, hol a másikra nézett és okosan beszélni akart velük a jövő teendőjükről. De azokon nem fogott a szó, bárgyún és magasról mosolyogtak rá. Gondtalan, jó hangulatban múlt el az este. Mielőtt elbúcsúztak, megbeszélték, hogy ezentúl vasárnaponként itt fognak ebédelni.
- De nem ingyen - mondta a fiatalasszony. - Ne gondolja, mama, hogy ingyen. Miklós elég jól keres ahhoz, hogy semmit se kívánjunk magától ingyen. Képzelje el, ezentúl dolgozni se fogok járni. Csak asszony leszek, az ő társa leszek... S no még mi leszek? - Hirtelen az ura felé fordult s úgy kérdezte. - Úgy van: És anya leszek!
- Lássa, milyen gyerek ez még! - mondta Miklós heccelődőn az anyjának. - Lehet, hogy azt sem fogja tudni, hol van a szája a gyerekének.
Még kint az utcán is ezeken a csacsiságokon nevetgéltek.
S aztán ilyen derűsen és dédelgetőn jöttek feléjük a napok.
Mint két komoly szerelmes s mint két pajtáskodó gyerek, éltek egymás mellett. Tavasszal az asszony köhögött kicsit, ez komolyan megriasztotta az öregeket, de ők az egésznek oda sem hederítettek. Ha Miklósnak szabad ideje volt, kimentek sétálni, rendes koszton éltek és fehér ruhácskákkal és mindenféle apró holmikkal készülődtek a nagy vendég elé.
- Ha lány lesz, akkor Pannira kereszteljük - mondta az asszony.
- Ha fiú lesz, akkor az én nevemet adjuk neki - mondta a férfi.
S titokban az asszony azt hitte, hogy fiú lesz, a férfi pedig azt hitte, hogy lány lesz.
De erről a témáról soha nem beszéltek komolyan.
Az asszony szemlátomást gyarapodott, az arca megtelt, a csipői elgömbölyödtek, a szemei mélyek és ártatlanul tiszták lettek s volt bennük valami bámészkodó kíváncsiság, akárcsak a szent borjúk szemeiben. Az ember módfelett jól bánt vele. Naponta hozott neki valami édességet s esténként boldogan megtapogatta s megsímogatta a tenyereivel és a szemeivel.
És ebbe a rózsaszínű idillbe belecsörtetett a sötét veszedelem.
Miklós egyik belvárosi üzlet előtt várakozott a kocsival, álmosan hunyorgott a délutáni napban, az emberek elfolytak előtte, mint a tarka, szennyes hullámok s a levegő porral és megolvadt kátrányszaggal volt tele. Egyszerre vad, riasztó kiáltások csaptak föl az únott, egyhangú morajlásból.
“RÉMES GYILKOSSÁG SZARAJEVÓBAN"
A rikkancsok, mint elszabadult hajócskák a tengeren, lobogó, fehér vitorlákkal szaladtak be az utcákba, szinte veszedelmesen gázoltak át a megriadt emberek között:
“MERÉNYLET FERENC FERDINÁND ELLEN"
Miklós kilépett a kocsiból s az egyik rikkancstól megvette az újságot.
“POLITIKAI MERÉNYLET... A TRÓNÖRÖKÖS MEGHALT"
Miklós nagyjában tisztában volt az általános politikai helyzettel. Amint a rendkívüli kiadás vastagbetűs hireit meglátta, mindjárt a háborús lehetőségekre gondolt. Érezte és tudta, hogy történelmi jelentőségű időket él át ezekben a pillanatokban. Izgatottan falta a betűket s a fejében egymást kergették a különböző kombinációk.
- Szörnyűség! - mondta a gazdájának, ahogyan az az üzletből kijött. - Merényletet követtek el a trónörökös ellen. Mi lesz ebből?
- Háború! - felelte az öregúr. - Ebből háború lesz... De nekem ehhez már semmi közöm.
- Méltóztatik parancsolni?
- Hazamegyünk! Csak gyorsan. Útálom ezt a megriadt csürhét.