Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Kassák Lajos: Angyalföld

Kassák Lajos: Angyalföld
(REGÉNY)
37.

Az esküvő után átmentek az új otthonukba. Új házban egy szoba-konyhás lakás, a falaknak friss mész- és festékszaga volt, a szoba ablakai az utcára néztek s az új bútorok ridegen és idegenül álltak a délelőtti világosságban. Az ablakok két oldalán keményített csipkefüggönyök folytak le egészen a fehérre surolt padlóig, amiből a lúgkő maró illata párolgott. Az asztalon kézimunka-terítő feküdt s egy ernyős, nagy lámpa állott rajta porcellán talppal és vörös üveg-kalappal. A jobb sarokban, az ablak mellett, hosszú, nádszál-vékony lábacskákon faragott tetejű virágállvány állott, karcsú váza volt rajta két szál liliommal.

Mikor szorosan egymás mellett beléptek az ajtón, a fiatal asszony összecsapta kezeit az elragadtatástól és boldogan fölnevetett. De ez csak egy pillanatig tartott. Mintha eltörött volna a kedve, kezeit az arcára kapta és hangosan sírvafakadt:

- Anyukám! Édes anyukám!

Az ember tehetetlenül állt előtte, fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen a jajongó asszonnyal. Értelmetlenül körültekintgetett, mintha keresné azt a szörnyű valamit, amitől a másik ennyire megrémülhetett. Minden a helyén van s minden tiszta, új és szeliden megbékélt körülötte. Gondolta, hogy megnyugtatón átöleli az asszonyt, de mozdulni sem mert, hátha az még jobban kétségbeesik az érintésétől.

- Rózsikám, mi bajod? - kérdezte bátortalanul. - Mért sírsz, történt valami?

A fiatal asszony, anélkül, hogy a kezeit levette volna az arcáról, felé fordult s még mindig sírva ráborult az ember vállára.

Miklós átfogta a derekát, tenyereivel érezte az asszony belső remegését, de csak állt mozdulatlanul. Hagyta, hogy a másik nyugodtan kisírja magát. S a sírás egyre halkult, akárcsak egy távoli patak csobogása hallatszott, aztán egészen elcsöndesedett. Bágyadtan és ragaszkodón csüngött rajta a meleg test.

- Bánj velem jól - szólalt meg végre halkan és nyöszörgő szavakkal az asszony. - Ó, én most egészen egyedül maradtam.

Az ember boldogan mosolygott, leült egy székre s a két erős karjával ölébe emelte az asszonyt.

- Nem vagy te egyedül - mondta ügyetlen hízelkedéssel. - Ne félj. Ha énmellettem vagy, ne félj senkitől.

Mint bolondos két gyerek, úgy bámultak egymásra s már megint gondtalanul nevettek.

- Nézzük meg a mi dolgainkat.

És külön-külön minden bútordarabot megnéztek, megtapogattak, az asszony megszagolta a két liliomot, aztán a markában összemorzsolta őket és bedobta a hideg kályhába.

- Minek nekünk az ilyesmi? Majd meglátod milyen kemény és szigorú leszek ezentúl. Gyujts be a kályhába, hideg van itt.

Az ember sokáig ügyetlenkedett a begyujtással, aztán hallani lehetett, ahogyan a könnyű forgácslángok fellobognak, tüzet fog a szén s a kályha fekete falain már átszívárog a meleg. A fiatal asszony egy heti szabadságot kapott a nyomdában, nyugodtan átöltözött, kedve lett volna kicsit hancurozni, játszani az új lakásban, de látta, hogy az ura a szekrényajtó mögött már belebujt a soffőrruhájába, délre szolgálatba kell mennie s látta azt is, hogy ez a nagy kamasz ember milyen szégyenlősen mozog előtte. Mikor az ingét megcserélte, elfordult tőle, csak a domború, széles hátát mutatja s amint mozog, a két lapockája körül összecsomósodnak az izmai, barnán és fényesen megfeszül a bőre. Alig tudta megtartani magát, hogy szelesen oda ne ugorjon s a tenyerével rá ne csapjon az ember hátára. Kettőt, hármat s még többet is szeretett volna rácsapni, hogy hangosan csattanjon s az ember fölszisszenjen a gyönyörűségtől. De lehet, hogy az nem is kívánja, hogy ő most odamenjen hozzá. Belehalna a szégyenébe, ha észrevenné, hogy a másik bármiért is ki akarna térni előle.

Háttal az embernek az ablakhoz állt és közömbösen kérdezte:

- Hány órakor jössz haza?

- Színház után. Máma színházba viszem a hölgyeket. De majd sietek, egy-kettőre itthon leszek.

Az asszony megfordult, a kezeit hátratette, lábhegyen ingatta magát s megint csak úgy közömbösen kérdezte:

- És szépek azok a “hölgyek"?

- Na! - felelte az ember. A tükör előtt állt és fésülködött. - Ha jól meggondolom, még meg sem néztem őket. Hiába van közelükben az ember, ők mégis úgy vannak, mintha állandóan távol lennének tőlünk. - A nedves haját oldalt kettéválasztotta s a jobb felén kácserfarknyi csigát kanyarított a fésű hegyével.

- Értem, értem - felelte az asszony valami gyönge gúnnyal s megint visszafordult az ablakhoz.

- De mégis, ha őszinte akarok lenni, a kisasszony egyszer megkínált cigarettával s akkor megnéztem a kezét. Gyönyörű finom ujjai vannak.

Az asszony nevetett:

- Na ja, a kisasszony bizonyára nem berakólány a nyomdában. De a magamfajta kültelki fruska nem is szokta a sofőr urakat cigarettával megkínálni.

Az ember már ott állt előtte, mintha nem is hallotta volna a szavait, két tenyere közé fogta az asszony arcát és hangosan, hosszan szájoncsókolta:

- Vedd elő szépen a hegedűdet és játsszál magadnak.

Az asszony elkisérte az ajtóig, a zárra ráfordította a kulcsot. Visszaállt az ablakhoz, várta, hogy az ura kijőjjön a kapun, látni akarta, ahogyan távolodik tőle, lent a hideg, szeles utcában.

A szomszéd ház előtt egy zongoraverkli játszott, a nóta foszlányai fölröpültek az ablakig, átszívárogtak az üvegen, mint a fény és megzsongatták a szoba átmelegedett levegőjét. A verklis könnyű kabátkában állt a verklije előtt, mint a ludak a jégen és forgatta a kurblit, egyszer a jobb, másszor a balkezével s a szabad kezét gyorsan beleduga a zsebébe. Az asszonyka emlékezett a nyárra, mikor a verklisek csíkos trikóban, cigarettával a fülük mögött keverik a nótákat s a gyalázatos szemeikkel csunya gondolatokat ébresztenek föl a lányokban. Nevetnie kellett a félig megfagyott legényen. S aztán kisímult az arca, látta, hogy az ura kemény járással s a hosszú bundájában átmegy a villamosmegállóhoz. Milyen kár, hogy már is itt a kocsi. Lélekzetlefojtva várta, eszébe jut-e az embernek, hogy föltekintsen az ablakra. Az utolsó pillanatban, mintha csak az asszony szemei kényszerítették volna rá, föltekintett, játékosan mind a két kezével integetett. A kocsi megrándult, utána kellett szaladnia, hogy fölugorhasson.

A asszony meg volt elégedve az élettel, minden olyan tiszta, derűs és szép volt körülötte. S úgy gondolta, zökkenők nélkül így lesz ez mindig. Az ura este hazajön hozzá s mellette marad másnap délig, csókolózni és játszani fognak ugyanúgy felelőtlenül és gondtalanul, mint tették azt gyerekkorukban. Azt hitte, az ő szabadsághete is örökké fog tartani, ezentúl csak az urának fog élni és hegedülni fog neki olyan szépen, mintha különös madarak énekelnének a drága ember feje fölött.

És jöttek az idők s görcsös jeleiket fölírták az üres táblákra.

Napról-napra több teher gyűlt föl a hátukra, a dolgok összezavarodtak körülöttük, voltak pillanatok, mikor elvakultan gyűlölték egymást s megint hiányoztak egymásnak, összetalálkoztak, s valósággal megfeledkeztek a világról. Játszottak velük az érzelmek és gyötrődtek a gondolataikkal, amik elégedetlenséggel és féltékenységgel voltak tele.

Miklós esténként bejárt az egyletbe, az asszony néha vele ment s volt úgy, hogy makacsul ellentállt. Nem értette meg, hogy mit sugdolóznak, tanakodnak ezek az emberek állandóan, miért és mit akarnak. Valami öntudatlan félelemmel tekintett rájuk, mintha valamennyien az ő kárára lennének a földön. Gyűlölet volt ez vagy féltékenység? Mit akarhat közöttük az ura? Érezte, hogy őt egyre jobban elhanyagolja s ha emiatt szól neki, takargatás nélkül a szemébe nevet, kineveti, mint akit nem is érdemes komolyan venni. Figyelte s lassan arra is rájött, hogy ez az ember egyáltalában nem az, akinek ő ezelőtt elképzelte. Este szerelmesen bebújtak az ágyba s reggel, hogy álmosan fölkeltek, észrevette, hogy az ember, mikor kibujik az ágyból, görbén tartja a hátát, hangosan ásítozik s már egyáltalán nem szégyeli magát előtte. Mintha ő jelen se lenne, a másik alsóruhában jön-megy, mezitláb jár a padlón, mosdás közben leöntözi a nadrágját s ha ő szól ezért, az megint csak nevet és mindent úgy csinál továbbra is, ahogyan neki jólesik. Már arra is gondolt, hogy elválik tőle, nem szól neki semmit, csak egy este visszamegy szépen az anyjához. De mégsem tudta magát elhatározni. Be kellett látnia, hogy minden csunya hibája mellett is van valami ebben az emberben, ami őt fogva tartja mellette. Ha szól hozzá, rögtön meglágyul, elszánt akarata, mint a csiga, visszahúzódik s a megpirosodott arca, az idegesen ugráló szemei letagadhatatlanul árulkodnak rá. Ilyenkor csak az kell, hogy a másik megérintse, ő nyafkán húzódozik egy kicsit, aztán megadja magát, elfeledkezik minden másról s hálás a sorsnak, hogy ez a szép, okos ember az ő embere lett.

- Mondd meg nekem, mért ilyen szívalakú a szád? Mintha szépen ki lenne cakkozva.

Az ura gonoszkodó kedvvel hunyorgatott rá s szinte megégette a tekintetével.

Az asszony csiklandósan fölnevetett.

- Azért, hogy én jobban megcsókolhassalak - és előrecsücsörített szájjal megcsókolta az ember két piros ajkát. - Jaj, ne nézz rám ilyen szemekkel. Ó, milyen veszedelmesen tudsz nézni.

Ha ilyenkor kért valamit az embertől, az megigérte neki s ha a másik is kért őtőle valamit, ő is mindent megigért. Napokig éltek és haltak egymásért. Este egy tányérból kanalaztak, együtt mentek le sétálni és be az egyletbe. Ilyenkor azt hitték, hogy a legboldogabb emberek a világon, de aztán megint más szelek jöttek s hetekig megint romokban hevert minden.

S egy délelőtt, mikor az asszony nem volt otthon, Miklós a szekrény tetejéről levette a mappát, amibe képek és ujságok voltak összegyüjtve. Kiválasztott közülük néhány kartonlapot, amiken Marx, Engels és Bebel arcképnyomatai voltak. A falakról leszedte az aranyozott kereteket, kiemelte belőlük a szentképeket s a forradalmi vezérek képeit tette a helyükbe. S a rámák előbbi helyét is megváltoztatta. Eddig minden falon egy kép volt, ő most hármat egymás mellé akasztott arra a falra, amely alatt az egymás mellé tólt ágyak álltak. Marx csüngött középen, tőle jobbra Engels, balról Bebel. Érzéke volt a szép dolgok iránt, a szemben lévő fal mellé állva nézte a három olajnyomatú képet. Boldog volt, hogy így a saját otthonában ezekre a nagy emberekre emlékezve élheti majd le az életét. Az anyja lakásában nem is gondolhatott rá, hogy ezeket a torzonborz ábrázatokat előhozza a mappából. Anyja ragaszkodott a régi szokásokhoz és ő nem állt oda kötekedni vele. Az ő korabeli emberek felfogását már úgysem lehet gyökeresen megváltoztatni, hagyjuk őket menni a saját útjukon s lehetőleg könnyítsünk a terheiken. De ők még fiatalok, benne állnak a mindennapi életben, kívül és belül más világot kell építeniök maguknak. Mindennap egy lépéssel tovább kell lépniök, közelebb kell jutniok elképzelt ideáljukhoz. S most a képek felcserélése is egy ilyen továbblépés, a régi szentek helyett a mi harcostársainknak adjuk meg a kellő tiszteletet.

Napközben még néhányszor eszébe jutottak ezek a lelkesítő gondolatok s látta maga előtt egysorban a három képet. Milyen szépen alakul a jövő élete.

És este fáradtan és kedvetlenül jött haza az asszony. Még mielőtt szétnézett volna a lakásban, kávét főzött, megmosakodott s csak azután ment be a vacsorájával a szobába. Tiszta, kellemes; most szeretettel gondolt az emberre, aki valahol a belvárosban szaladgál a szép, nagy kocsijával s úgy tíz óra felé már itthon is lesz. Minden jól van úgy, ahogyan van, gondolta megelégedten és odafordult az ágyak felé, hogy egy hálás pillantást vessen a képre, amely szűz Máriát ábrázolja, mellén a kövér kis Jézuskával.

Szemei ijedten elbámultak, a keze megállt a levegőben a kávéscsészével:

- Ó, milyen gyalázat! - sikoltotta. - Istenem, hogy mi történik itt.

A három szakállas figura mint három erdei remete, vagy mint három kegyetlen rablóvezér néztek ki rá a keretekből. Komoran és némán éppen szembe néztek vele s a szakálluk s a hajuk körülfogta az elnyűtt arcukat s az asszony gyámoltalanul úgy érezte, hogy mindjárt meg fognak szólalni, valami szörnyűt fognak mondani a halálos csöndben.

De semmi különösebb nem történt. A három idegen valóban papírból volt, nincsen olyan csoda, ami életre kelthetné őket s az asszonyt most elöntötte a düh. Érezte, hogy kijátszották, becsapták, testben és lélekben tönkretették. Mert hiszen miért is olyan fáradt ő most állandóan? Azért, mert ez az ember rátámadt. Ó, Istenem, bizonyára egészen tönkre akarja tenni. Semmibe sem veszi, mintha ő már nem is élne, rendelkezik vele, a falakról leszedi a szentképeket és ezeket a rablókat teszi a helyükbe... Hol is látott ő már ilyen képeket? Az egyletben, de ott rájuk sem nézett, oda ő táncolni járt, mit is törődött azzal, hogy mik és kik vannak körülötte. Bár csak erre a gyalázatos emberre se nézett volna rá soha.

Otthagyta a vacsoráját és hozzálátott a képek visszacseréléséhez. A szakállas embereket kiemelte a keretekből s visszatette helyükbe az ő szentjeit, akik szelidek és alázatosak voltak és halvány glória világított a fejük körül. Munka közben hangosan és engesztelőn beszélt hozzájuk, mert érezte, hogy azok így a papiroson is élnek, hallják az ő szavait és megbocsátanak neki az ura pogány cselekedetei miatt. A három idegen képet összegöngyölte és kivitte a konyhába.

Hallotta, hogy az ember kívülről kizárja az ajtót.

Visszaszaladt a szobába.

- Szervusz - kiáltotta az ember vidáman s lármásan bejött a szobába.

Az asszony alig hallhatóan felelt valamit.

A másik önkéntelenül a falra tekintett és már értett mindent.

- Nem jól érzed magad?

- De igen. - Fölkelt az asztaltól s anélkül, hogy az urára pillantott volna, lassan vetkőződni kezdett. Félig már a blúzát is lehúzta, mikor újból megszólalt:

- Csavard le a lámpát, nem kell, hogy leselkedj utánam.

- Kiállhatatlan vagy - mondta az ember felé nyersen s nem nyúlt a lámpához. Minden további nélkül vette a kalapját s megint elment hazulról.

A kapu már zárva volt, a házmester értelmetlenül nézett rá, de nem kérdezett s ő sem szólt semmit. Kívüle senkire sem tartoznak ezek a dolgok. Őt azonban bosszantják és végtelenül elszomorítják. Egy ember, aki onnan jött, ahonnan ő, éppen olyan szegény és kiközösített és mégsem tud együttérezni vele. De ő nem enged. Elhatározta, hogy a képeket reggel megint visszacseréli. Majd meglátjuk, ki bírja tovább. Ő a végletekig kitart. Inkább elválik az asszonytól. Pedig szereti. Ma is úgy ment haza, hogy szépen leül mellé s ha a képekért szól majd valamit, akkor gyengéden és okosan megmagyarázza neki, miért is kell így berendezniök az életüket. De ha az asszony így viselkedik, lehetetlen, hogy ő egészen megalázkodjon előtte. Most ő is a köztük lévő megállapodásra hivatkozik, mert hiszen megállapodtak abban, hogy továbbra is mindketten szabadon rendelkeznek magukkal. Legfeljebb tehát abba mehetne bele, hogy az egyik falon lógjanak a szentek, a másikon pedig a forradalmárok képei. De úgy látszik, ilyen egyezséget sem lehetne kötni az asszonnyal.

Elment az egylet felé, de már sötétek voltak az ablakok. Vargának pedig el szerette volna mondani az esetet. Jó, ha valakije van az embernek, aki előtt maradék nélkül kibeszélheti magát. Tanácsot akart tőle kérni, hogyan is közeledjen hát ahhoz az elvadult asszonyhoz. Hiszen hiába határozná el, úgysem tudná őt elengedni magától. Meg kell nevelni, át kell alakítani a lelkét, a gondolatait, az egész életét... De nem könnyebb-e meghalni, mint átalakulni...

Egy ember állt meg előtte, kinyujtotta a kezét és koldult:

- Uram, még nincs szállásom. Adjon legalább tíz fillért.

Miklós megnézte a kolduló embert, egyenes, derék alak volt, bűzös pálinkaszag áradt ki belőle, amint beszélt. Kék munkásing volt rajta, a nyakán piszkos spárgával összekötve.

- Mért adjak pénzt magának, hogy azt is eligya? Nincs szállása és most is be van rúgva.

- Ha kirúgtak, akkor én berúgok. Ha ők kirúghatnak egy olyan becsületes embert, mint én vagyok, akkor nekem is jogom van ahhoz, hogy berúgjak. De ez csak mind langyosvíz. Jó uram, legalább tíz fillért.

Miklós odaadta a tíz fillért s aztán megindultak egymás mellett. Várta, hogy a másik beszélni kezdjen valamit, mennél tovább maradt el hazulról, annál inkább egyedül érezte magát, jó lenne tehát, ha tőle kérdezne valamit.

S az ember dülöngélve csak lépegetett, lógatta a fejét s aztán halkan fütyörészni kezdett.

Miklós anélkül, hogy tudta volna, szintén átvette a nótát, ő is fütyülte a szomorú dalt a kislányról, akit elhagyott a kedvese s aki egy szép napon beleölte magát a folyóba...

Éjfél már elmult. Ha időnként fölnézett az égre, látta, hogy hullanak a csillagok, akárha gyümölcsöt ráznának le egy gyászfekete fáról.