Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám
Mikes Lajosnak
Te a poklok poklát szenveded,
Oly epesztő álmod az ég.
S nem bánod a poklot, sem az eget -
Föld rabja, fütyülsz sorsodra rég!
És bizton s biztatón ezer baj s vész közepett
Állsz, alkotsz, mintha erőd soha el nem omlanék...
Állsz mint a lávákból jeges ürbe meredt
Busa Montblanc: egyben a tél, nyár, ősz, kikelet
S úgy intsz magasabbra még!
S mindenkin enyhít szereteted,
Aki égfia poklokon ég.
Mint téged, úgy óh, mást kit becéz
Csupa kínnal a sors, a galád?
S bajaidról mily mosolyogva beszélsz,
Akárha ölelne édesanyád!
Eltörpül a búdba látó búsnak végzete és -
Szégyenkezésbe hal ajkán mind a panasz s a vád...
Szent békességek végtelenébe néz
S már szép neki kínban a kín, a világ, az egész...
S úgy gondol áldva rád...
És megcsókolja a szenvedés
Szédítő homlokát.