Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Irodalmi figyelő

M. Pogány Béla: A Goncourt-dijjal kitüntetett regény
Constantin-Weyer: Un homme se penche sur son passé - Rieder-kiadás

A francia irodalomban évek óta erősbödő kaland-kultusz, amelynek annyian hódolnak, viszonylag nagy értéknek minősíti az idegenbe szakadt franciának tapasztalatait, a más emberré válás szenzációit, az ismeretlen világhoz való hozzásímulást a francia jelleg megőrzése mellett. Tavaly Bedel Jerôme-ja talán ezért ragadta meg a Goncourt-akadémikusok tetszését. Constantin-Weyer, az idei nyertes, egy francia Jack London. Nem egyszer nevezi magát a «Kaland fiá»-nak. Regénye, mely a «Kanadai Hősköltemény» című regényciklusának hatodik kötete, Monge életét beszéli el, de ez a Monge - Constantin-Weyer maga. Monge kalandokért rajong s a kanadai prairie-ken fölcsap cow-boynak. Hű emberével, Napoléon Brazeau-val, utolsó mohikánok gyanánt, benyargalják a síkságot, különféle lasszó-hőstetteket művelnek, vadlovakat szelidítenek s velük kupeckednek. Utóbb új telepesek szállják meg és szántják föl a földeket; a szabadság országát a traktorok s a gőzekék regime-e átalakítja, a prairie meghal. Akkor Monge farmernek áll be az új telepesek közé, később bundavadász lesz az észak-kanadai hópusztaságon, a «csönd földjein», a «Meztelen Ország»-ban; itt 45 fokos hidegben, a sok szenvedéstől lesorvadva, az éhhalál előtt fölvágja a lelőtt állatok torkát s vérüket kiszívja; társa, Jean Durand meghal s hogy holttestét megvédje kutyák és farkasok étvágyától, addig öntözgeti vízzel, amíg a rajta képződött jégréteg kristálykoporsóvá vastagszik, akkor szánra rakja s kutyái élén maga vonszolja ki a hósivatagból. Kalandjait átszövi szerelmének története az ír Hannah-val, akit el is vesz, de a nő hűtlenné válik hozzá (hogy is szerethetné egymást egy ír nő meg egy francia férfi!?) s megszökik a szeretőjével, a vöröshajú, vers-szavaló ír Archerrel, aki egyszer egy közös vadászaton orvul rálőtt volt Monge-ra. Megszöknek s magukkal viszik Monge pici leánygyermekét. Hasztalan nyomoztat utánuk. Otthagyja a farmot, halászmesterséggel s halkereskedéssel foglalkozik s egy üzleti kirándulása alkalmával nyomukra bukkan, egy filmszerű hajszában űzőbe veszi őket, de megállítja gyermeke sírja.

A könyv tanulságai újdonságként hatnak egy hitevesztett, élvező, fáradt nemzedék figyelmére. Constantin-Weyer mint új «erőtanár» tűnik föl. Filozófiája ez: a létezés primitív körülményei közé dobott ember újból fölfedezi az elhomályosult életértékeket. Az elemek közelharcában fölébred az ember legősibb ösztöne: az életszeretet. Constantin-Weyer könyve az életszeretetről szól. Harcolni, cselekedni kell, ez az élet; akarattal és erővel szálljunk szembe a lét minden akadályával és szenvedésével; nevetni kell tudni, mert aki nem tud nevetni, nem érdemli meg az életet. A gyönyör és a fájdalom, vagyis az élet és a halál harcában mindig az élet mellé kell állni.

Kiváltképpen franciákat érdeklő írás. Ők szellemileg kissé még mindig a magukénak érzik Kanadát, dédelgetnek minden kapcsolatot, ami hozzájuk fűzi. Intenzív érdeklődéssel kísérnek minden írót és minden írást, ha Kanadával, az ottani emberekkel, az ottani élettel foglalkoznak. A legendák bűvös erejével ragaszkodnak szellemi tartományukhoz. Az Ázsiában rekedt titokzatos ősmagyarokhoz köt bennünket ehhez hasonló kíváncsiság. Azonban az érdeklődésnek ez az alapdiszpoziciója hiányzik a külföldi olvasókból, továbbá: ennek a kalandregénynek témája, miliője s részben szelleme Jack Londonban megtalálta már pompás kifejezését. Értékét mindenesetre mutatja, hogy az óriás előd árnyéka sem tudta egészen elfedni. Az a szerelmi történet pedig, ami elütő ízt ad ennek az írásnak, Jaloux szerint is kevésbé szerencsés része a műnek; szépsége az embernek a természettel vívott küzdelmében van. A Knut Hamsunnal való rokonság sem fogja szolgálni külföldi sikerét. Constantin-Weyerhez mérve azonban Jack London túlságosan színes mesemondó, Knut Hamsun pedig túlságosan költő. Constantin-Weyer egyszerű és reális: észrevétlenül fejleszti ki az élet lefokozott és hangsúlytalan tényeiből a valóság izgalmas meseszerűségét. Még ez a meghatározás sem egészen pontos: Constantin-Weyer teljes igénytelenséggel, igazi céltalansággal beszél, csöndesen és aprólékosan, önmagának, mint az az ember, aki «a multja fölé hajol», s egy beszédes órájában elmondja életét és harcát a gyilkos elemekkel, melyeket le tudott győzni és a nővel, akivel nem bírt. Oly őszinte, oly természetes, annyira irodalom nélkül való, hogy vannak pillanatok, amikor az olvasó akaratlanul is úgy érzi, mintha kissé illetéktelenül lépne egy önmagát föltáró élet titkainak birtokába. Szinte már nem is az író érdeme az élmények érdekessége, hanem a sorsé, amely mindezt az ő életébe dobta s azé az egzotikus, furcsa, vad világé, ahova a kalandvágy kergette, s amely lelkébe vetítette szertelenségeinek emlékét. Jól esik a nagy területeknek s a szabad levegőnek üdesége, mely a lapokból kiárad. Észrevétlenül fölfrissül az olvasó - s egy rokonszenves, szerény író emlékét viszi magával.