Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Irodalmi figyelő
Mikor egy csoport ujonjött madár jelenik meg változó egünkön, - felhőink alatt vagy gyér napunk tüzében - jönnek és szállnak, s dallamos ékben húznak át szürke városaink fölött - ha ahhoz a ritka emberfajtához tartozunk, amelyik néha még fölemeli fejét, hogy túllásson az utcán és még a házcsúcsokon is, ahol a transzperensekre szánt reklámbetűk napközben oly kiábrándítóan feketéllenek, különös, nosztalgikus érzés támad bennünk, amint a váratlan szabad és szárnyas sereget megpillantjuk: hát itt vannak újra! hát tavasz van újra!
Ilyen valami érzésnek kell bennünket elfogni akkor is, mikor egy csoport új költő és író jelentkezik, - mert a költők is csoportos madarak, jönnek és szállnak és dalolnak, és mire eltűnnek, egy új tavaszt, egy friss esztendőt írtak be az emberi szellemnek abba a nagy kalendáriumába, amit prózai szóval irodalomtörténetnek nevezünk.
Önök, akik azért jöttek ide, mert éppen ama ritka emberfajtához tartoznak - úgy jöttek ide, mint a madarak barátja, valamely jó megfigyelőhelyre, ahonnan kedves madarait közelről láthatja, kiknek eddig csak hangjait hallotta a szerény bokorból - lélekben és írásban bizonnyal jól ismerik már azokat a kiváló fiatal írókat, akik itt mindjárt testi valóságukban is Önök elé lépnek; és nincs szükség őket kézenfogva s egyenkint bemutatni, noha boldogan tenném, mint büszke bátya, a fiatalabb testvéreit, akikről érzi, hogy az apai örökséget (melyet ő híven iparkodott megóvni számukra) kincses szerencsével gyarapítják. Volt idő, hogy a költő kacér magányosságot affektált; azóta zord szelek másra tanították; a madársereg is összehuzódik s szoros falánkszban száll, ha viharos a lég. A szabad madár is tudni szereti, hogy jönnek még utána, s nemcsak az orkán dalol a háta mögött. Mi is idegesen tekintgettünk hátra a vész éveiben: «nem jön utánunk senki, akinek hátraadhatnók a fáklyát, mint Athénben, a piraeusi fáklyaversenyeken? Mi futunk előre, a jövőbe, halálba, feledségbe: de a fáklya maradjon, fusson vissza az ifjúság kezébe, kézből-kézbe, mindig új életbe: mindig az ifjú életben maradjon!» Hol voltak akkor az ifjak? öcséink? melyik véres harctéren sínylődtek? melyik fogolytábor barakkjaiban koplaltak? A véres háborúnak vége van; de nincs vége annak a másik háborúnak, amit a Test folytat a Szellem ellen, a Gyűlölet az Igazság ellen, és az Élet a Magasságok ellen. Az Ének akadozik ma, a Vers prózává lesz; Thamyris és Marsyas kelnek versenyre a szent Múzsákkal, s Apollo vaksággal és zavarral sújtja a vakmerőket; az Író, a Szellem embere, nem eszménye többé a Századnak: helyébe a Harc és a Sport hősei, a Testi Élet bajnokai lépnek. Különös válaszúton áll napjainkban a fiatal költő: vagy árulójává lesz a szellemnek, melynek őréül hivatott, a Magasságnak, mely szent küldöncül küldte; s a Harcos Élet szenvedélyeinek kiszolgálójává, a köznapi zsurnalizmus olcsó katonájává törpül: vagy megmarad éhenhaló pap, s misszionárius, kire nem hallgat senkise, s ki talán nem is érdemel meghallgatást, mert semmit sem tud mondani vagy adni az Életnek és Kornak.
Milyen öröm és nyugalom tudni azt, hogy van itt a mi szomorú kis megvert országunkban egész csapata a fiatal írástudóknak, akik hű papok s misszionáriusok, s mégis közel tudtak maradni mindannyiuk letörpült életéhez - fiatal gyóntatók, akik tudják legsötétebb titkainkat, s mégsem vesztették el hitüket a Szellem magasságaiban. Kevesen hallgatnak talán ma még rájuk: de ők híven hallgatnak mindenkire: kihallják népük szívének primitív dobbanását, az emberi önzés lihegését s a proletár külvárosok jaját, de a jobb jövőbe futó Ember lábdobogását is, sőt az angyalok zenéjét, melyet eltakar, de el nem olt ez a földi lárma.
Az Élet ellensége lehet a Szellemnek; de a Szellem az Életnek nem ellensége; s a költő, a Szellem embere, olyan valaki, akinek minden élethez köze van; ő, akit Vörösmarty árva fiúnak nevezett, otthon van a mostoha házában, mert az az
[