Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / ·
Miklós nem rendszeres időbeosztással dolgozó gyári munkás volt. Elfoglaltsága a gazdája családjának kedve és szeszélye szerint igazodott. Ilyenkor télen akadt a legtöbb szabad ideje. Délelőtt elvitte a hölgyeket komissiózni, néha egy-két órát elszaladgált a méltóságos úrral, esténkint legfeljebb a színházba kellett valakit elvinnie s aztán szabad volt másnap délelőtt kilencig, tízig. Valósággal úr volt ő azokhoz a munkásokhoz képest, akik hitvány kis pénzekért bent dolgoznak az üzemekben. Nem volt lumpos, költekező természetű, de ha valami különösebb dolgot megkívánt, azt meg tudta szerezni magának a fizetéséből. S leginkább csak könyveket vásárolt. Magas, nyersfából készült polc állt a szobában, szemben az ablakkal, tele volt regényekkel, szocialista iratokkal és kisebb tudományos munkákkal. Ami könyvet megvett, azt el is olvasta, gondolkodott a tartalma fölött, bent az egyletben elmondta gondolatait s ezeken a hosszu estéken megindultak a vitatkozások a világ ismert és ismeretlen dolgai fölött. Sajátmagáról, az ő benső kis érzelmeiről nem igen beszélt az emberek előtt. Az egyetlen, igazán megbizható személy még mindig csak az anyja volt az ő részére. Voltak gondolatai és érzései, amiket előtte is elhallgatott, de ez a titkolódzás mindig nehezére esett. Hiába nyújtozott ki és izmosodott meg a teste, tulajdonképpen ő még mindig az anyja fia volt, őszinteségre és engedelmességre nevelt gyerek, aki állandóan szükségét érzi annak, hogy valaki mellette legyen, szinte kézenfogva csavarogjon vele az életben. El sem tudja képzelni, hogy is lenne meg az anyja nélkül. Vagy valaki asszony nélkül, aki olyan türelmes megértéssel bánna vele, mint az anyja s akihez ő olyan nyílt és odaadó lenne, mint az anyjához.
Mióta a szőke lánnyal megismerkedett, úgy érezte, hogy az élete egyre jobban megosztódik nála és az anyjánál. S igazán csak most tud különbséget tenni a szeretet és a szerelem fogalma között. De még mindig nem biztos felőle, a szerelem-e az, amit ő eziránt a lány iránt érez. A barátai, akik szerelmesek voltak, vagy ma is azok, úgy beszélnek neki erről az érzésről, mint valami fájdalmas megpróbáltatásról s ő mindebből semmit sem vesz észre magában. Boldog és jókedvü, ha elmegy a lányhoz, lecsendesednek benne a háborgó hétköznapok, keveset beszél, a gondolatai messzire elcsavarognak, határtalan körülötte a világ s általában úgy érzi magát, mint a vándor, aki a ködös őszből egyszerre átlép a langyos, tiszta napsütésbe. Sokszor gondolta is, legjobb lenne örök időkig így egymás mellett ülve maradni a diványon, kettesben a leernyőzött lámpa előtt. Az utcáról fölhallatszik a villamosok és kocsik zörgése, a lány anyja sárgaréz masinán kávét darál a konyhában, a divány fejénél tornyos kalitkában ül a kanári s időnként fölcsipog álmában.
A lány elővette hegedűjét. Egész nap a nyomdában dolgozik, egy olajos, szürke emelvényen áll és fehér papírlapokkal eteti az olajos, szürke gépet, a kezei járnak ide-oda, mint valami nyughatatlan motollák, néha elfogja a vágyakozás a szabad mezők s magas, kék hegyek felé, lekötözötten szenved a végtelen időben s mégis ilyenkor meg sem látszik rajta a fáradság. Ott áll az asztal mögött a lámpa fényében, a hegedűt az álla alá szorítja, a karcsú vonóval elandalogva sétál a húrokon s a barna fa zeng, sír és nevet a csöndben. Érezni, hogy egy szenvedő és ujjongó lélek van bezárva ebbe a fába s csak meg kell érteni, hogy kifakadjon belőle az élet, mint az édes, aranyszínű méz.
Miklós hátradülten ült a diványon, cigarettázik és bámul és látja maga előtt az ide-oda hajlongó figurát anélkül, hogy ránézne. A szoba oldalfalán nagy tükör lóg aranyozott keretben, Miklós az üvegre bámul és így látja a lányt a keretbe zártan a szőke fejével és a kinyújtott nyakú, barna hegedűvel, mint valami szentet. S lassan az anya is belopakodik a konyhából, Miklóstól kissé oldalt leül az asztalhoz s ebben a pillanatban mintha megsűrűsödne a levegő a szobában, a tárgyak vonalai elhomályosodnak, a cigarettafüst szürke felhőkben gurul a lámpa fölött. Miklós nem néz az asszonyra, de minden porcikájával érzi, hogy az most figyeli őt, mint valami kirakatba tett bábút körülvizsgálja és az értékét számítgatja... Mennyivel is jobban megvoltak ők kettesben. Bizonyára a lány is gondolt őrá, mikor a kezébe fogta a hegedűjét, de aztán megnyugodtan egy másik útra lépett és biztos a dolgában, mert nem jár egyedül, érzi, hogy a másik szinte álomkórosan jár utána a hegyre föl, le a völgybe és át a vizeken, amik a tengerekhez hasonlítanak s amik mégis ide vannak bezárva ebbe a kis szobába.
A sárga kanári egészen fölébred ilyenkor és úgy zeng, akárha ezüst sípokon furulyázna.
Az óra ketyeg a falon, méri az időt és ez az idő parancsol az embereknek. Néhány perccel tíz előtt Miklós veszi a felöltőjét és a kalapját, elbúcsúzik az anyától s a lánytól is, aki kikíséri a folyosóra. Összefogott kezekkel állnak még pillanatokig s az újjaik ilyenkor önkéntelenül játszani kezdenek egymással, villamos áramok futnak át a testükön s aztán elválnak s érzik, hogy egy folyó fut át közöttük, amin teherrel rakott tutajok és föllobogózott hajók úsznak. A szél tépi, cibálja, összegyűri és vadul kibontja ezeket a zászlókat s a levegő tele van zengő és pattogó hangokkal. De lehet, hogy ezeket a hangokat még a félretett hegedű zengi vissza s Miklós már az ágyban van s még mindig hallja ezeket a hangokat.
És másnap is, mikor az autó kormányánál ül, a motor pöfög s az utcán zajlanak körülötte s ebből a vad lármából is kihallja a hegedűt s szinte látja, amint a finom üveghangok spirálisan fölcsavarodnak a magasba s tűzzel és vérrel világítanak.
Miklós úgy ment bele a napokba, mintha tarka és illatos mezők váltakoznának a szemei előtt s esténkint úgy ment haza az anyjához, mint az utasok, akik egy-egy pillanatra leülnek a várótermekben, hogy aztán megpihenten, megtisztálkodottan futhassanak tovább.
S az egyik este egy fiatal, parasztosan öltözött asszonyt talált együtt az anyjával a konyhában. Leült a vacsorához s az idegen asszony lágy, hízelkedő hangon beszélt hozzá. Már sietős volt a dolga, alig felelgetett az asszony kérdéseire.
- Mindenki sorsa meg van írva a planétákban - mondta az asszony s a szúrós, kis szemeivel belenézett az ő szemeibe, hogy majdnem elszédítette. - Adja ide, fiatalúr, a kezét, hadd mondjam meg, mi fog történni magával az életben.
Miklós kérdőleg az anyjára nézett, de az most lesütötte a tekintetét és csöndben várakozott a következő pillanatokra.
- Adja csak ide, fiatal úr, és én egyformán megmondom a jót meg a rosszat. Éppen a napokban volt nálam egy csodahosszú ember, olyan hosszú, amilyent nem hord magán még egyet a föld s én bizony őszintén a szemébe mondtam: Az úr sorsa nem irígylendő, mert amint a vonalak mutatják, az úr az akasztófán fogja bevégezni az életét.
- Pontosan meg tud mondani mindent - szólt közbe végre az anya is. - De a mai fiatalság már nem hisz ezekben a dolgokban, pedig mennyi mindenfélét elkerülhetnénk, ha valaki megmutatná nekünk a jövendőt.
Miklós készen volt a vacsorával, menni szeretett volna, de a két asszony összefogott ellene s nem engedték ki a sejtések és látomások szövevényeiből. Hogy mégis tul lehessen ezen a játékon, jobbkezét úgy, hogy tenyerével fölfelé legyen, ráfektette az asztalra. Az asszony közelebb húzta a székét, a fiatalember kezét az ölébe vette és komolykodón vizsgálgatta a tenyerében szétágazó vonalakat. Aztán fölemelte a fejét, szembe nézett a másikkal s nyugodtan, mintha valami könyvből olvasná, azt mondta:
- Nem fog hosszú életet élni. De nem fog úgy elmenni ebből a világból, mint aki árva vagy kitagadott. Család marad utána, ó, szegény elhagyatottak, ki fogja majd azokat gondozni.
Miklós hitetlenül elmosolyodott s most így közelről, világosságban látta, hogy az asszonynak korommal vannak megvastagítva a szemöldökei s festékkel vannak pirosra festve az ajkai. Szeretett volna csúfolódón, hangosan fölnevetni, de türelemmel hallgatott, látta, hogy az asztal másik végén ülő anyja visszafojtott lélekzettel várakozik az ő feleletére s szemei tele vannak könnyekkel. Úgy tett, mintha elhinné, amit az asszony mond neki, mint aki megadja magát a sorsnak, csak bólogatott. Már tudta, hogy az asszony nem véletlenségből van itt ma este, az anyja rendezte meg így ezt a játékot, hagyta, hogy beszéljenek hozzá s így csendben, reménytelenül elsirassák.
- Mikor jössz haza? - kérdezte az anyja, de még mindig nem mert szembe fordulni vele.
- Azt hiszem, későn. Ma értekezletünk van az egyletben, alighanem későig fog eltartani.
S valóban ma nem a lányhoz, hanem az egyletbe ment. Angyalföld nagy fuvarossztrájk előtt állt, az összes szakmák bizalmiférfiai összejöttek ezen az estén, hogy megbeszéljék a legközelebbi teendőket.
A keskeny, hosszúkás terembe sűrű széksorok voltak beállítva, két nagy petróleumlámpa világított a plafondon, a levegő sűrű volt a cigaretta- és pipafüsttől. Az emberek mint ismerősök köszöntgették egymást, csöndben elhelyezkedtek s mindenki arcáról leolvasható volt a nyugtalan kiváncsiság.
Miklós az előadói asztalnál ült s ahogy körülnézett a teremben, látta, hogy mindazok, akikkel együtt dolgozott a mozgalomban, jelen vannak ezen az értekezleten. Varga, szemben vele, az első sorban ült, nyugtalanul mozgolódott, sugdolódzott a szomszédaival és hozzá is felintegetett az asztalhoz. Amint megkezdték a tanácskozást, szólásra jelentkezett, alig lehetett visszaszorítani a csöndbe.
S ott voltak a suszterék is. Az utóbbi időben Miklós csak ritkán találkozott velük s most egy hirtelen pillantással észrevette, mennyit változott ez a két ember. Az asszony meredten ült a fekete ruhájában, az arca éles és sápadt volt, ölébeejtett kezei szinte világítottak vértelenségükkel. Jobbról két sunyi kamasz ült mellette, balról pedig a férje, hátrafésült, hosszú hajjal és hosszú, gyér szakállal. A szemeik úgy mozogtak, mintha valami titkos dolgok után leselkednének, nem beszéltek, csak jelentősen néha egymásra tekintettek, egészen magukbazártaknak, idegeneknek hatottak ebben a fölfűtött gyülekezetben. Miklós megértette a viselkedésüket. Valóban idegenek voltak ők itt, csak a testükkel üldögéltek a társaik között, gondolataikkal majdnem ellenségesen méregették az elhangzott szavakat. Ők már egészen máskép látták a világ folyását, mint a körülöttük levők, akikkel pedig egy uton és egy cél felé indultak el valamikor. De ez már olyan régen volt, hogy alig is emlékeztek rá vissza. Azóta meghalt a gyerekük, akinek nem akart egy másik emberke a nyomába lépni, azóta ők kimaradtak a hétköznapok sodrásából és megismerkedtek Kropotkin írásaival és eljutottak Tolsztojig s most ott üldögélnek ennek a hatalmas terebélyesedő fának az árnyékában. A harc helyett a szeretetet és megértést hirdetik a világ romlottsága ellen. A lélek nemességét, a test hívságával szemben. A mellettük ülő két kamasz, két suszterinas, kiket ők saját gyerekeiknek örökbe fogadtak. Együtt dolgoznak, egy tálból esznek, bibliai neveken szólítják egymást s ilyenkor, ha idegen emberek közé kerülnek, fölényesen átnéznek azokon és megvetik őket. De azért ők megmaradtak elégedetlen munkásoknak, eljárnak a gyűlésekre s ahol csak tehetik, szót emelnek a szeretet és megértés nevében. Ó, mert egy igazhitű embernek hogyan is lehetne szó nélkül elnéznie azt, amit a gazdagok csinálnak és azt, amit ezek ellen az elvetemedettek ellen a szegények akarnak csinálni... Hallgatják az egymásután jelentkező szónokokat s érzik, hogy mindaz, amit ezek beszélnek, ellentétben van a lélek tisztaságával. A dühhel levegőbe lendített karok ráütnek az igazságot szomjazó ember szívére, fegyverek csörögnek ki a vadul rikoltó szavakból. Egy nagydarab, vörösképű ember áll most az asztalfőnél és azt mondja:
- Harcba kényszerítenek bennünket, rendben van, mi vállaljuk a harcot! Csak egy falat kenyérrel kérünk többet s ők kizárással fenyegetnek. Még azt is el akarják ütni a szánktól, amink eddig volt. Álljunk hát sorba mind. Élet vagy halál! Ha máskép nem lehet, hát összetörjük a gépeiket és széjjelmorzsoljuk azt, aki az újjaink közé akad.
Kállai szánakozó tekintettel nézte a szónokló embert, szétmeredt újjaival fésülgette a sárga szakállát, aztán elrekedten beleszólt a másik beszédébe:
- Mért akarod bűnbe vinni a többieket is? Üljetek le békességben a családotok körében, tegyétek karba a kezeiteket és meglátjátok, hogy megjuhászkodnak előttetek az ellenségeitek. Ha valaki pofonüt, ne akard egy másik pofonnal büntetni az ő gonoszságát. Hajtsd meg előtte a fejed és ő szégyenkezni fog.
Mintha olajat öntöttek volna a tűzre, az emberek egyszerre kiabáltak, mindenki személyesen megtámadottnak érezte magát, a szónok már nemcsak a gazdagok ellen beszélt, a szakállas suszter felé fordult, úgy dobálta rá a szavait, mint valami súlyos kődarabokat.
- Mit akartok itt közöttünk? - ordította. - A nyílt ellenségeinkkel csak elbánunk, de ti belefurakodtok a testünkbe és lelkünkbe s romlott mézet csöpögtettek a gyöngék nyelvére.
- Gyalázat! - kiáltottak föl az emberek.
Varga sem tudta magát tovább visszatartani a zajongástól. Fölállt, vékony testével egészen előrehajoltan szónokolt:
- Éhes farkasok vagyunk és úgy viselkedünk, mint a gyáva kutyák! Nem kell nekünk a kenetteljes üdvösség. Fogat fogért! Ha farkasok vagyunk, hát legyünk farkasok.
Miklós a tintatartó fenekével ütötte az asztalt. Szép fiatal testével, mint valami kiváltságos bíró állt a zajongó emberek előtt. Határozottság és parancsoló akarat volt a hangjában és a mozdulataiban.
Lassan helyreállt a csönd s ekkor ő azt indítványozta, hogy a bizalmitestület egyöntetű határozattal mondja ki a sztrájk jogosságát és szükségszerűségét.
Mintha tüzes csóvát dobtak volna az emberek közé, fölugráltak a helyükről és magasratartott kezekkel szavaztak.
De ki is merte volna itt most ennek az ellenkezőjét tenni?
Vannak pillanatok, amik az élet teljességével áldottak. Vannak pillanatok, mikor az ember színültig van tűzzel s csak jönnie kell valakinek, mintegy a szavak varázsvesszejével meg kell érintenie őt és kicsapnak belőle a lángok, mint a meghasadt sziklából a forrás.
Mindenki bizonyos volt benne, hogy a megváltások órája közeledik feléjük s mindenki részes akart lenni az örömben, mikor a világ kereke, ha csak egy pillanatra is, a visszájára fordul.
Lármás nagy csoportokban mentek szét az éjszakai utcákban. A csillagtalan ég alatt fújt a szél, foga volt ennek a szélnek, de most senki nem érezte harapását. Köhögtek és krákogtak, de ezt is talán csak rossz szokásból tették, tele voltak szavakkal s ezek a szavak úgy futottak most egymás után, mint a megkergetett nyáj s alig fértek ki az emberek száján.
A fő útvonalon még égtek a lámpák, zöldes gázlángok reszkettek a fekete oszlopokon s titokzatosan táncoltak a házak falai. Valahol autó rohant s mint valami megriadt állat hörgött és bőgött az éjszakában. A lármázó emberek talán meg sem hallották ezeket a riaszgató hangokat, vitatkoztak, időnként nekilendültek az útnak, aztán csomóbaverődötten megálltak.
Az út közepén egy lovasrendőr posztolt, parancsolón rájuk kiáltott.
Az emberek nem némultak el.
- Csönd, mert bekísérlek valamennyiőtöket, - kiáltotta a rendőr mégegyszer s aztán segítségethívóan belefújt a sípjába.
- Fordulj föl, - mondták felé az emberek s megint egymásbakapaszkodtak a szavaikkal.
- Emlékeztek rá, hogy mi volt errefelé még tíz évvel ezelőtt is? Árkok és buckák, valóságos rablótanyák, most itt van az ország egyik ipari gócpontja. A mi vérünk van ezeknek a falaknak a malterjában s a mi fogaink közül veszik ki a kenyeret azok a gépek, amik a falak mögött alszanak most.
- Ők alszanak - mondta Miklós -, s mi itt csatangolunk az éjszakában, mert minket se nappal, se éjjel nem hagynak nyugton a gondok.
A suszter megint megfésülte a szakállát s megint a lelke mélyéről szólott:
- Mért töritek magatokat azért, hogy versenyezni tudjatok a gépekkel. A gépeket hagyjátok meg a gazdagoknak, hogy boldoguljanak velük, ti szegények pedig menjetek ki az erdőbe és a mezőre. Tagadjátok meg a civilizációt, mert ő rontotta meg a mi egész életünket.
Senki sem hallgatott rá, csak a két örökbefogadott kamasz és a felesége, aki úgy lépkedett az oldalán, mint egy gyönge, hajlongó árnyék.
A csoportok lassankint szétbomlottak.
Varga egyedül baktatott a szűk utcán, a folyó irányába.
Lábait keményen ütögette a földhöz s valami kemény forradalmi indulót fütyült ki a lehervadt bajusza közül.