Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Glatz Oszkár
A jövendölés ártatlan és nagyon elterjedt foglalkozás, mert egyelőre még tart a rendetlenség, a forrongás, a bizonytalanság, ilyenkor mindenki szeret egy jobb jövő lehetőségeivel foglalkozni.
Wilhelm Oswald, a kiváló tudós jórégen egy Pesten tartott előadásában azt állította, hogy az emberi szellem szentháromságából - vallás, művészet, tudomány - elsőnek a művészet fog kiválni, utána a vallás, marad egyeduralkodónak a tudomány. - Én akkor szerettem volna torkába fojtani a szót, de azóta annyi történt, hogy jövendöléseit nem találom már oly szemtelennek. Oly hihetetlen dolgok történtek, hogy mindent lehetségesnek tartok. A művész - Ligeti szerint - megérzi a jövőt, szeizmográfja a jövendő nagy lélekrendüléseknek. Így látja Ligeti a kubizmus, konstruktivizmus stb.-ben az építészi éra bejelentőjét, az expresszionizmusban pedig egy új vallás előfutárját, mely talán csak egy évezred után fog szilárdabb formákat ölteni.
A modern «izmusok» között vannak olyanok, melyek teljesen absztraktak, amelyek teljesen kiküszöbölték a természetet. Máma ezen «művészet» uralmától még távol állunk, de a késő jövő?
Mindennek a mindenségben meg van a maga törvényszerű életlefolyása, az égitesteknek csakúgy, mint minden szerves lénynek. Meg van fiatalságuk, életük tetőpontja, öregségük, a vég. Az állatvilág tetőpontja, legnagyobb gazdagsága - úgy olvasom - a barnaszén korszakába esik, azóta dekadenciában van; az ember beavatkozás nélkül is kiveszne - bár jóval lassabban - a tropikus földrészek gazdag faunája: nincs szaporodás. Miért volna más a mi sorsunk? Az emberiség talán már közeledik is ifjúsága végéhez a játszi, a logikátlan, az érzések és öntudatlan ösztönökön alapuló korszakának végéhez; kezdődik a férfias öntudat, a megfontolás kora: az érzékek lassankint háttérbe szorulnak, visszafejlődnek - persze évek százezreiről, millióiról beszélek -! Akármilyen karikatúrája, borzalmas karikatúrája az orosz szovjet annak az ideálisnak látszó, alapjában véve krisztusinak mondható teóriának, mely az emberek teljes önzetlenségére, józan belátására építi a társadalmi konstrukciót; akármilyen rettenetes nekem az a falanszter-rendszer, mely géppé akarja lenyomorítni az embert, amelyben egy Lenin is csak a «nagy sróf» szerepét játssza, - elképzelhető, hogy valamikor, évszázezredek múlva hasonló, bár nemesített formákat fog ölteni az emberi társadalom. Hiszen Ligeti is beszél az «asztrál» lényről, az érzéknélküli lény lehetőségéről, amelyben a lélek tényleg teljesen föléjekerekedett a testnek. Az ilyen embernek azután csakugyan nem lesz már szüksége művészetre, mert a művészet az érzékektől elválaszthatatlan. Absztrakt művészet nem művészet többé, hanem matematika, amely magasabb formáiban lehet művészi, de semmi esetre sem «képzőművészet», semmi olyas, aminek köze lehetne akármihez, amit eddig művészetnek neveztünk, amire kizárólag teremtette az ember ezt a szót!
Az egyiptomiak kitalálták a dor-oszloprendet, talán egy egész évezreddel a dor-stílus születési ideje előtt, a rómaiak előre megcsinálták a barokkot; a ma művészei előre megérezték az absztrakt művészetet, azaz azt a rettenetes valamit, ami tán évezredek múlva egy sívár, csak ésszerű világban fogja mulattatni a szegény emberiséget, miként a keresztrejtvények a mait. - Művészet természet nélkül, ismétlem, lehetetlen (festészetről és szobrászatról beszélek). A természet egyedüli forrása a művészi szépnek. Ezt a természetet az ember lassankint leigázza, rabszolgájává teszi, kénytelen azzá tenni. Szaporodunk, rettenetesen szaporodunk! Nem a fehér faj, az pusztulóban van, de szaporodnak a primitívebbek, a még el nem használtak; rövidesen szükségünk lesz az egész világra. A tudomány ki fogja aknázni a sivatagokat, eltünteti a nemtermő földet, idővel valószínűleg kőből fog kenyeret, azaz holmi tápláló pilulákat varázsolni. Rettenetes háborúk, a tudomány legnagyobb brutalitásával folytatott háborúk, fognak tizedelni, ötödölni, harmadolni, míg a végén beáll a józan belátás, a születési korlátozás. De a természet mind mostohábbá válik és mindennek dacára, az embernek meg kell majd feszíteni minden szellemi erejét, hogy helyt állhasson. A gyermekkornak, mikor anyja, a természet, gondoskodott zsenge szülöttjéről, - akkor már vége, kemény, nehéz munkával kell megkeresni mindennapi kenyerét, azaz piluláját; fiatalkori játékairól, a gyönyörű művészetekről lassankint le kell mondania; el is veszti irántuk való érzékét, hisz idővel maguk az érzékek is átszellemülnek, absztraktálódnak.
Ismétlem, az orosz szovjet egyelőre egy gonosz álom, - bár még mindig rettenetes valóság, - de ha egy gyökerében, egész lényében annyira művésznép, mint az orosz, képes volt oly rövid idő alatt teljesen kivetkezni eredeti formájából és (részben legalább) egy oly teóriának hívévé válni, amely a tiszta ész legridegebb álláspontján állva, csak haszontalan «Überbau»-t és «svindli»-t lát mindazon ideálokban, melyek nélkülözhetetlen alapját képezik az összművészeteknek, bár tényleg semmiféle kapcsolatuk a mindennapi józan ésszel, - akkor én nagyon jól el tudom képzelni, hogy évezredek után az emberiség zöme - persze magasabb formában - ennek a gépies világrendszernek válik hívévé.
Természetes, hogy az orosz nép, mely tegnap még csodálatosan gazdag volt művészi képességekben, - nem száradt ki hirtelen és hihetetlen erőfeszítéseket tesz, hogy a lehetetlent lehetővé tegye, hogy egy az «észen» alapuló művészetet teremtsen, (miként egy szektájuk a gépet imádja Isten helyett), - de akik évezredek múlva megismétlik majd ezt a társadalmi experimentumot, azokból bizonyára már teljesen kiölte a matematikai pontossággal működő ész az «érzést». Művészet alapja pedig az érzés, soha sem az ész. Intuitiv képesség, ugyanaz, mely a gyermekben működik, az a részük, mely a természethez, a földhöz kapcsol. Az ember lassankint függetleníti magát a természettől «maga körül», később majd függetleníti magát a természet ösztönös részétől «önmagában» - érzéseitől.
Az érzés csak zavar, csak bajt csinál, ki kell vetni és vele a művészetet, ezt a gyerekes foglalkozást, mely hiszen jó volt az emberiség gyermekkorában, de sehogyan sem illik a józan férfikorhoz. Az igazi művészet a természettől, az emberi érzékek «közvetlen» munkájától elválaszthatatlan, - ezen művészetnek feltétlen hanyatlik napja, a művészi érzék mindjobban a gépen keresztül nyilatkozik meg. Szerintem tehát az, amit eddig «grand art»-nak neveztünk, hanyatlóban; nem állandóban, hiszen momentán is egy monumentális művészet küszöbén állunk és a gépies nivellálás ellen is bizton számíthatunk reakciókra - de hanyatlóban ahhoz a csúcsponthoz képest, melyet a görög kultúra idejében elért. Én Perikles korát tartom a művészi élet tetőpontjának. Tudom, hogy a festészet csak azóta fejlődött ki igazán; tudom, hogy a gótika vetekedik a görög templommal; de soha többé nem ismétlődhetik az a harmónia, a «mens sana in corpore sano» a test és lélek egyensúlyának harmóniája, mely a legmagasabb művészet alapköve.
Az emberiség fejlődik, de csak úgy, ahogy az egyes ember. Biztos, hogy a férfikornak vannak kvalitásai, képességei, erényei, örömei, miket a gyermek, a serdülő ifjú nem ismer - de azért fejlődés ez a javulás értelmében?; vagy pláne a férfikort követő aggkort illetőleg? Jómagam a gyermekkort, az első ifjúságot az ideálokkal, erős érzésekkel, képzelettel, mesével telitett első részét életünknek tartom legszebb idejének. És azt hiszem legtöbben így vagyunk, így vagyunk főleg, ha az aggkor határaihoz közeledünk és visszaemlékezünk arra a «sok bolondságra». Amit nyertünk az egyik oldalon, azt vesztettük a másikon, szerintem túl vagyunk az «aranykoron!»
Node azért isten ments, hogy sírni kezdjek, vagy Jeremiádokat zengve, játékrontónak toljam fel magamat - hisz még jó fél lábbal benne állunk az ifjúságban, benne a hóbortos impresszionizmus igazán nem férfiasan józan korának utolsó «rezgéseiben». - Micsoda őrület és «svindli» az egész vonalon, politikában, társadalmi életben, művészetben - távol, nagyon távol állunk a józanságtól, legtávolabb ama kommunista experimentátorok, akikben csak úgy tobzódik a többé-kevésbbé öntudatos szemfényvesztés!
Az a jelen száraz neoklasszicizmus, mely nékem nem tud nagyon tetszeni - az se lesz végleges formája a művészi konszolidációnak; több lesz abban az utolsó korszak impresszionisztikus színgazdagságából, könnyedségéből - egy szóval nincs még közvetlen veszély és én is majd csak elhelyezkedem az új érában, ha majd «megüt» annak szele, mit Ligeti szerint észre se fogok venni - de azért nagy vonalaiban úgy ítélem meg a távol jövőt, mint a fiatal az öregséget. Persze nevetség ilyen távoli veszélyekkel foglalkozni, amelyeket úgyse tudunk elhárítani: - van azonban egy közvetlen veszély, melyre nem én mutatok rá először, de amelyet magamfajta embernek nem lehet eléggé hangsúlyozni, az a veszély t. i., hogy korunk a technika és tudomány hihetetlen térhódítása közepette elveszti lassankint képességét a «civilizáció» és «kultúra» megkülönböztetésére; az anyagi és magasabb szellemi értékek elválasztására. Az amerikai «kultúrában» is felettünk állónak érzi magát, pedig egyelőre kultúrájuk lényegében importált, amilyen a rómaiaké volt és ezen importált értékeknél is hiányzik még a belső kapcsolat. Az amerikai - Kayserling szerint - nincs annak tudatában, hogy az ő materiális civilizációjuk «lehet» idővel egy új kultúra alapja, de magában még nem kultúra és ez az amerikai mentalitás lassankint tért hódit az egész világon, mert hiszen Amerika majmolói lettünk. Ezen nagy tévedésen alapszik a gép közvetlen bevonása a művészetbe, a gép esztétikumán, mint természeti szép pótlón való örökös nyargalás, mely törekvésnek illuzórikus voltát csodálatoskép egy Troczky is fölismerte.
Máma elsősorban civilizációt csinálunk, az tagadhatatlan - de e mellett titkos, alig észrevehető mélységekben lassan csíráznak a jövendő évszázadok után beköszöntő nagy «új» kultúrának magvai: ki tudja, melyek azok? Ki hitte a rothadó római birodalom bölcsei között, hogy a jövőt a katakombák mélyében készítik elő, és nem a római tehnika ama monnumentális alkotásaiban, melyek még romjaikban is ama kor hallatlan szellemi erejéről tanuskodnak.
Máma sem a tehnika és tudomány csodálatos vívmányai képezik a jövő kultúra «magvát», csupán «talaját», mely époly kevéssé hasonlít majd ama belőle fejlődő kultúrához, mint a fa azon talajalkotó elemekhez, melyekből táplálkozik. A római analógia szerint a művészetek közt az építészetnek lesz legtöbb szerepe ezen jövő ideál, ezen jövendő «világnézet» kialakításában: - mert csak egy ilyen képezheti egy új kultúra alapját (Ligeti). Ha a mi szerepünk, festőké és szobrászoké, ama jövendő kultúra későbbi fázisaiba is fog esni és ha nem is tudom elképzelni, mily természetű lészen ezen jövendő «chauffeur»-korszakban, mely az utolsó nagy «paraszt» és az azt megelőző «vadász» korszak hatalmas kultúrhullámait fogja követni (Ligeti), de azt tudom, hogy kultúrtermelő hatásunk máma is nagyobb, mint bármely tisztán anyagi értékeket termelő szellemi diszciplináé.
De hagyjuk a távoljövőt, nekem utóvégre a jelen és a közvetlen jövő a fontos. És ha itt vannak is szerény kifogásaim, azért nem esem kétségbe. Igaz, szeretném, hogy nem egy boxmatch, labdarugás vagy repülési bravúr mozgósítana százezreket és okozna alkalmilag ájulásokat és szívszélhüdéseket; hanem inkább egy hatalmas művészeti alkotás bemutatása mint Leonardo idejében - de azért bölcsen belényugszom, nem tudván rajta változtatni. Belényugszom abba is, hogy lassankint mindaz elpusztúl, mi nekem kedves (Istenem, mily fájdalommal gondolok sokszor a Hortobágy halálraítélt poézisére) - mert még így sem cserélnék, piktor létemre, senkivel a világon. A pikturánál nincs szebb, függetlenebb foglalkozás a földön és miután a professzúra minden valószínűség szerint meg fog őrizni az éhezéstől és így az ilyen fejedelmi (persze a reneszanszra gondolok) foglalkozással jogosan együttjáró szenvedések egy része alól is fel vagyok mentve - igazán nyomorúlt hálátlanság bűnébe esnék, ha nem zengenék hozsannát mindennek dacára. Hisz belátom, nevetséges, hogy izgatnak a távoljövő problémái. De ha az, amit a pusztuló kedves értékek helyébe kaptam, számomra úgyszólván értéktelen; mindaz mit a «wie herrlich weit wir es gebracht» utálatos frázisa foglal össze. Nekem az a kis falu, melyben dolgozom, hol nincs se bolt, se pósta, se kocsma (tehát nincs civilizáció), minden áldott napjával, ha bejárom dombjait, erdeit, hallgathatom rovarzümmögését, madárcsattogását, nézhetem marha- és disznócsordáját, mindenféle háziállatát, primitív embereit - oly óriás élvezetet nyújt, amellyel «egészen biztosan» nem vetekedhetik holmi autó globtrotter vagy oceánrepülő élvezete. Igazán szeretném - előbbi jövendölésemmel ellentétben, ha nem sikerülne a Holdba vagy Marsba való átrepülés - azzal csak a hisztériáig fokozódnék az a határtalan önérzet, mely máris földünk egyik legellenszenvesebb lakójává tette az embert.
Erkölcsileg alapjában alig javultunk, épúgy gyűlölünk, csalunk, rablunk, ármánykodunk, mint a történelem legsetétebb korszakaiban és micsoda poézis volt régente a gyilkolásban szemben a mai hideg, személytelen «versachlicht» öldökléssel. Itt persze Ligeti a közeljövőben az építészeti mentalitással kapcsolatban biztos javulást igér és ez a legerősebb ír festő sebeimre.
Mindazonáltal nagyon félek, hogy reinkarnálódnom kell - talán már mint matematikusnak és azért nagyon örülök, hogy a spiritiszták szerint (úgy hallom) van reményem, hogy a legvégén a Venusra kerülök, ahonnan aztán, úgy hiszem - könnyhullatás nélkül lehetek majd tanúja földünk végleges pusztulásának. Remélem, hogy ezen világáruló kijelentésem miatt nem fognak már most, itt e földön kerékbe törni.