Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Illyés Gyula: Szerelem

Illyés Gyula: Szerelem
III.

Lassan mint lágy szellő
támad szivemben ez a meleg ének
mi verte föl nem tudom, önnön szeleimben
hajlongok bókolok mint hárs előttetek.

A határt jártam egész nap kutyánkkal
a munka meleg fáradtságát hoztam
két vállamon este mint jó köpönyeget
beléburkolóztam, szivem egyre-egyre melegebb lett tőle.

Felértem a dombra, lent a lombok között csipogott a szegény
falu mint elülő fészekalj, - párás leheletét ahogy megéreztem
mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem
meg kellett állanom, - pirosszoknyás bokor karjaiba dültem -

Ha e szeretetről szólanom kellene mely néha-néha mint egy rémület eláraszt
kapkodni tudnék csak futó kezeimmel mint ömlő nyelvbénitó szerelemben,
hajtani szégyenlős arcomat egy mellre s hallgatni mellemből
félszárnnyal csapkodva hogy' száll-száll mégis ég felé a remény!

Terólad beszélnék földem és rólatok állattávert szegény néma nincstelenek!
miattatok jártam éjjek ingoványán, városok véres füstjóslata alatt,
futottam botolva, fel-felvágtam feje, bőgtem volna dühvel: Halál a zsarnokokra!
Nyomorult évszázad s ti gyilkosok mind! szörnyü tanu leszek én egykoron.

Itt éltem, - szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai!
jöttem a hajlongó nyirfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe,
hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron,
vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesitőbb volt mint a forró bor -

Néztem az asztalon elaludt kezeket, a buvó szemeket, - ó ez a szegénység!
mintha századok távolságából tekintett volna rám
a vén napszámos megvert pillantása: látod semmi se változott...
Nahát változik majd! - szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó, - susog a levél s átkozódva ömlik -

Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre mit emiatt nyeltem,
a visszafojtott hang erjedő melege nyilt abban a csókban mely életem adta, az ég a szivemben,
igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése
s e pillantás a szolga rossz leselkedése ki hátulról vágja urába a kést -

Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár
de ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt
az elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és ugy esküszik halálodra undok
elnyomatás! - tüze, ugy érzi, a földből futott fel ifjú szárnyasult szivébe.

- Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak,
zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, ugy érzem meglebbennek, ágaik emelődnek,
ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak!...
fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket.