Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám

Babits Mihály: Gondok kereplője

A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be
az égi flanellba:
az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bus tavaszt várják
szabadon vagy kertben.

Milyen szép lehet most ottkünn a mezőkön
elveszni nyomtalan;
bujdosni, mint aki maga van a földön,
az ürben maga van
s minden lépésénél mögötte, ugy tetszik,
elsüllyed a parlag,
és a szomszéd falu semmivel se messzibb,
mint a szomszéd csillag.

Ott még fölröpülne különös madaram
a fényködös égig.
Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,
hogy tán holtnak vélik.
Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,
dalt töredez halkan;
elkezdi, s elhagyja... dalainak selyme
rongy az utcazajban.

Óh szegény madárhang! hogy leng, száll és szakad
minden kis szellőre!
s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad
gondok kereplője!
Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,
mint a poklosoknak,
hogy ezer arc közt is vakon mint a bamba,
s egyedül bolyogjak?