Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Ezt a formát francia előképek után Oscar Wilde vitte legcsillogóbb tökéletességre: kevés fordulatú cselekvény, egy szempillantásra megismerhető alakok, mindig a közönség felé fordulva s minden csak arra való, hogy el lehessen helyezni az élcek, aforizmák, maliciák sűrűn pattogó rakétáit. Ezek a rakéták mind egy közös raktárból valók, valósággal körülbombáznak egy témát. A színpad olyan, mint egy vidám és elmés emberekkel telt szalón, akik egymással csevegve, egymás szájából kapkodva a szót, dobálják egymásnak a pattogó mondásokat. Némelyik csak sustorog, nem durran el, de nem baj, jön utána a többi s ha valamelyik sikerül, akkor örül a közönség, akár a szentistvánnapi tüzijátéknál. A szerencse az, ha elég gyakran sikerül egy-egy rakéta, minden jelenetben legalább egy-kettő. Ilyenkor a darab folyamán a közönség már arra preparálódik, hogy ne sokat törődjön a többi dolgokkal, cselekvénnyel, alakokkal, csak várja a legközelebb következő viccet és örüljön neki.
A dialogus elmésségei mind ugyanazon téma körül forognak: maliciák az asszonyok hűsége, illetőleg hűtlensége körül. Erről Lakatosnak, egyéb írásaiból tudjuk, nagyon sok ötlete van. Mindenki mulat rajtuk, a férfiak, mert minden férfiban megvan a bizalmatlanság a nő hűsége iránt és minden férfit a hűtlen nő ingerel, a nők, mert ők tudják, mi igaz a dologból és szeretnek csípős dolgokat hallani a fajtájukról. Így mindenki olyat kap, amit szeret s ezért megbocsátja, ha a darabban nem megy minden úgy, ahogy kellene, ha magyarázatra szorul, hogy egy nő, akinek olyan pompás szeretője volt, mint
A szinpadon egy sextettre van bízva a dolog, amelyben