Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Laziczius Gyula: MODERN OROSZOK
Haiman Hugó fordításai

Kevés olyan hűhótlan és reklámtalan akcióról tudok, mint Kner-é, a gyomai könyvnyomtatóé, aki ezidén is folytatja orosz fordítássorozatát. Kis regények és elbeszélések alkotják a mostani sorozatot is, hat új könyv a korábban megjelent hathoz csatlakozva, de ezúttal nem klasszikusok nálunk ismeretlen kisebb munkáit kapjuk, hanem egy maroknyi irodalmat a háború előtti és a forradalom utáni idők orosz terméséből.

Mert az irodalmon van a hangsúly ezekben a tiszta tipográfiájú könyvecskékben. Fordítójukat a kiválasztás munkájában se politikai, se világnézeti elfogultságok nem vezérelték, csak az az egyetlen igaz szempont, hogy amit fordít, minden átültetésen és az átültetéssel járó szükségképpeni zökkenőkön túl is megmaradjon háborítatlan esztétikai élménynek. Csak stílusfeladatokat látott maga előtt a fordító, egy idegen idioma hat különböző változatát és ezeket igyekezett áthangszerelni magyarra.

Törekvése két ponton nem egészen sikerült. Az egyik a Remizov-kötet («Istenítélet»). Aki egyszer is olvasta már Remizovot eredetiben, sohasem felejti el sajátos, különcködő stílusát. Rég elfelejtett szavak, ritka fordulatos, érthetetlen provinciálizmusok szövik át minduntalan nyelvét és mesterkélt mondatai mindig valami készakartan félhomályos szimbolizmusban derengenek, amely éppen félhomályával zavar, nyugtalanít. Remizovot fordítani csak nyelvtörténeti és tájszótárral a kézben lehet, filológiai apparátussal, amely őszintén szólva nem éri meg a fáradságot, legalább a legtöbb esetben nem. Haiman ezt a filológiai feladatot természetesen nem vállalta, de még így is sok munkájába kerülhetett a makrancos remizoviádáknak magyarra szelidítése.

A másik pont a Leonov-fordítás. («A kis ember vége.») A forradalom és az éhinség komor tablóiból van kiszakítva e kis regény témája: tótágast álló világ és kótyagos emberek árnyai egy lassan éhenhaló mgántudós utolsó napjainak történetén átvetítve. A pusztulás feltartózhatatlan valósága és egy «meghasadt» lélek víziói peregnek le előttünk rapszódikus egymásutánban és ehhez mérten az elbeszélés módja is rapszódikus, feszült és kissé idegenszerű is, mint az a világ, amelyet rajzol. Haiman hűségesen követi Leonovot, s itt téveszti el a dolgát: a stíluskanyarodókat élesen veszi, a szakadékokat nem enyhíti és az eredeti szaggatott stílusát nem enyhíti és az eredeti szaggatott stílusát ezáltal darabossá töri.

Pedig mint a többi fordításból látszik, avatott fordító, aki nemcsak tucatmunkára, hanem hibátlan művészi megoldásokra is képes. Ilyen mindjárt a Smeljov-regény («Boldogasszony kelyhe»): sehol semmi zökkenés az átültetésben, mindvégig pompázó, gazdag nyelv, erős, friss jelzőkkel ékes. Ugyancsak hibátlan fordítói munka eredménye Prisvin («A fekete arab») és Tolsztoj A. («Péter cár napja») elbeszélés-kötetei.

Egész külön említést érdemel a hatodik könyv, amely Neverov-nak, ennek a korán elhalt írónak egyetlen hosszabb lélegzetű elbeszélését tartalmazza («Az igéret földje»). Útleírás, egy kis parasztfiúnak utazása Lopatinóból Taskendbe, kétezer verszten át: kenyérért. Utazás, menekülés az éhség elől a messzi városba, az igéret földjére, ahol esetleg jól lehet lakni és hónapokig tartó munkával talán meg lehet takarítani egy kis magnakvalót a jövőre. A kétezer verszt oda és kétezer verszt vissza tele van primitív kalandokkal, apró történésekkel, amelyek hol segítik, hol hátráltatják Miskát, a novella hősét, de bármilyen primitívek is a cselekmény kanyargói, mindig érezzük, hogy életre-halálra megy a dolog. Élesen magunk előtt látjuk a sínpárt, amely végigszalad az irgalmatlan halálpusztákon és ellenállhatatlan erővel vonzza magához a tizennégyéves gyereket, aki két üres zsákkal, egy bicskával és valami toldott-foldott, csereberére szánt szoknyával indul világgá. Nem csínyekről van szó, mint a hasonló kamaszregényekben, Miska nem a Rosszcsont Ferke típus-családjához tartozik: gyerekfejjel, de valami elnyűhetetlen életakarással küzd, harcol a vonattal és a vonatért, amely kivezet az életbe, és amikor a harcnak vége, hat zsák búzájára mi is úgy tekintünk, mint egy nagyszerű küzdelem megérdemelt trofeájára. Ez a Miska gyerek egészen új alak az orosz irodalomban: a duzzadó paraszti energiának hallatlanul aktív képviselője, aki nemcsak igenli az életet, de vállalja és bírja is az iramát.

Neverov reális tollal rajzolja a témát, nem hajhássza a kínálkozó hatásalkalmakat, de a cselekmény természetes sodra még így is olyan lenyügöző hatást vált ki az olvasóból, mint Knut Hamsun «Éhség»-e óta kevés hasonló tárgyú könyv. Már a kiválasztásért is elismerést érdemel Haiman, nem is szólva a fordításról, amely itt is símán gördülő és híven tükrözi az eredeti sallangtalan modorát, rövidre szabott mondatait, drámai erejű, zamatos stílusát.