Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Zilahy költői látásának egyik alapeleme a valóság, melyet a realitások pontos részletmegfigyelésével tart szemmel, a másik pedig a romantikának forró ősanyaga, mellyel betölti a valóság vázait és kereteit. Regényeiben egy költő vetíti pasztell-színeit az alakokra s a környezetre, amelyben mozognak; nagy hőfokú érzelmekkel fűti át hősei életét s a hétköznapok nyers tényeiben fölgyujtja az élet megszépítő szenvedélyeit. Ez a belső romantikus izzás, amelynek centrumában a szerelmi élmény magva él, átfényesíti s élettel önti el a miliő holt tárgyait is, elhitetően és rokonszenvesen; ez irányítja az eseményeket, alakítja a figurákat s termeli ki a finom hangulatoknak azt az atmoszféráját, ami oly jellemző Zilahy írásaira. Ennek a két alapelemnek egyensúlyától függ minden szépsége.
Új regényében, a
Egy halászmester nyugodt életét megbontja egy rejtélyes nő, akit a nagy folyó vizéből mentenek ki s keltenek életre.
A regény voltaképpeni sujet-je annak a lelki fejlődésnek az ábrázolása, miként lobban gerjedelemre a halász a halálból visszahozott nő iránt, hogyan lesz ebből szenvedély, mi módon jut el az állandó vágy s a kielégületlenség kínjában odáig, hogy méreggel akarja eltenni láb alól saját hitvesét. Már-már odanyujtja a méregpoharat, amikor betoppan a házba egy gyermekkori barátja, akivel a regény elején találkoztunk egy pillanatra teljesen elzüllött állapotában, amint a fegyházból kiszabadulva hazafelé tart. A bűnbe egy gonosz nő taszította volt, lakolnia kellett érte, s a halász akkor még megvetést és undort érzett iránta. Ugyanez a Garabonciás-diák mint jólöltözött, boldog házasember bukkan föl s megjelenésével elhárítja a halász gyilkosságra kinyúlt kezét. A rejtélyes nő ugyanakkor a vízbe ugrik s a nagy folyó tovasodorja.
Az-e ennek a történetnek az értelme, hogy ne vessük meg azokat, akiket a szerelem szenvedélye visz a bűnbe, mivel megeshetik, hogy az, aki elítél, ugyanazt a bűnt követi el? Vagy csupán a «végzetes nő» jelképies históriája? De milyen démon vet véget önként életének a kísértése diadalát megelőző pillanatban?
Az egész történet eltökélt titokzatosságba van burkolva. Föltevésekre kényszeredik minden olvasó, aki bármely kérdésére feleletet vár a regénytől. Ha egy fokozódó bűnös szenvedély megrajzolása az író célja, akkor miért a végén a Deus ex machina? Zilahy semmiféle útbaigazítást nem ad. Az igazi mesékben az események önmaguk magyaráznak. A titokkal való játék az, amikor a nő egy régi, idősebb férfiismerősével találkozik, oly nyelven beszélget vele, melyet senki sem ért, aztán eltűnik anélkül, hogy valaha megtudnók, kicsoda. Mennyi lehetőséget mulaszt el az író a legérdekesebb alaknak, a kísértő nőnek hiányos beállításával!
A történet meseszerűségét inkább zavarja, mint ellensúlyozza a részletek reális tendenciája, mellyel alátámasztani törekszik különös témáját. Zilahy itt már nem a valóságot szépíti meg a beléje bűvölt élettel, hanem a fantázia képeit akarja elhitetni a valóság dokumentumaival. A halászmestert preciz és bonyolult analízissel igazolja s e túlfokozott elemzéssel úgy kimélyíti, hogy szinte megfosztja paraszti jellegétől.
Szép, hangulatos leírásában, tiszta magyaros nyelvezetében érezni, hogy az író nagyobb, mint ez a könyve. Zilahyban elsőrangú írói kvalitások vannak, azonban kielégíti őt az írásművészetnek az a kész szépségekért hevülő eszménye, mely megfogja a tömegek rokonszenvét.