Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (9)
A cigányok talpalávaló gyors táncnótákat húztak. Szombat este volt s a terem egyre joban megtellett emberekkel. Voltak köztük olyanok, akik a munka után, úgy piszkosan és fáradtan egyenesen ide tévedtek be, zsebükben a borítékkal, amibe a fizetésük volt csomagolva, mások előbb hazamentek megvacsorázni, és átöltözködni s most jöttek egyedül vagy kedélyes csoportokban. Nők is jöttek közöttük, a munkások feleségei kivasalt, tiszta ruhákban s lányok is sápadtan, vagy rosszul kifestett arccal, az udvarlóik oldalán s az anyjuk kíséretében. Ezek az öregasszonyok fekete ünneplőben voltak, akárha valami gyászmisére gyülekeznének s rossz szemeik elevenen vizslálkodtak az emberekre. Két pincér szaladgált az asztalok között, a vendégek még a kezdetén voltak a mulatozásnak, gyors egymásutánban ürítgették poharaikat. A cigányok sok jóreménnyel a fejükben, lelkesülten nyűtték a szerszámaikat, a bőgő valahonnan a föld alól brummolt elő, a prímhegedűs ott állt a banda élén, erre-arra hajlongott, éles üveghangokat dörzsölt ki a hegedűből, a cimbalmos csörömpölő pléhtálcát dobott a húrokra s egyszerre sírt, nevetett és csikorgott a cimbalma.
Az emberek fölemelkedtek az asztalok mellől, átfogták a párjukat s szinte eszelős iramban táncoltak a porzó és ingadozó padlón. A lányok szédültek a forgásban s úgy érezték, akárha egy ringatózó hajó fedélzetén topognának. Két gázlámpa csüngött le a plafondról, megvilágították a vörös, átizzadt arcokat s a falakon játszottak a bukdácsoló árnyékokkal.
Károly és a szőke lány ott ültek a söntéshez közel, egy hatszögletes kerti asztalka előtt. Szombaton mindig pótasztalokat is állítottak be a terembe s ezek jók voltak a magányos pároknak, akik nem akartak vagy nem mertek belevegyülni az összezagyvált társaságba. Károly arccal ült a söntésnek s alig merte kissé oldalt csavarni a fejét. Ismerősei is voltak a teremben, szégyelte magát előttük önmagáért s ezért a lányért, aki félig már be van rúgva s alig tud nyugodtan megmaradni a helyén.
- Maradj békén, Ilonka - súgta neki minduntalan könyörögve. - Maradj, hiszen tele vagyunk ismerősökkel.
A lány oda sem hallgatott. Szemlátomást nőtt benne a nyugtalanság ördöge, hangosan nevetgélt s ez a nevetés időnként olyan volt, mint a sírás, föltünően és kihívóan hangzott ki az általános zajongásból. A gyöngén összefogott szőke haja előrebukott a homlokán, baloldalon egészen az idegesen rángatózó szemöldökéig. A füsttől és párától elhomályosodott világításban úgy látszott, mintha egy ferdére csúszott sárga sapka ült volna a lány fején. Ivott s mikor a poharat letette maga elé, a karimáján meglátszott a lány ajkáról leolvadt festék nyoma.
- Szégyelled magad? - kérdezte és kedveskedő gúnnyal ránézett a férfira. - Talán miattam szégyelled magad? Ó, milyen gyalázatos nőszemély is vagyok én, hogy így kellemetlenkedem neked. De te szabad ember vagy, miért nem is segítsz hát magadon. Menj csak bátran, menj, találsz te más nőt is, akár mind az öt ujjadra egyet.
Károly békítgetőn mondta:
- Mért gúnyolódsz és mért kiabálsz úgy? Nem azért jönnek ide az emberek, hogy kiteregessék a szennyeseiket. S minek iszol annyit. Megint egészen tönkreiszod magad.
- Ó, hát azért szomorkodsz, hogy én megint tönkreiszom magam. Ki fog akkor keresni, gondolod magadban, ki fog akkor keresni, ha ez a tyúk megint tönkreissza magát.
Károly nem felelt. Úgy tett, mintha nem is hallotta volna a másik szavait, tudta, hogy az most mindenáron ki akar kezdeni vele. Csak meg kellene érinteni és fölfakadna, mint valami gyűlt seb. Nem szólt, nézte a táncosokat, a keringő párok elszédültek előtte, a fölhevült arcok összemosódtak a forgásban. Az egyik sarokban két férfi állt egymást átölelve, mintha panaszkodtak volna egymásnak, időnként az egyik fölfenyegetett az öklével a magasságok felé. Egy szolgálati rendőr jött be az ajtón, nézelődött kicsit, körülment a teremben s aztán közel az ő asztalukhoz megállt a söntés előtt. Károly lehajtotta a fejét, félkezével az asztal terítőjén babrált, nem akart s nem is mert szembe tekinteni a rendőrrel. Csak most ne kezdje el a másik a zenebonát.
S a lány megint megszólalt:
- Miért nem iszol? Nem jól érzed magad velem? Mondd, hogy nem jól érzed magad, mondd ide a szemembe!
Károly fölemelte a poharát és koccintott a másikkal, hogy azt elcsöndesítse. Ittak, de a lányból megint csak előbukdácsoltak a szavak.
- Ha nem érzed magad jól énvelem, nesze, itt van egy korona, keress magadnak egy másik lányt. - Egy ezüstpénzt dobott ki az asztalra, véletlenül élére állt az, gurult kicsit s csöngetve hozzáütődött az egyik pohárhoz. - Nem kesergek azon, hogy én már csak egy rongy vagyok. Miért is szeretnéd te az én kese hajamat s a vénülő bőrömet?! Ott a korona. Menj, menj, hogy ne is lássalak. Mindjárt kisülnek a szemeim a szégyenükben.
Az egyik pincér üres poharakkal éppen az asztal elé érkezett, a pénz csengetése megállította.
- Mégegyszer! - parancsolta a lány s a leöntözött abroszon előretólta a megürült üveget.
A korona ott feküdt az asztalon, egyikük sem érintette.
- Nézd csak, nézz oda, milyen szép sofőr jött be ebbe a pokolba!
Károly az ajtó felé pillantott s hirtelen visszakapta a tekintetét. A vér az arcába futott s félkönyékre támaszkodva elfordította fejét.
- Ismerem már gyerekkora óta. Valamikor ott laktam a házukban egy nagyorrú öregasszonynál. A hosszúval is ott ismerkedtem meg.
- Égesse el a föld azt a madárijesztőt - s a lányból egyszerre megint kitört az elkeseredés, a lamentáló és átkozódó fecsegés. - Ó, ne is mondd ki a nevét előttem annak a sintérnek. Hol van azóta az én szép hajam, olyan lettem én azóta, mint a fonnyadt alma...
Károly átnyúlt az asztalon, hogy nyugtatgatóan megsímítsa a másik arcát. S most ő is meglátta, hogy milyen fakón száraz és elgyötört ez az arc. A vértelen ajkakról az ital már leáztatta a festéket, a szemei részegen fáradtak voltak s két lilás barázda húzódótt az orrtól a szájig. Már egész közel volt a keze ahoz, hogy a lány arcát megérintse s az most megfogta így a levegőben s visszanyomta az asztalra.
- Hagyj békén - mondta s már könnyek voltak a hangjában. - Legjobb lenne, ha egyszer egy vihar belém kapaszkodna s döglötten rásöpörne valami szemétdombra... Tudod-e te azt, hogy mennyire tönkretettetek engem? Ó, mért vagyok én így kiszolgáltatva! Én talán nem érdemeltem volna meg egy szebb életet? Mit gondolhat most rólam az apám s az én jó anyám? Ó, milyen emberek voltak azok mind a ketten. - Kezében még mindig benne tartotta a másik lefogott kezét s érezte, hogy az remeg az izgalomtól. - Mért tetted ezt velem? Mit vétettem én ellened?
- Ne gyötörj, ne szedd ki belőlem csöppenként az életet - mondta Károly s ő is érezte, hogy a lány meleg keze remeg az izgalomtól.
- Nézd csak, nézd, a soffőr is táncol már. Milyen piros az arca s milyen tiszta a ruhája. Valóságos királyfi. - Hangosan, hisztérikusan fölnevetett. - Igen, igenis, egy királyfi az Angyalföldön. - Elhalkuló hangon még mindig nevetett, idegesen vonaglottak az ajkai, mintha őrizni akarta volna magát valami szörnyű kitörés elől s a szemeiből kibuggyantak a könnyek. Gurultak lefelé, sötét nyomokat hagytak a bepuderezett arcán s az ajkáról két oldalt lecsöppentek a frézszínű ruhájára. Ócska selyemből volt ez a ruha s a csöpögő vízgyöngyök pillanatok alatt beszennyezték. - Tudod-e, hogy én még emlékszem az üres grundokra, a vad gyomra a palánkok alatt, a gödrökre, ahol babaruhával játszottak a lánykák és sárkányokat ragasztottak a fiúk... S a Dunapartra is emlékszem, a tutajok szélén mezítelen fiúk üldögéltek és horgásztak. Legyet tűztek a horgukra s néha egy fehér halacskát húztak ki a vízből, ha sütött a nap, akkor csillogott ez a halacska, mintha ezüst páncél lett volna rajta, s ha már alkonyodott, akkor kékek és zöldek voltak ezek a halacskák, mintha finom selyem ruhába öltözködtek volna. S egy lánykára is emlékszem ott a parton, piros papucsok voltak a lábacskáin, amiket az anyja varrt neki s a hosszú haja úgy ragyogott, akárha aranyban mosta volna meg minden reggel. Ó, tudod-e te, hogy az a lányka én voltam. És sokan voltunk ilyen lánykák, mindig lementünk a folyóhoz és egy kutya is jött velünk s néha ráültünk a bodri hátára s úgy repültünk, mint az angyalok. Egy alkonyatra is emlékszem, akkor már ősz volt s a kék égen halványsárgán, mint egy szent ostya jött fölfelé a hold. S ó, mi mindenre emlékszem én még. De te most azt hiszed, én csak egy vén ringyó vagyok s csak összevissza hazudozok, hogy ezekkel a hazugságokkal elkábítsam a te fejed.
- Ne kiabálj úgy, már megint mindenki ide figyel. Miért keseregsz, hiszen én egy kukkot sem szóltam.
- Nem, nem akarom én elcsavarni a te fejed! Menj, menj, miattam akárkihez odaszegődhetsz. Nem vagyunk mi megesküdve, nem köt hát téged semmi énhozzám. Ott a korona, vegyél magadnak egy másikat, aki tetszik neked. Mi az? olyan szépet akarsz, aki el sem jönne hozzád egy koronáért. Jó, adok még egyet. - S megint kinyitotta a táskáját s belekotort, hogy előhúzza a másik koronát. És egyszerre, mint valami beteg hangszerből, fölzengett a sírás s tehetetlenül összecsuklott. - Ne menj.
Károly fölkelt a székről, átment az asztal másik oldalára, félkarjával átfogta a síró lányt, tapogatta és simogatta az asztalra borult fejét.
- Ne sírj - mondta. - Ne sírj.
Közben mindenki észrevette a jelenetet, a zene elhallgatott s a táncospárok lihegve, értelmetlen, nagy szemekkel odaálltak az asztal köré.
A kocsmáros is ott állt már előttük, paprikavörös volt az arca s szigorúbb volt, mint egy törvénybíró, mikor azt mondta:
- Fizessenek és hagyják el a helyiséget. Nem valami ócska csárda ez, ahol cirkuszt lehet csinálni.
- Megyünk - felelte Károly anélkül, hogy rá mert volna tekinteni a gyülekezetre. - Gyere, Ilonka. Ne sírj! Ne sírj, hiszen senki sem bántott. Későn van már, gyere, elmegyünk haza.
A körülállók összevissza beszéltek. - Kik lehetnek ezek?
- Biztosan megbántotta azt a szegény nőt, talán meg is ütötte! - Bántani sem kell az ilyent, hiszen részeg, mint valami liba!
A kocsmáros megint s még energikusabban vezényelt:
- Gyerünk, gyerünk! Nem ilyen madaraknak való hely ez.
A lány alig tudott megállni a lábán, forgott vele a világ s ahoz sem volt ereje, hogy ellenkezzen a másikkal, aki átnyalábolva vezette ki az éjszakába.
Sűrű, ólmos csöppekben hullt az őszi eső. Sötét volt, villamosok már nem jártak, a lámpák alig világítottak néhány méternyire maguk körül. A házak aludtak s úgy látszott, mintha a vaksi ablakok helyén fekete négyszögletes rongyok lennének kifüggesztve a falakon.
- Látod, hogy sír az idő - mondta a lány részeg kábulatban. - Sír az ég s minden engem sirat most ezen a világon.
Károly erősen magához karolva vezette a dülöngélő társát s alig mert megszólalni mellette. Félt, hogy az megint belekezd valami hosszú beszédbe, megcsökönyösödik itt az út közepén s szivaccsá áznak, mire hazaérnek. De hiába nem akart szólni, néhány pillanat mulva a másik megint följajdult.
- Szomjas vagyok. Majd kiég a gyomrom, olyan szomjas vagyok! - erőszakkal megállt, fejét kicsit hátravetette s a száját kitátotta az eső alá. Mintha mindenáron el akarná veszíteni magát. Károly birkózott vele, akár valami makacs, elkeseredett gyerekkel.
- Esik az eső - mondta kitartó nyugalommal. - Gyerünk, Ilonkám, gyere, szívem.
- Hova akarsz vinni? - megint megállt s nem engedte tovább vezetni magát. - Mit akarsz hát? Mondd meg hát őszintén, hogy hova akarsz vinni? - Belekapaszkodott az egyik útszéli fába, átkarolta és csókolgatta a nedves fatörzsöt. - Hova akarsz vinni, mondd meg, hogy hova akarsz vinni!?
- Esik az eső - felelte a másik, - ha nem sietünk, úgy elázunk, hogy holnap az utcára sem tehetjük ki a lábunk.
A lány elengedte a fát s hagyta tovább vezetni magát. Egyik kezével Károly nyakába kapaszkodott s olyan erővel tartotta, mintha soha nem akarná azt kiengedni a szorításából. Valami ijedező, vad félelem volt ebben a szoritásban.
- Az utcára. Megint az utcára!
- Esik az eső. Csak fogj meg jól, én majd segítek járni neked.
Közel lehetett már a hajnal, szekerek csörömpölése hangzott föl a sötétben. A két ember tántorogva haladt előre, a szekerek szembe jöttek velük, egyre hangosabb lett a lármájuk s aztán kibukkantak a sötétből, végtelen sorban vágtattak el mellettük.
Valahol ébredtek a piacok.
Károly a kapu előtt kicsit rendbehozta a csunyául leázott lányt s ameddig a házmesterre vártak, odatámasztotta őt a mélyedésbe.
A lakás üres volt, Károly lámpát gyujtott, mind a ketten bementek a második szobába.
- Várj csak, ne motoszkálj ilyen vizesen, segítek vetköződni.
- Hagyj, most már hagyj egészen - mondta a lány s kinyújtotta a két karját, hogy távol tatsa magától a másikat, mint valami pusztító veszedelmet.
Már úgyis mindegy, hogy mi fog történni. A sorompót bezárta maga körül, a kisujjával sem érintheti meg senki. Legföljebb egy kis bort kívánna. Vagy valami piros, édes likőrt. Csöppentett mézet a nyelve hegyére. Az anyja most bizonyára mindent előkerítene, amit ő csak kíván, de hogyan szóljon neki. Az ablak be van csukva és ő hiába dobolna az ujja hegyeivel az üvegen. Belátta, hogy minden kísérlet hiába való lenne, azért mégis odaszédült az ablakhoz. Kint még mindig esett az eső. A csöppek rákopogtak az üvegre, szétloccsantak s mindenféle ábrák ugrándoztak a lány szemei előtt. Feketén és világosan ragyogó változatok incselkedtek vele, mintha kínálgatták volna magukat előtte s mikor feléjük akart nyúlni a keze, mint valami vak madár koppanva beleütődött az üvegbe.
- Be vagyok zárva! - kiáltott föl kétségbeejtő rémülettel. - Ó, jaj, be vagyok zárva!!
Károly hozzáment, hogy elvezesse az ablaktól, de ő már egy pillanatig sem tudott megállni a lábán, nyöszörögve leroskadt s úgy egycsomóban elaludt a padlón.
(Folyt. köv.)